Mindent előre elrendezett (Mk 14, 12-16)
Van, aki azt gondolja, hogy Jézus valahogy belesodródott a keresztre feszítésbe. A „körülmények áldozata” lett, és ha el is fogadta végül a sorsát, nem így akarta. Ezzel szemben az evangéliumi történetekből azt látjuk, hogy Jézus mindig kézben tartotta az eseményeket. Amíg el nem jött az ideje, nem engedte hogy elfogják, hogy – mint például a saját falujában – megöljék, vagy épp ellenkezőleg, királlyá kenjék. Márk a húsvéti vacsora előkészítésénél újra bemutatja Jézus előretudását és mindenre kiterjedő figyelmét. Jó történet ez arra is, hogy megértsük, a figyelmetlenség, trehányság és lustaság még nem Istenre hagyatkozás…
Aki velem egyszerre nyúl a tálba (Mk 14.17-21)
Utoljára eszik együtt Jézus a tanítványaival. Ez az utolsó közös estéjük és Jézus felfed egy dolgot, ami eddig rejtve volt előttük. Beszél elárultatásáról - szavai egyszerre tapintatosak és mégis határozottak. Amit csak sejtet, azzal is az árulás lényegére mutat. Szomorúsága immár a tanítványoké is – de megérteni még mindig nem értik. Az az egy pedig, aki érthetné, már nem akarja megérteni Őt.
A Szövetség (Mk 14, 22-25)
A Szentírásban többször olvashatunk arról, ahogy Isten szövetséget köt az emberekkel. Szövetséget köt az első emberpárral, a vízözön után szövetséget köt Noéval – ami szintén az egész emberiségre vonatkozik -, majd szövetséget köt Ábrahámmal és utódaival. Ezt a szövetséget aztán újra és újra megerősíti Mózessel és a prófétákkal, stb. Mindez azonban csak előkép a kiengesztelődésnek ahhoz a teljes és tökéletes Szövetségéhez, amely Jézus Krisztus keresztáldozata révén valósul meg. Az utolsó vacsora termében Jézus bemutatja ezt az új és tökéletes szövetség „dokumentumát”, majd a maga részéről „aláírja” és aztán valóra váltja. Ennek bemutatásában Márk szövege a legszikárabb, ami semmilyen teret se hagy az emberi (félre)értelmezéseknek:
Imádság, éneklés, dicsőítésben rejlő erő (Mk 14, 26)
A Szent István Társulat így fordítja a mondatot: „Ezután elimádkozták a hálaadó zsoltárt, és kimentek az Olajfák-hegyére.” (Mk 14, 26) A Szent Jeromos Társaság fordítása már kicsit pontosabb: „Miután elénekelték a himnuszt, kimentek az Olajfák hegyére.” Károli Gáspár – a legrégebbi református fordítás – szerint egyszerre történt a két dolog: „És dicséretet énekelve kimenének az olajfák hegyére.” A Gedeon Társaság jellegzetesen református szóhasználata is fontosnak tartja az éneklést: „Az ünnepi dicséret eléneklése után kimentek az Olajfák hegyére.” Végül Csia Lajos szó szerinti fordítása így hangzik: „Majd az éneklés után kimentek az Olajfák hegyére.” A Szent István Társulat „szemérmes” fordítása imádkozásról beszél, ami ugyan magába foglalja az énekelve imádkozást is, de azért első olvasásra nem erre gondolunk. (A hálaadó zsoltárra való utalás a szövegben talán éppen ezért került bele, mert a Vulgata-fordítás idején a zsoltárokat énekelték.) A szó szerinti fordítás is kevesebb az elégnél - „éneklés után” –, bár sejthetjük, hogy itt a zsidó kultúrában magától értetődő zsoltáréneklésről, azaz énekelt imáról van szó. Miért olyan fontos ez nekünk? A dicsőítésben rejlő erő miatt.
Mindnyájan megbotránkoztok (Mk 14, 27-31)
A hagyomány szerint Márk Péter apostol munkatársa és tolmácsa volt, és evangéliumában Péter igehirdetését adja tovább. Úgy tűnik, az apostoli kar vezetőjének fontos volt, hogy amikor Jézus életéről beszél, elmondja saját – és a többi tanítvány -, bukásának történetét is. Nyilván nem azért tette ezt, mert örömét lelte önmaga szidásában, hanem azért, hogy hallgatósága tanuljon belőle.
Lélek és test, erő és erőtlenség - Getszemáné (Mk 14, 32-42)
Márk leírása Jézus getszemáni gyötr?désér?l ismét jól mutatja, hogy Péter tanúságát adja tovább – ezért emeli ki a három legközelebbi tanítvány, s f?leg Péter értetlenségét és bukását. Sok mindent lehetne írni err?l a jelenetr?l. Össze lehetne hasonlítani szövegét a másik három evangéliummal. Például Márk nem, de Lukács említi a vérrel verítékezést, János pedig leírja a szolga nevét (Malkusz), akinek Péter levágta a fülét – ebb?l arra is következtethetünk, hogy Malkusz kés?bb a keresztény közösség tagja lett. Lehetne beszélni Jézus háromszori segítségkérésér?l és annak kudarcáról, stb. Most azonban egy másik részletr?l szeretnék írni: arról, hogyan gy?zött Jézus Krisztus a Getszemáné kertben. Annak megértése ugyanis, hogy a test és az érzékek, a psziché er?tlenségét hogyan gy?zi le a lélek (szellem) ereje, a Jézus Krisztusban való gy?zelmünk kulcsa.
Tökéletesen ugyanaz és mégis teljesen más (Mk 14, 43-50)
Názáreti Jézus, az ács fia, Isten Fia, aki tökéletesen ugyanolyan mint a többiek, és mégis teljesen más. Elfogatásának története csodálatosan illusztrálja ezt:
Márk, a szemtanú (Mk 14, 51-52)
Márk az evangéliumban nagyon tartózkodó önmagával kapcsolatban. Sehol nem tolja előtérbe jelenlétét, nem dicsekszik, nem játssza a jólértesültet, pedig volna oka rá. Célja mindig Jézus Krisztus, az Isten Fia örömhírének, a szenvedő Krisztusnak és a megváltás beteljesítésének bemutatása. A Getszemáné kertbeli jelenetbe mégis beleírja egykori, fél-gyermeki önmagát. „Egy ifjú mégis követte, meztelen testét csak egy gyolcslepel fedte. Amikor meg akarták fogni, otthagyta a gyolcsleplet és meztelenül elfutott.” (Mk 14, 51-52)
A hagyomány a kezdetektől úgy tartja, hogy ebben a két rövid mondatban az evangelista magáról írt. Találó önjellemzés ez, még ha egyoldalú is. Márk későbbi életében visszaköszön még egyszer ez a „mégis követte – otthagyta” kettősség. Az Apostolok Cselekedetei szerint Pál és Barnabás magukkal vitték őt Ciprusra segítőnek. Amikor ott elvégezték a munkájukat, tovább akartak menni Asia tartományba, de Márk a várható nehézségek miatt nem ment velük. Pál ezen úgy megorrolt, hogy később, amikor Barnabás újra magukkal akarja vinni, Pál ezt nem helyeselte, így ők is kettéváltak: Pál ment Szilással, Barnabás pedig Márkkal.
Koncepciós per 2. – Jézus megszólal (Mk 14, 61-65)
A főpap újra kérdez, és ez véget vet Jézus hallgatásának. Lévi-Máté az evangéliumában egyenesen kényszerítésről ír: „A főpap folytatta: „Esküvel kényszerítlek az élő Istenre, mondd meg, te vagy-e a Messiás, az Isten Fia?” (Mt 26, 63) De vajon mennyi ereje van egy olyan kényszerítésnek – még ha Istenre hivatkozva, főpapi hatalommal mondják is -, ahol a kényszerítő arra akar kényszeríteni, amiben maga sem hisz?
Márk egyszerűbben írja le a történteket, de a lényeg hasonló: a főpap Isten Fiára kérdez rá, miközben nem hiszi, hogy ilyen létezhet. Ítélni akar, az ítélethez szükséges bölcsesség nélkül. Jézus mégis megszólal, szava Kinyilatkoztatás. Dániel próféta mindenki számára ismert kifejezéseit idézi és vonatkoztatja magára – ami egyben tökéletes magyarázat is - de vádlói nem akarnak hinni, így szívük sötétségének indulata szerint reagálnak szavaira.
Koncepciós per 1. – Jézus hallgat (Mk 14, 53-61)
A zsidó törvények szerint senkit sem lehetett elítélni anélkül, hogy meg ne hallgatták volna – mai fogalmaink szerint, hogy bírósági tárgyalást ne tartottak volna, ahol a vádlottnak joga volt védekezni. Nem mintha nem történt volna meg, hogy valakit tárgyalás nélkül ítélnek el, hiszen Keresztel? Szent János lefejezését is csak Heródes negyedes fejedelem részeg lakomája és meggondolatlan ígérete el?zte meg, tárgyalás nem. Jézus esetében Nikodémus figyelmezteti a f?papi tanácsot – az ország legf?bb irányító testületét! -, hogy mit ír el? a törvény, amikor megkérdezi t?lük: „Elítél törvényünk valakit is anélkül, hogy el?ször meghallgatták s meggy?z?dtek volna róla, hogy mit tett?” (Jn 7, 51) Talán ? is abban reménykedik, hogy a Mester majd megvédi magát a F?tanács el?tt, s?t talán ez lesz az a pillanat, amikor Jézus maga mellé állítja a nép vezet?it. Krisztus azonban - ellentétben a vádlók és a tanítványok várakozásával is -, semmi ilyet nem tesz, hanem hallgat.
Péter, Péter! (Mk 14, 66-72)
Hogyan is jellemezhetnénk Péter apostolt? Olyan bátor és hittel, bizalommal teli ember volt, mint egykor Elizeus, aki Illés köpenyével rácsapott a folyóra és azt mondta: „Hol az Úr, Illés Istene?” Mihelyt a vízre ütött, az szétvált az egyik és a másik irányban, s Elizeus átment.” (2Kir 2, 14) Ugyanezt tette Péter, akinek egyedül volt bátorsága a viharos tavon azt mondani a vízen járó Jézusnak: „Uram, ha te vagy, parancsold meg, hogy odamenjek hozzád a vízen!” „Gyere!” - felelte. Péter kilépett a bárkából és elindult Jézus felé a vízen.” (Mt 14, 28-29) Igaz, hogy később megrémült és süllyedni kezdett, de így is ő az egyetlen, aki elmondhatja, hogy vízen járt, megtapasztalta Isten csodáját és megtartó és kimenekítő erejét, míg a többiek csak rémülten kucorogtak a csónakban.
