Tökéletesen ugyanaz és mégis teljesen más (Mk 14, 43-50)
Názáreti Jézus, az ács fia, Isten Fia, aki tökéletesen ugyanolyan mint a többiek, és mégis teljesen más. Elfogatásának története csodálatosan illusztrálja ezt:
„Míg (Jézus) beszélt, odaért Júdás, egy a tizenkettő közül, s vele karddal és doronggal felfegyverezve egy csapat, amelyet a főpapok, írástudók és vének küldtek ki. Az áruló így adott jelt: „Akit megcsókolok, ő az. Fogjátok el és vezessétek el biztos őrizet alatt!” Odaérve rögtön Jézushoz lépett: „Mester!” - szólt és megcsókolta. Erre rátették kezüket és elfogták.
Azok közül, akik ott ácsorogtak, valaki kirántotta a kardját, a főpap szolgájára sújtott vele, és levágta a fülét. Jézus így szólt hozzájuk: „Kardokkal és dorongokkal jöttetek elfogni, mint egy rablót. Naponta ott voltam köztetek a templomban s tanítottam, és nem fogtatok el. De az Írásnak be kell teljesednie.” Erre mindenki magára hagyta és elmenekült.” (Mk 14, 43-50)
Kezdjük az elején. Jézus teljesen azonosult az emberekkel, tanítványaival külsőleg is. Valószínűleg mindannyian az ilyenkor szokásos hagyományos öltözetet hordták, hajviseletük, szakálluk, pajeszuk, kalapjuk hasonlósága miatt könnyen össze lehetett téveszteni őket. (Ezzel szemben mennyire szerettek ilyenkor kitűnni a főpapok és vének meghosszabbított ruha-rojtjaikkal, a farizeusok pedig eltérő öltözékükkel!)
Szinte egyformák, „galileaiak” mind - ezért kell Júdásnak megjelölnie valahogyan, melyik is a sok hasonló ember közül Jézus. Arról külön lehetne elmélkedni, miért a szeretet és gyengédség jelével, baráti csókkal árulja el mesterét. Talán még most is álcázni akarja magát – „hiszen én nem is tudtam, hogy jönnek mögöttem!”. Vagy talán jelezni akarta, hogy szereti ő a Mestert, hiszen éppen emiatt árulja el?! „Csak a te érdekedben teszem, amit teszek!” - ez az önigazult emberek egyik kedvenc mondata. Vagy talán csak cinikus ember volt, akinek ez a köszöntés volt a legegyszerűbb megoldás…
Eddig minden úgy történt, ahogy Júdás elgondolta. De ha ő, vagy a többi tanítvány arra számított, hogy most jön majd el a pillanat, amikor a Messiás kinyilvánítja isteni hatalmát, nagyot kellett csalódniuk. Nem mintha Jézusnak erre nem lett volna meg a hatalma! János az evangéliumában leírja, hogy mi történt, amikor a katonáknak a Fiú kimondta isteni nevét („én vagyok” – ahogy Mózesnek nevezte magát a csipkebokorban): „Jézus tudta, mi vár rá. Eléjük ment hát, és megszólította őket: „Kit kerestek?” „A názáreti Jézust” - felelték. Jézus megmondta nekik: „Én vagyok.” Júdás is ott volt köztük, aki elárulta. Amikor azt mondta: „Én vagyok”, meghátráltak, és földre rogytak.” (Jn 18, 4-6)
A Messiásnak megvolt a hatalma, hogy bármit megtehessen – de Ő nem akart akármit megtenni, hanem csak azt, ami megegyezik az Atya akaratával: az Írásnak be kell teljesednie. (Mk 14, 49)
Jézus Krisztus tökéletesen ember és tökéletes ember – az édeni ember, az új Ádám, akiben nincs semmi bűn, semmi megromlás. Ezért sem ígérgetés, sem fenyegetés, sem csábítás nem tudja Őt eltántorítani attól, hogy helyesen cselekedjen! (Jelen esetben, hogy azt tegye, amit az Írásokban előre megprófétáltak róla. Ha nem így cselekszik, akkor nem csak személyében bukik el, de Istent is hazuggá teszi – akitől a prófécia származik – és az egész emberi nem megváltását is meghiúsítja. A sátán tudta, miért harcol - de tudta Jézus is!)
Pétert elragadja az indulata és kardot ránt, de Jézus szilárdságára sem az indulat, sem Péter nincs hatással, sőt! Isteni hatalmát arra használja, hogy a szolga levágott fülét azonnal „visszaoperálja” (lásd Lk 22, 50-51), mintegy jóvá téve tanítványa esztelenségét (s közben felvillantva isteni létének emberszerető valóságát).
A sátán gyáva és az emberek is gyávák. Csak nagy csapattal mernek Jézus ellen jönni, mert félnek Tőle és a követőitől. Harcra számítanak, talán még örülnek is neki, talán még tüzelik is egymást – de nincs kivel harcolniuk. Jézus Krisztus semmilyen értelmetlen, önmentő küzdelemben nem partner. Saját életét egészen az Atyáéra bízta, ráhagyatkozik Isten gondviselésére. Most mutatkozik meg, hogy amit tanított, azt éli is, amikor teljesen kiszolgáltatja magát üldözőinek: „Ugye két verebet adnak egy filléren? S Atyátok tudta nélkül egy sem esik le a földre. Nektek minden szál hajatok számon tartják. Ne féljetek hát! Sokkal többet értek a verebeknél.” (Mt 10, 29-31)
Akik viszont rá vannak bízva, azokat Jézus megmenti, szintén, ahogy előre megígérte! „Erre Jézus így folytatta: „Mondtam, hogy én vagyok. De ha engem kerestek, ezeket engedjétek el.”Így beteljesedett, amit mondott: „Senkit sem vesztettem el azok közül, akiket nekem adtál.” (Jn 18, 8-9)
A vakmerőség és a rémület párban járnak – a tanítványok elfutnak. Jézus egyedül marad a gyötrésére felizzított tömeggel szemben…
Sípos (S) Gyula (szeretetfoldje.hu)
