Mindent előre elrendezett (Mk 14, 12-16)
Van, aki azt gondolja, hogy Jézus valahogy belesodródott a keresztre feszítésbe. A „körülmények áldozata” lett, és ha el is fogadta végül a sorsát, nem így akarta. Ezzel szemben az evangéliumi történetekből azt látjuk, hogy Jézus mindig kézben tartotta az eseményeket. Amíg el nem jött az ideje, nem engedte hogy elfogják, hogy – mint például a saját falujában – megöljék, vagy épp ellenkezőleg, királlyá kenjék. Márk a húsvéti vacsora előkészítésénél újra bemutatja Jézus előretudását és mindenre kiterjedő figyelmét. Jó történet ez arra is, hogy megértsük, a figyelmetlenség, trehányság és lustaság még nem Istenre hagyatkozás…
„A kovásztalan kenyér első napján, amikor a húsvéti bárányt fel szokták áldozni, tanítványai megkérdezték: „Mi a szándékod? Hová menjünk, hogy megtegyük az előkészületeket a húsvéti bárány elköltéséhez?” Erre elküldte két tanítványát: „Menjetek a városba! - mondta. - Ott találkoztok egy vizeskorsót vivő emberrel. Szegődjetek a nyomába, aztán ahová bemegy, ott mondjátok meg a házigazdának: A Mester kérdezteti, hol van az a terem, ahol a húsvéti bárányt tanítványaimmal elfogyaszthatom? Ő majd mutat nektek egy vánkosokkal berendezett tágas emeleti helyiséget. Ott készítsétek el.” A tanítványok elmentek, s a városba érve mindent úgy találtak, ahogy megmondta, s el is készítették a húsvéti vacsorát.” (Mk 14, 12-16)
Ha Jézus csak ügyes manipulátor lett volna, aki valószínűségekkel és lehetőségekkel dolgozik – mint a politikusok, jövőkutatók, jósok és hamis próféták -, akkor először azt kellett volna remélnie, hogy a tanítványai, amikor bemennek a városba, ott találkoznak egy korsót vivő emberrel. Ez nehéz ügy, mert a vizet általában az asszonyok vitték, korán reggel a kutakról, nem a férfiak (amit itt az „ember” szó jelent). Jézus azonban pont ezt a „furcsaságot”, a korsót vivő embert jelöli meg elsőnek. De jó, tegyük fel, hogy egy szolga volt – őt követik a tanítványok, és eljutnak a házigazdához, akivel úgy kell beszélniük, mintha már minden előre meg lenne beszélve: „A Mester kérdezteti, hol van az a terem, ahol a húsvéti bárányt tanítványaimmal elfogyaszthatom?” (Mk 14, 14)
Tegyük hozzá, hogy Jézusnak és tanítványainak nem volt semmi megkülönböztető jegyük, öltözetük, amiről azonosítani lehetett volna őket, mint például a farizeusokat, vagy épp Keresztelő Jánost. (Sőt a főpapok lázasan kerestek egy olyan embert, aki végre azonosítaná a sok egyforma „galileai” között a názáretit…) Ennek ellenére a házigazda mutat nekik egy tágas emeleti helységet – a hagyomány szerint ez a terem lett később a pünkösdi várakozás „emeleti terme” is.
Természetesen nem az a fontos, hogy Jézus előre megbeszélte-e a „házigazdával”, hogy nála költi el a húsvéti vacsorát. Akár előre megbeszélte akár nem, akár hirtelen jött a kérés a gazdának, akár nem, akár egy régi barátság és mester-tanítványi kapcsolat áll a kérés teljesítése mögött, akár csak a vendéglátó udvariasság - a fontos az, hogy Jézus előre elrendezte az utolsó vacsora termét és körülményeit. Nem bízott semmit a véletlenre, hanem gondosan előkészített mindent, mert pontosan tudta, hogy ami aznap este fog történni, az meghatározó lesz az egész Egyház életében!
Mi nem tudunk ilyen tökéletesen mindent előre elrendezni. Nincs erre lehetőségünk - nagyon-nagyon messze állunk a krisztusi tökéletességtől -, de nincs is erre szükségünk, hiszen bízhatunk Isten gondviselő kegyelmében. Csak vissza ne éljünk vele!
Mi hajlamosak vagyunk arra, hogy időnként csak sodródjunk az eseményekkel és még meg is ideologizáljuk, hogy így az isteni gondviselésben bízunk, hagyjuk Isten cselekedni. Isten azonban nem pártolja ezt a kétes nagyvonalúságot. A lustaságunkat, trehányságunkat, végiggondolatlanságainkat nem álcázhatjuk „ráhagyatkozásnak” Istenre. A sodródás végül mindig a világ értékrendje felé visz minket, míg a gyermeki ráhagyatkozás és bizalom Istenben épp ellenkezőleg, megtart az Atya akaratában (ahogy a kisgyerek is a szülei akaratában és szeretetében szeretne megmaradni.) Nem szétszór, hanem épp egyben tart. Arról ismerszik meg, hogy az ember hajlandó elhinni és elfogadni olyan isteni terveket is, amelyek messze túlnyúlnak az ő lehetőségein, tehetségein, erején. Ennek ellenére „szót fogad”, elkezdi a munkát és mindent megtesz annak megvalósulásáért (természetesen nem kényszeresen, görcsösen), bízva abban, hogy aki (Isten) elhívta őt erre a munkára, az majd ki is pótolja a hiányosságokat, és a lehetetlent is lehetségessé teszi. Jézus ebben is tökéletes példa számunkra…
Sípos (S) Gyula (szeretetfoldje.hu)
