Pilátus avagy a hatalom arca (Mk 15, 1-15)
Jézus Krisztus elítélésének és keresztre feszítésének drámájában új szerepl? lép színre: Pilátus, a római helytartó. Az elmúlt két évezredben id?r?l id?re felt?ntek olyan törekvések, amelyek megpróbálták ?t tisztára mosni, mintha csak kényszer hatására cselekedett volna. A szentírási szövegek - és az egyéb történelmi feljegyzések, amikre most nem tudunk kitérni – azonban megmutatják a helytartó valódi természetét. Ezek alapján világos, miért nincs „Szent Pilátus” a keresztény hagyományban és miért nem emelték még oltárra valamelyik templomban. Azért, mert nem lehet ott a szentek között – ez nagyon kemény ítéletnek t?nik, de azt hiszem a bibliai leírások igazolják ezt.
Egy arctalan tömeg arcai (Mk 15, 11-15)
Tudjuk, hogy az összegyűlt sokaság könnyen válhat közösségből tömeggé, akiket már nem a józan megfontolás, nem a felismert igazság és még csak nem is a szabad akarat vezet, hanem indulatai és vágyai, amit pedig könnyű manipulálni. Ezzel együtt az is igaz, hogy csak azt lehet könnyen befolyásolni, aki valamiért maga is nyitott erre. Jézus Krisztus tökéletesen ellenállt minden manipulációnak. A tanítványok féltek és elfutottak, de őket sem lehetett kihasználni és csürhévé zülleszteni. A Messiás megölését követelő tömeg azonban olyan emberekből állt, akik különböző okoknál és indítékoknál fogva mind nyitottak voltak a főpapok izgatására. Őket fogjuk most bemutatni.
Teljes megaláztatás (Mk 15, 16-20)
Márk evangéliumában leírja Jézus megaláztatását, amikor a katonák egész személyét és küldetését gúny tárgyává teszik. A rövid jelenet sokat elárul a katonák mentalitásáról, szívük – és az ?ket sugalló sátán szívének - romlottságáról, de Jézus lelki erejér?l is:
Cirenei Simon (Mk 15, 21)
Miért maradt fenn a cirenei Simon neve? Hiszen olykor Jézus nagy gyógyító, szabadító csodáinál is csak azt olvassuk, hogy „volt ott egy ember” – de nevet, származási helyet nem adnak hozzá.. Sem Máté, sem Márk vagy Lukács nem fordít túl nagy gondot a személyek megnevezésére, mégis mindhárom közli cirenei Simonét. Márk megfogalmazása szinte kínálja a megoldást: itt egy olyan tanúságtev? emberr?l van szó, akit és akinek fiait is jól ismerte a korai keresztény közösség.
A gonoszok között (Mk 15, 22-28)
Márk sohasem b?beszéd?, de a keresztút és a keresztre feszítés leírásánál különösen sz?kszavúnak t?nik. A most következ? leírás minden egyes mondata egy prófétai el?rejelzés beteljesedése – de Márk nem hivatkozik erre. Szinte csak a legszükségesebbeket írja le – például elmagyarázza a héberül nem tudó olvasónak, hogy a Golgota az Koponya-hegyet jelent -, és elhagy mindent, amit pedig a kés?bbi evangelisták feljegyeznek. Mennyi mindenr?l írhatott volna! Márk azonban szótlan marad - vajon miért?
Hitetlen kísértők (Mk 15, 29-32)
És még mindig nem adják fel. Az elsivárosodott, elsötétült emberi természet a magatehetetlen áldozatot szereti ütni a legjobban. Ilyenkor kiélvezi teljes hatalmát a másik felett – azt teszek veled, amit csak akarok! Jézus Krisztus összeverve, véresen függ a keresztfán – de vajon részvétre indítja-e ez az elítél?k szívét? Épp ellenkez?leg! Szavaik mögött pedig ott munkálkodik a sátán, aki még mindig nem adta fel egyetlen célját, hogy megtörje és küldetése feladására bírja rá a Messiást.
Gyászol a teremtett világ (Mk 15, 33)
Bár az emberek nem ismerték fel Jézusban Isten Fiát, teremtőjüket és megváltójukat, a természet világa „tudta”, ki Ő. Nem könnyű erről beszélni úgy, hogy ne tévedjünk el. A természet nem Isten – ahogy ezt a panteizmus hívei gondolják -, és természetesen nincs önálló tudata. Mi nem vagyunk az ókori természetimádat mai ezoterikus ökomaszlagának követői (ami egyébként is egyre távolabb kerül a valódi természetszeretettől és –védelemtől) nem építünk szent ligeteket és nem ölelgetünk fákat, nem faggatjuk a csillagokat, nem ugrálunk tűzön át és semmi egyéb babonaságot sem cselekszünk. De azt sem tagadhatjuk le, hogy a teremtett világ titokzatos módon reagál Teremtője közelségére vagy távolságára. Pál apostol ezt írja: „a természet sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását.” (Róm 8, 19) Isten gyermekeinek áldása alatt minden kivirágzik és élettel telik meg, a gonosz átkozott jelenlétére pedig minden tönkremegy és elpusztul. Ezt láthatjuk az egész világtörténelem legdrámaibb pillanatánál, Jézus Krisztus keresztre feszítésénél is.
Az elhagyatottság és bizalom imája a kereszten (Mk 15, 34-36)
Jézus imádkozik a kereszten. Imáját félreértik akkor, de félreértik ma is, pedig éppen itt csodálhatjuk meg azt a mérhetetlen összeszedettséget és tudatosságot, ahogy a haldokló Messiás imádkozza azt a zsoltárt, ami előre megprófétálja szenvedése és halála körülményeit – de megjövendöli dicsőséges győzelmét is minden gonoszság felett! Sokat beszélünk Jézus elhagyatottságáról a kereszten – ami igaz – de keveset beszélünk Jézus hitéről és reményéről, amit ugyanott és ugyanakkor, ugyanazzal a zsoltárral vallott meg a kereszten!
A halál tanúi (Mk 15, 40-47)
Márknak nem szokása hosszú névlistákkal el?állni, néha azonban ? is kivételt tesz. Az egyik ilyen a Jézus Krisztus halálának és eltemetésének leírása, itt ugyanis hosszú tanúlistát állít össze, amiben szerepelnek a Jézust követ? asszonyok, a tanítványok, a római katonák és százados, Arimateai József és Pilátus. Ez a sok ember pedig mind egyetlen dolgot tanúsít – hogy Jézus valóban meghalt a kereszten és eltemették. Jézus Krisztus Örömhírét ugyanis két módon próbálták már a kora id?kben is hiteltelenné tenni. Vagy azt állították, hogy Jézus nem is halt meg a keresztfán, vagy úgy, hogy nem támadt fel a halálból.
A hitetlenségnek ez a veszélye még a legbuzgóbb tanítványokat sem kerülte el. Közülük is voltak olyanok, akik még Pünkösd után sem tudtak hinni Jézus Krisztus feltámadásában. A Szentlélek sokféle adományával és karizmájával büszkélked? korintusiaknak írja Pál apostol:
Kilehelte ránk a Lelkét (Mk 15, 37-39)
A keresztre feszítés csúcspontja, amikor minden beteljesedik, Jézus Krisztus kereszthalála. Mindent megtett, mindent beteljesített, majd „kilehelte a lelkét” - így a Szentlélek most már szabadon kiáradhat a világra. És íme, rögtön elhangzik az első tanúságtétel is, amit a Lélek által ihletetten mond a pogány százados!
„Jézus hangosan felkiáltott, és kilehelte lelkét. A templom függönye ekkor kettéhasadt felülről egészen az aljáig. Amikor a százados, aki ott állt, látta, hogyan lehelte ki lelkét, kijelentette: „Ez az ember valóban az Isten Fia volt.” (Mk 15, 37-39)
A feltámadás első tanúi (Mk 16, 1-8)
Miután Márk sorra veszi Jézus Krisztus halálának tanúit, leírja a feltámadás első tanúinak nevét és reakciójukat is. Rögtön jegyezzük meg, hogy a négy evangélium szerzője egymástól eltérően írja le a feltámadás első hírüladásának történéseit. Máté csak két asszonyról tud, de leírja az angyal megjelenését is, csodás körülmények között. Szerinte az asszonyok félnek ugyan, de – szemben a márki változattal -, mégis örömmel viszik meg a hírt a tanítványoknak. Lukács két angyalról is beszél és az asszonyok is többen voltak – Mária Magdolnát és Jakab anyja Máriát nevesíti közülük – és az asszonyok itt is megviszik a hírt a tanítványoknak. János csak Mária Magdolnát említi első tanúként. (Őt Márk is külön kiemeli majd egy nagyon szép történetben, amit később elemzünk.) Számomra úgy tűnik, hogy Márk – a legelső írásos tanúságtevő – története áll legközelebb a valósághoz:
