Az elhagyatottság és bizalom imája a kereszten (Mk 15, 34-36)
Jézus imádkozik a kereszten. Imáját félreértik akkor, de félreértik ma is, pedig éppen itt csodálhatjuk meg azt a mérhetetlen összeszedettséget és tudatosságot, ahogy a haldokló Messiás imádkozza azt a zsoltárt, ami előre megprófétálja szenvedése és halála körülményeit – de megjövendöli dicsőséges győzelmét is minden gonoszság felett! Sokat beszélünk Jézus elhagyatottságáról a kereszten – ami igaz – de keveset beszélünk Jézus hitéről és reményéről, amit ugyanott és ugyanakkor, ugyanazzal a zsoltárral vallott meg a kereszten!
„Kilenc órakor Jézus hangosan felkiáltott: „Eloi, Eloi, lamma szabaktáni?” Ez annyit jelent: „Istenem, Istenem, miért hagytál el?” Az ott állók közül néhányan hallották, és megjegyezték: „Lám, Illést hívja.” Valaki odafutott, s ecetbe mártott szivacsot nádszálra tűzve inni adott neki. „Hadd lássuk - mondta -, eljön-e Illés, hogy megszabadítsa!” (Mk 15, 34-36)
A 22. zsoltár első szavait kiáltja Jézus: „Istenem, Istenem, miért hagytál el?
Igen, Isten valóban teljesen visszahúzódik és megengedi, hogy Jézus Krisztus emberi természetére teljesen ránehezedjen a megromlott emberi lét minden iszonyata. A sátán abban reménykedik, hogy a fájdalom végül teljesen összetöri majd a Fiút és az megadja magát a könnyebbik megoldásnak és „leszáll a keresztről”.
Az Atyának engednie kell ezt, hogy a sátán ne vádolhassa Őt, amint egykor Jóbnál tette, amikor azt akarta rábizonyítani, hogy a férfi csak érdekből hűséges: „A sátán azt válaszolta az Úrnak: „Talán bizony ingyen olyan istenfélő az a Jób?” (Jób 1, 9)
Most a keresztfán minden eldől! Ha az Emberfia csak érdekből tartott Istennel, akkor itt mindenképpen elbukik! Akkor az emberek örökre a sátán uralma alatt maradnak és végleg lezárul a szabad út Istenhez. De ha szeretetből? Ha az Emberfia nem tagadja meg Teremtőjét, ha nincs belső meghasonlás, akkor Jézus Krisztus valóban Kapu, szabad Út, ha Isten Fia átmegy a halálon, akkor rajta keresztül az Igazság és az Élet teljessége visszatér a Földre!
A kivégzést nézők semmit sem értenek. Ha hallják is az értük halált vállaló Messiás szavait, azt a saját szájuk íze szerint fordítják le: „Lám, Illést hívja.” Ők csak látványosságot akarnak. Nincs könyörület bennük, az ecetes szivacsot sem azért nyújtják, hogy enyhítsék Jézus szenvedéseit, hanem hogy tovább életben tartsák – hátha eljön Illés! Hátha látnak valami olyat, amivel aztán eldicsekedhetnek a többieknek!
Mi azonban akkor járunk el helyesen, ha a külső szemlélés helyett Jézus Krisztussal együtt imádkozzuk a zsoltárt, együttérző szeretettel osztozva szenvedésében és reményében. Figyeljük meg, hogy Jézus úgy győz a fájdalmon és elhagyatottságon, hogy megvallja hitét és reményét a győzelemben és dicsőíti Istent, amiért teljesen betölthette küldetését! Imájában nincs semmi vádolás, semmi harag, átkozódás, csak őszinte feltárása saját állapotának, bizalommal teli bátor kérés, hitvallás és dicsőítés, ami mindig célt ér:
„Istenem, Istenem, miért hagytál el, miért maradsz távol megmentésemtől, panaszos énekemtől?
Szólítalak nappal, Istenem, s nem hallod, szólítalak éjjel, s nem adsz feleletet.
Mégis te vagy a Szent, aki Izrael szentélyében lakik.
Atyáink benned reménykedtek, reméltek, s te megszabadítottad őket.
Hozzád kiáltottak és megmenekültek, benned bíztak és nem csalatkoztak.
De én csak féreg vagyok, nem ember, az emberek gúnytárgya s a népek megvetettje.
Mind, aki lát, gúnyt űz belőlem, elhúzza száját és csóválja fejét.
„Az Úrban bízott, hát mentse meg, segítsen rajta, ha szereti!”
Te hoztál elő az anyaméhből, jóvoltodból gond nélkül pihenhettem, anyám ölén.
A tiéd vagyok kezdettől fogva, anyám méhétől fogva te vagy az én Istenem.
Ne maradj távol szükségemben, légy közel, mert sehol sincs segítség!
Hatalmas tulkok vesznek körül, Básán bikái körülfognak.
Szájuk kitátva, mint zsákmányra éhes ordító oroszláné.
Olyan vagyok, mint a kiöntött víz. Csontjaimat szétszedték, szívem, mint a viasz, szétfolyt bensőmben.
Torkom kiszáradt, mint a cserép, nyelvem ínyemhez tapadt.
Kutyák falkája ólálkodik körülöttem, s gonosztevőknek serege zár körül. Kezemet és lábamat összekötözték, és a halál porába fektettek.
Megszámlálhatom minden csontomat; ők néznek és bámulnak, elosztják maguk közt ruhámat, köntösömre pedig sorsot vetnek.
Ne maradj hát távol, Uram, te vagy segítségem, siess mentésemre!
Mentsd meg lelkemet a kardnak élétől, a kutyák karmából ragadd ki életemet!
Szabadíts ki az oroszlán torkából, védj meg engem, szegényt, a tulkok szarvától!
Nevedet hirdetni fogom testvéreim előtt, és a közösségben dicsőítlek téged.
Ti, akik félitek az Urat, áldjátok, Jákob fiai, magasztaljátok! Félje őt Izrael minden törzse!
Hiszen ő nem szégyellte, nem vetette meg a szegény nyomorát, nem rejtette el előle arcát, meghallgatta, amikor hozzá kiáltott.
A tied dicséretem a nagy közösségben, azok előtt, akik félnek téged, beváltom fogadalmam.
A szegények esznek és jóllaknak. Dicsőítsék az Urat mind, akik keresik: szívük élni fog mindörökké!
A föld határai erről emlékeznek és az Úrhoz térnek mind. Leborul előtte a pogányok minden törzse, hiszen az Úré a királyság, ő uralkodik a népeken.
Csak őelőtte borul le a földnek minden hatalmassága, előtte hajolnak meg mind, akik a porba visszatérnek, és lelkem neki fog élni.
Nemzetségem neki fog szolgálni. Az Úrról beszélnek majd az eljövendő nemzedéknek, igazságosságát hirdetik a jövő népének: ő vitte ezt végbe.” (Zsolt. 22)
Sípos (S) Gyula (szeretetfoldje.hu)
