Teljes megaláztatás (Mk 15, 16-20)
Márk evangéliumában leírja Jézus megaláztatását, amikor a katonák egész személyét és küldetését gúny tárgyává teszik. A rövid jelenet sokat elárul a katonák mentalitásáról, szívük – és az ?ket sugalló sátán szívének - romlottságáról, de Jézus lelki erejér?l is:
„A katonák bekísérték a palota belsejébe, a pretoriumba, és egybehívták az egész helyőrséget. Bíborba öltöztették, tövisből font koszorút tettek a fejére, és így köszöntötték: „Üdvözlégy, zsidók királya!” A fejét náddal verték, leköpdösték és gúnyból térdet hajtva hódoltak előtte. Azután, hogy így kigúnyolták, levették róla a bíbort és a saját ruháját adták rá. Ezután kivezették, hogy keresztre feszítsék.” (Mk 15, 16-20)
A katonák a Messiás megkínzásában csak egy jó alkalmat látnak a szolgálat unalmának enyhítésére. Szórakozni akarnak– ha már itt kell lenniük, ebben az „Isten háta mögötti tartományban” -, és ügyelnek rá, hogy senki ne maradjon ki ebből az élvezetből: „egybehívták az egész helyőrséget”.
Történhetett volna másképp is? Természetesen igen. Akár együtt is érezhettek volna az igazságtalanul megvádolt emberrel. Elismerhették volna tartását és ahelyett, hogy megtörni akarták volna, akár kíméletesen is bánhattak volna vele. Megszánhatták volna akár kínzása közben is – de ennek épp az ellenkezője történt. Ezek a katonák az „erő emberei” voltak, akiket az áldozat kitartása és ereje csak bosszantott. Győzni akartak felette és még inkább fokozták szenvedését. Nem volt bennük részvét, szívük egyre jobban megkeményedett - lenézték ezt a zsidó rabbit és mindenben különbnek tartották magukat nála. Emlékeztek minden lenéző pillantásra, fenyegetető mozdulatra amit a helyiektől kaptak, érezték elszigeteltségüket – és most jézuson revansot vettek. Szívük indulata mögött pedig ott volt a sátán, aki minden erejével azon volt, hogy megtörje az „ács fiának” (mert másképp azóta se hajlandó említeni Őt) ellenállását.
Gúnyolják, nevetségessé teszik, megalázzák, testi és lelki fájdalmat okoznak neki. Hivatástudatát, küldetését nevetségessé teszik. Királynak öltöztetik és gyalázzák – saját királyaikat látják most benne – fejére teszik a töviskoronát, kezébe adják a királyi pálcát nádból, bíborba öltöztetik – ez az előkelők színe -, és mindent elkövetnek, csak hogy megtörhessék ezt az embert.
Micsoda elégtétel lenne nekik, ha sikerülne! Mekkora győzelme lenne a sátánnak, ha Jézus végül megtörne a gyalázat súlya alatt és a menekülést választaná! Mennyire gyűlöli a sátán az embert! Ő, a csodálatos erejű és fényességű angyal elbukott, Isten pedig a porból és sárból való teremtményt választotta – ez megemészthetetlen volt a gonosz léleknek. Gyűlöli az embert és arra törekszik, hogy bebizonyítsa Isten rosszul döntött és neki, a sátánnak volt igaza!
Az ember pedig elbukott és elbukik ma is. A teremtés koronája, az egykor dicsőséggel és hatalommal koronázott teremtmény aki az Istennel sétált az Édenben! Milyen tragédia, hogy a Föld királyának teremtett lény ilyen sorsra jutott!
„Íme az ember!” (Jn 19, 5) – János, a Kinyilatkoztatásban legmélyebbre hatoló tanítvány írja le evangéliumában ezt a (Pilátus által Jézusról mondott) mondatot. Jézus azonban nem menekül el a sátán vádja elől – épp ellenkezőleg! Most látjuk csak, hogy az Ember Fia tökéletesen azonosul velünk – Ő, aki egyedül nem bukott el, aki egyedül őrzi királyi méltóságát, elfogadja az ítéletet: igen, ez az ember mai állapota. Ilyenek vagyunk ma is: megvertek, kigúnyoltak, hivatásukban és küldetésükben nevetségessé tett, rabláncon tartott emberek. Jézus mindezt érti és elvállalja – és a kereszten szabadulást szerzett alóla!
Hogyan azonosulhatott ennyire Isten az emberrel?! Miért vállalta Ő, aki teljes nyugalomban és békében, teljes hatalomban és az angyalok dicsőítése között él, ezt a megalázó állapotot?! És hogyan bírta ki itt ennyi ideig közöttünk? …csakis értünk, miattunk…
„Megismertük és hittünk a szeretetben, amellyel Isten van irántunk. Az Isten szeretet, és aki kitart a szeretetben, az az Istenben marad, s az Isten is benne marad.” (1Jn 4, 16)
Márk a „híradás” többi részéhez képest viszonylag hosszan ír a katonák tettéről és Jézus Krisztus néma helytállásáról. A végső győzelem előhírnöke ez a jelenet. Jézus itt győzött minden gúny és megaláztatás, minden önigazolás és „erőpolitika” felett. Nem engedte, hogy Királysága más jelleget öltsön, mint amit az Atya akaratában előre elhatározott. Nem engedte, hogy bárki megcsúfolja az Igaz Arcot – és ehhez az kellett, hogy a sajátját tartsa oda gyűlölőinek. A sátán által sugallt minden hamis kép Istenről (és emberről) itt megtörik.
Mi is kerülhetünk hasonló helyzetbe, amikor személyiségünk, törekvéseink legfontosabb részeit értik félre, teszik gúny tárgyává, utasítják el. Megélhetjük az elvetettséget és kiszolgáltatottságot – de Jézus nekünk is megadja azt az erőt, amivel Ő győzött a gonoszság minden ereje fölött!
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
