Cirenei Simon (Mk 15, 21)
Miért maradt fenn a cirenei Simon neve? Hiszen olykor Jézus nagy gyógyító, szabadító csodáinál is csak azt olvassuk, hogy „volt ott egy ember” – de nevet, származási helyet nem adnak hozzá.. Sem Máté, sem Márk vagy Lukács nem fordít túl nagy gondot a személyek megnevezésére, mégis mindhárom közli cirenei Simonét. Márk megfogalmazása szinte kínálja a megoldást: itt egy olyan tanúságtev? emberr?l van szó, akit és akinek fiait is jól ismerte a korai keresztény közösség.
„Az egyik arra menő embert, a cirenei Simont, Alexander és Rufusz apját, aki éppen a mezőről jött, kényszerítették, hogy vigye a keresztjét.” (Mk 15, 21)
Nem tudjuk, hogy cirenei Simon élt-e még, amikor Márk az evangéliumát írta. De az biztos, hogy a fiai éltek, ezért rájuk, a keresztény körökben ismert, megtért emberekre mint tanúkra hivatkozik az író: „Alexander és Rufusz”, a cirenei Simon fiai.
Mennyi mindenről beszámol az evangéliumnak ez az egy mondata!
Először is arról, hogy a munkájukat végző emberek nem vettek részt Jézus elítélésében. A „tömegben” nem voltak ott a szorgalmas, becsületes emberek, férfiak és asszonyok, akik nem a rómaiaktól és a főpapoktól várták a „cirkuszt és a kenyeret”, hanem maguk dolgoztak meg érte. Simon is a mezőről tartott hazafelé, fáradtan az egész napi munkától. Sem ideje, sem kedve nem volt a csőcselék mulatságában részt venni. (Látjuk tehát, hogy téves minden olyan vád, amelyik egész Izraelt tenné felelőssé Krisztus haláláért. Az „istengyilkos nép” vádja a Vádolótól jött, a gonosz eszköze volt és máig az, hogy gyűlöletet szíthasson és ezzel akadályozza a megbékélést és kiengesztelődést.)
Azt olvassuk, hogy Simont „kényszerítették” arra, hogy vigye Jézus keresztjét.Nem is történhetett volna másképp! Simon egy összevert bűnözőt látott akit a római katonák ostorral ösztökélnek előre, körülöttük pedig az ordítozó tömeget – visszataszító és rémítő látvány, a tiszta szívű ember inkább kikerüli az ilyet. Ráadásul fáradt volt és nem is akart belekeveredni semmibe – ám a római katonák megragadják a kínálkozó lehetőséget, hogy gyorsabban a vesztőhelyre érjenek. Elkapják Simont – az egyetlen kívülállót, az egyetlent, akit taszít az egész eljárás – és őt kényszerítik. Igen, akik együtt üvöltenek a falkával azokat nem bántják – ez a sátán taktikája mindmáig -, de a bandán kívül állót zaklatják, gyötrik. Isten azonban ebből is kihozza a lehető legjobbat…
Nem tudjuk mi történt, miközben Simon cipelte a keresztet. Először talán csak azt érezte, hogy ahogy ezzel az emberrel bánnak, az rossz dolog, így nem szabadna még a legnagyobb bűnössel sem… Aztán talán elcsodálkozott Jézus Krisztus viselkedésén: nem szólt vissza, nem üvöltözött, nem könyörgött kegyelemért – a sok elaljasodott lény közül Ő maradt meg egyedül embernek. Simon talán belenézett Jézus meggyötört, összevert arcába, belepillantott a szemébe – és ott nem dühöt, nem beletörődést látott, hanem szánalmat és könyörületet. Megértést a megérthetetlen iránt: „Atyám, bocsáss meg nekik, hisz nem tudják, mit tesznek.” (Lk 23, 34) Igen, Simon a keresztúton Isten Fiával találkozott és szívében felismerte Őt…
A jámbor keresztény írók a keresztúti ájtatosságban szeretik azt írni, hogy Simon először kényszerből, de később már örömmel vitte a keresztet. Lehet, hogy így történt! De ha ott nem is fogadta el teljesen Jézust – amin az adott helyzetben és nyomás alatt egyáltalán nem csodálkoznánk -, az isteni tekintet, a messiási viselkedés nem hagyta a lelkét nyugodni. Mivel a szíve nem volt kemény – nem csatlakozott a vádolókhoz -, Isten szeretete könnyen átjárta és együttérzővé, irgalmassá tette. Pünkösd után ezért biztosan örömmel fogadta az Evangéliumot (Örömhírt) és megosztotta családjával, fiaival, Alexanderrel és Rufusszal is. Isten hálaajándéka pedig átjárta szívét és életét…
„Aki nem veszi vállára a keresztjét, s nem követ, nem méltó hozzám. Aki meg akarja találni életét, elveszíti, aki azonban elveszíti értem életét, az megtalálja. Aki titeket befogad, engem fogad be, aki pedig engem fogad be, azt fogadja be, aki engem küldött. Aki prófétát fogad be azért, mert próféta, az a próféta jutalmát kapja. Aki igaz embert fogad be azért, mert igaz, az igaz ember jutalmában részesül. S ha csak egy pohár friss vizet ad is valaki egynek, akár a legkisebbnek is azért, mert az én tanítványom, bizony mondom nektek, nem marad el jutalma.” (Mt 10, 38-42)
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
