A főparancsról és Isten valódi természetéről (Mk 12, 28-34)
Bizony, nem volt könnyű Jézus korában egy rendes zsidó embernek Isten kedvére tenni – már aszerint, ahogy azt az írástudók tanították neki. Kötelező és nem kötelező – de nagyon ajánlott -, törvények sokasága nehezedett rá. Egy meggondolatlan szavával, egy gyertya meggyújtásával már vétkezhetett, és ugyan ki menthette volna őt fel a bűnei alól? Bizony nem véletlenül mondja kora vallásos tanítóiról Jézus: „Elviselhetetlenül nehéz terheket hordanak össze és raknak az emberek vállára, de maguk ujjal sem hajlandók mozdítani rajta.” (Mt 23, 4)
Ismerjük ezt a jelenséget mi is, az Egyház korában. Vannak teológiai irányzatok, amelyek nagy örömmel szálazzák apróra Isten tanítását, hogy fegyverként fordíthassák bárki ellen, aki nem ért velük együtt. És ismerjük azt a plébániai gyakorlatot is, amelyik túlságosan aggályos lelkületű, Istentől félő és szorongó embereket nevel, akik aztán kóros bűntudatuktól sújtva nem mernek Isten közelbe se menni (pl. szentáldozáshoz járulni), s így épp attól maradnak távol, aki megmenthetné, meggyógyíthatná és megszabadíthatná őket.
Az emberi okosság kudarca a Kinyilatkoztatás titkainál (Mk 12, 35-37)
Az óember vallásossága (Mk 12, 38-40)
Jézus „tanítás közben ezt a figyelmeztetést adta: „Óvakodjatok az írástudóktól! Szeretnek hosszú köntösben járni, és szeretik, ha nyilvános tereken köszöntik őket. Szívesen elfoglalják a zsinagógában és a lakomákon a főhelyeket. Felélik az özvegyek házát, közben színleg nagyokat imádkoznak: annál szigorúbb ítélet vár rájuk.” (Mk 12, 38-40)
Nem mondhatjuk, hogy ezek az írástudók (és farizeusok) mind rossz emberek lettek volna. Hosszú éveken keresztül tanulmányozták az Írásokat, és tudjuk, hogy szőrszálhasogatásig menően igyekeztek betartani a legkisebb parancsolatokat is. Buzgó vallásos emberek voltak – mi volt velük hát a baj?
Krisztusi vallásosság (Mk 12, 41-44)
Márk evangéliumának a keresztúthoz vezet? részében el?ször bemutatta a helytelen, Istennek nem tetsz? okoskodást és vallásos magatartást. „Szigorúbb ítélet vár rájuk” – idézi az evangelista Jézus szavait – mennyire szeretnénk ezt elfelejteni! Nem akarunk az ítélet tényével szembesülni, szeretnénk kisgyerekek maradni és kibújni a felel?sség alól, de így csak infantilisek, gyerekesek leszünk, mert paradox módon, az Istennek tetsz? gyermeki lelkülethez (istengyermeki lelkülethez) éppenhogy növekednünk és érlel?dnünk kell. Márk azonban be akarja mutatni a helyes, krisztusi vallásosságot is, ezért a templomi jelenetsor végét egy ilyen történettel zárja le:
A templom lerombolása (Mk 13, 1-2)
Mindhárom szinoptikus evangélium tartalmazza Jézus jövendölését a templom lerombolásáról, és ehhez kapcsolódóan a végidőkről szóló tanítás- és prófécia-sorozatot. Ezek közül Márké a legrövidebb, szinte csak a prófétai jeleket és figyelmeztetéseket tartalmazza. Abban azonban mindhárom közös, hogy a beszéd a templom lerombolásának megjövendölésével kezdődik:
Végidő próféciák – és az emberi reakciók (Mk 13, 3-13)
Mielőtt végignéznénk a végidőkre vonatkozó próféciákat, érdemes felfigyelnünk egy dologra. Jézus beszédében mintha nem is annyira a végidőkre vonatkozó jelekre helyezné a hangsúlyt, mint inkább az ott és akkor megnyilvánuló, érzelmi reakciókra, emberi viselkedésformákra, válaszokra.
Végidő-próféciák – a jelek sorozata és kiterjedése (Mk 13, 5-30)
Mielőtt végigolvasnánk a végidő-jeleket, szót kell ejtenünk azok fokozatos időbeli és térbeli kiterjedéséről. Képzeljünk magunk elé egy spirált, ami alulról fölfelé halad, egyre tágabb körökben. Ez az emberi idő és történelem jelképe, ahogy halad a kezdettől a vég felé. A spirál azonban nem függőleges (folyamatosan felfelé haladó), hanem megdőlt a bűn csapása és terhe alatt (miként a Föld dőlésszöge vagy a Szent Koronán lévő kereszt - ezek szimbolikus és valóságos jelek, amelyekről egyébként érdemes kenne hosszabban is elmélkedni…) E „megdőlés” miatt a spirálkörök fent megelőzik az előző spirálkört, de lent az előző mögé csúsznak, épp a megdőlés következtében. Így a történelem – bár előre halad -, felemelkedések és visszazuhanások sorozatát szenvedi el, és minden visszazuhanásban, összeomlásban egyre kiterjedtebben és radikálisabban jelennek meg a végidő-jelek is – míg aztán minden beteljesedik.
Végidő próféciák – az idő problémája (Mk 13, 31-37)
Vannak olyan szentírási igazságok, amelyekről Jézus is csak példabeszédekben szól. Ennek egyik oka, hogy az Igazság túlvezet a hétköznapi logika igen-nem felosztásán. (Hasonló eredményre jut a tudományos vizsgálódás is, amikor a teremtett világ alap-törvényeit kutatja: a fény egyszerre részecske- és hullám-természetű, bár a kettő elvileg kizárná egymást. A vizsgált atomi részecskének vagy a helyét, vagy a sebességét tudjuk megmondani, de a kettőt egyszerre nem… stb.) Isten ugyanis mérhetetlenül több és más, mint amit mi fel tudunk fogni! Ő nem három dimenzióban él, ezért minden megértési kísérlet, ami megragad a pusztán emberi tartományban, szükségszerűen kudarcra van ítélve. Az Egyház sem tud mást tenni, mint hogy leír olyan teológiai igazságokat, amik túlmennek az igen-nem logikán, de amelyeken elmélkedve közelebb juthatunk az Igazsághoz. (Ilyen például az, hogy Jézus egyszerre tökéletesen Isten és tökéletesen ember, szétválaszthatatlanul és összekeverhetetlenül.)
Egy hasonló problémával találkozunk a végső idők próféciáinál is.
Nagylelkűség és szűkkeblűség (Mk 14, 3-9)
Jézus halála előtt néhány nappal vagyunk. Egy asszony megkeni Őt olajjal, mire kitör a botrány. Az asszony nagylelkű tettére a tanítványok meglepő szűkkeblűséggel és kicsinyességgel reagálnak:
Önvizsgálat vagy ítélet (Mk 14, 1-2)
A Főtanács – azaz Izrael politikai, gazdasági és vallási vezetői – elhatározzák, hogy megölik Jézust. De vajon csak ez az egy út volt számukra járható? És ha nem, miért választották mégis ezt?
Az Iskarióti Júdás (Mk 14, 10-11)
Vajon miért árulta el Júdás a mesterét? Tudjuk, hogy egyike volt a kevés kiválasztottnak, Jézus Krisztus közvetlen, legbensőbb tanítványi köréhez tartozott. Apostol volt, Jézus felkente őt, részesedést adott neki saját hatalmából és küldetéséből. Júdás tanított, gyógyított, s a többiekkel együtt azzal az örömmel tért vissza Jézushoz, hogy „nevedre még a gonosz lelkek is engedelmeskedtek nekünk” (Lk 10,17). Valószínűleg az apostolok között is a tekintélyesebbek közé tartozott, hiszen ő kezelte a közös pénztárt, ami fontos tisztség volt. Épp emiatt aztán a Jézushoz fordulók tisztelettel és szeretettel közeledtek felé is, hiszen ő volt az adományozó. Láthatólag Júdás mindent megkapott – és mégis elárulta a Messiást. A következőkben azt próbáljuk meg rekonstruálni, miért és hogyan történhetett mindez.
