Imádság, éneklés, dicsőítésben rejlő erő (Mk 14, 26)
A Szent István Társulat így fordítja a mondatot: „Ezután elimádkozták a hálaadó zsoltárt, és kimentek az Olajfák-hegyére.” (Mk 14, 26) A Szent Jeromos Társaság fordítása már kicsit pontosabb: „Miután elénekelték a himnuszt, kimentek az Olajfák hegyére.” Károli Gáspár – a legrégebbi református fordítás – szerint egyszerre történt a két dolog: „És dicséretet énekelve kimenének az olajfák hegyére.” A Gedeon Társaság jellegzetesen református szóhasználata is fontosnak tartja az éneklést: „Az ünnepi dicséret eléneklése után kimentek az Olajfák hegyére.” Végül Csia Lajos szó szerinti fordítása így hangzik: „Majd az éneklés után kimentek az Olajfák hegyére.” A Szent István Társulat „szemérmes” fordítása imádkozásról beszél, ami ugyan magába foglalja az énekelve imádkozást is, de azért első olvasásra nem erre gondolunk. (A hálaadó zsoltárra való utalás a szövegben talán éppen ezért került bele, mert a Vulgata-fordítás idején a zsoltárokat énekelték.) A szó szerinti fordítás is kevesebb az elégnél - „éneklés után” –, bár sejthetjük, hogy itt a zsidó kultúrában magától értetődő zsoltáréneklésről, azaz énekelt imáról van szó. Miért olyan fontos ez nekünk? A dicsőítésben rejlő erő miatt.
A Szentírás számos helyén olvashatjuk a felszólítást: dicsérjétek az Urat! Fennhangon, megvallva Őt Úrnak és Istennek. A zsoltárok pedig szinte követelik: hárfával, cintányérral, énekkel dicsérjük az Urat! Miért?
Mert amikor hangosan imádkozunk és énekszóval dicsérjük az Urat, akkor megnyitjuk szívünket, egész lényünket Isten előtt, így a Szentlélek egészen be tud tölteni minket. Alávetjük magunkat az ének és szöveg vezetésének, engedjük, hogy az átjárja egész bensőnket és krisztusivá formáljon bennünket. A dicsőítő ének segít feladni hiábavaló belső védelmi rendszerünket, amelyikkel elzárjuk „titkainkat” Isten elől (és önmagunk elől), a Szentlélek lehatol szívünk legmélyéig és tisztít, gyógyít, szabadít.
Amikor fennhangon, zenével és énekkel magasztaljuk Isten szépségét, jóságát, szeretetét, akkor már nem mi akarjuk kontrollálni a világot. Képességeinket, érzékszerveinket nem arra használjuk, hogy kezünkben tarthassuk az életünket, hanem bátran átengedjük az irányítást, de nem akárkinek, hanem az ének vezetése által Istennek, akihez szólunk, akit imádunk, akitől kérünk.
Jézus Krisztus az utolsó vacsorát énekszóval, zsoltározással, fennhangon elmondott, elénekelt imádsággal zárta – talán ezt kívánta a szokás, a zsidó liturgia is -, és csak ezután vonultak ki az olajfák hegyére (talán az úton is énekelve, imádkozva). Jézus lehetne itt már nagyon szomorú, komor. Hiszen Ő pontosan tudja, mi vár rá. De nem engedi, hogy érzelmei, az elkövetkező események sötétsége és fájdalma rátelepedjen. Nem engedi, mert szüksége van minden olyan erőre, rejtett tartalékra, amit csak mozgósítani tud magában. Mit tesz? Zsoltárokat énekel, imádkozik, hogy Isten dicsőítése által Isten ereje megerősítse ezen a nehéz éjszakán.
Tegyük hozzá, hogy a húsvéti zsoltárok azok, amelyek előre megprófétálják a Messiás eljövetelét, életét, kereszthalálát, de győzelmét, feltámadását, küldetésének véghezvitelét is! Jézus hittel imádkozik, így Isten örök valósága szilárd marad lelkében, bizonyossága megújul, felfrissül, megerősödik. Nagyon nagy szüksége van erre – és akkor mennyivel nagyobb szükségünk van nekünk, akik Jézushoz semmilyen formában sem mérhetjük magunkat!
Az Egyház mindig ismerte az énekelt és hangszerekkel kísért imában, dicsőítésben rejlő hatalmas erőt. Mindig használta is liturgiájában, imáiban. De – és ezt fájdalmasan kell elismernünk – sokszor hagyta, hogy ezek az imák megkövüljenek, élettelenné váljanak, eleven imából halott szokássá legyenek. Talán minden korszak elköveti azt a hibát, hogy a maga istentiszteleti formáját akkor is kizárólagosnak tartja, amikor az már „korszerűtlenné” vált. Ilyenkor jönnek a felkent védők, akik leszólják az újabb formákat (Gitáros zene? Botrány!), feledve, hogy ők is így kezdték. Ma már elképzelni is nehéz, hogy Bach még istentiszteletekre írta (kéthetente egyet!) nagy orgonaműveit. Azt is nehezen hisszük, hogy a mai orgonás népénekek dallamvilága valaha közös volt a világi énekekével (és mivel akkor a beszédtempó is fele olyan gyors volt, mint most, nem is hatott olyan rétestészta-búsnak az ünnepi ujjongás, mint most, templomainkban). Azt meg elképzelni se merjük, milyen lehetett a dobokkal, cintányérokkal, hárfával, harsonával előadott zsoltár – tiszta rock-koncert!
A dicsőítő énekek nem kulturális zárványok – bár azzá válhatnak. A mi feladatunk pedig, hogy mindig újra és frissen, a kor zenei világának megfelelően, érthetően és befogadhatóan hangozzék föl az örök dicséret, ami erőt ad és Istenhez emel!
Sípos (S) Gyula
