Krisztusi vallásosság (Mk 12, 41-44)
Márk evangéliumának a keresztúthoz vezet? részében el?ször bemutatta a helytelen, Istennek nem tetsz? okoskodást és vallásos magatartást. „Szigorúbb ítélet vár rájuk” – idézi az evangelista Jézus szavait – mennyire szeretnénk ezt elfelejteni! Nem akarunk az ítélet tényével szembesülni, szeretnénk kisgyerekek maradni és kibújni a felel?sség alól, de így csak infantilisek, gyerekesek leszünk, mert paradox módon, az Istennek tetsz? gyermeki lelkülethez (istengyermeki lelkülethez) éppenhogy növekednünk és érlel?dnünk kell. Márk azonban be akarja mutatni a helyes, krisztusi vallásosságot is, ezért a templomi jelenetsor végét egy ilyen történettel zárja le:
„Ezután (Jézus) leült szemben a kincstárral és figyelte, hogy dob a nép pénzt a perselybe. Sok gazdag sokat dobott be. De aztán jött egy szegény özvegy, s csak két fillért dobott be. Erre odahívta tanítványait, s így szólt hozzájuk: „Bizony mondom nektek, ez a szegény özvegy többet adott mindenkinél, aki csak dobott a perselybe. Mert ők a feleslegükből adakoztak, ez pedig mindent odaadott, ami csak szegénységétől telt, egész megélhetését.” (Mk 12, 41-44)
Láthatjuk, hogy Jézus Krisztus semmit sem ad a külsőségekre! Ő nem az emberi mértékek alapján ítél, hanem a szív szándéka szerint. A Messiást nem kápráztatják el sem a díszes ruhák, sem a nagyértékű ajándékok. Isten nem kereskedő-mentalitással néz ránk és nem a társadalmi hierarchia mentén gondolkodik. Jézus Krisztus elvet minden olyan logikát, ami szerint a gazdagok áldottak, a szegények meg elvetettek, vagy a tanultak közelebb vannak Istenhez, a tanulatlanok meg hátrább. Sem a gazdagság vagy szegénység, sem a tanultság vagy tanulatlanság nem számít, hanem csakis a szív (a valódi személyiség) szándéka.
Hiába hoz valaki nagy adományt, ha azzal csak a nézőközönség előtt tüntet. (És persze fordítva is: a szegénység még nem érdem és nem krisztusi állapot.) Hiába okos, ha gondolataival, tetteivel csak önmagát dicsőíti. (És fordítva: a tudatlanság még nem ment fel az Isten-keresés alól, az állati élet még nem Isten-közelség.)
Amikor a szegény özvegy asszony történetét olvassuk, emlékeztetnünk kell magunkat, hogy akkoriban még nem volt szociális védőháló, nem volt nyugdíj- és egészségbiztosítás. Ha egy asszony özvegyen maradt, csak a családja, nemzetsége és szomszédai jóindulatára támaszkodhatott. (Nem véletlen, hogy már a mózesi törvény is hangsúlyosan védi őket: „Az özvegyet és árvát ne sanyargassátok. Ha durván bántok vele, s ő hozzám kiált, meghallom panaszát, és fellobban haragom…” (Kiv 22, 21-23))
Úgy tűnik, hogy az ebben a történetben szereplő szegény asszony is egészen magára maradt. (Vajon melyik a hidegebb szívű kor – az, vagy a miénk?) Összesen két fillérje volt, ami akkor is nagyon kevés pénznek számított. És mit tett a szegény özvegy? Mindenét odaajándékozta Istennek. Istenben bízva egész megélhetését odaadta – sőt még ennél is többet, önmagát helyezte bízón Isten kezeibe. Ez a valódi istengyermeki bizalom!
Látjuk tehát, hogy a valódi vallásosság nem a sokon vagy kevésen múlik, hanem az önmagunkra vagy Istenre irányultságon. Márk evangéliuma 8. fejezetében már olvastuk Jézus tanítását: „Összehívta a népet és tanítványait, s így szólt hozzájuk: „Ha valaki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti. Aki elveszíti értem és az evangéliumért, az megmenti életét. Mit ér az embernek, hogy megszerzi az egész világot, ha a lélek kárát vallja? Mert mit adhat cserébe az, hogy megszerzi az egész világot, ha a lélek kárát vallja? Mert mit adhat cserébe az ember a lelkéért?” (Mk 8, 34-37)
Mit adhat a lelkéért cserébe? Itt a válasz: két fillér is elég. Sőt, még ennél is kevesebb, mert az árat nem mi fizettük ki, hanem Jézus Krisztus, kereszthalálával. De ezt az ingyenes kegyelmet csak akkor vagyunk képesek (tökéletesen) elfogadni, ha mi magunk is készek vagyunk odaadni mindenünket Istennek…
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
