A Szövetség (Mk 14, 22-25)
A Szentírásban többször olvashatunk arról, ahogy Isten szövetséget köt az emberekkel. Szövetséget köt az első emberpárral, a vízözön után szövetséget köt Noéval – ami szintén az egész emberiségre vonatkozik -, majd szövetséget köt Ábrahámmal és utódaival. Ezt a szövetséget aztán újra és újra megerősíti Mózessel és a prófétákkal, stb. Mindez azonban csak előkép a kiengesztelődésnek ahhoz a teljes és tökéletes Szövetségéhez, amely Jézus Krisztus keresztáldozata révén valósul meg. Az utolsó vacsora termében Jézus bemutatja ezt az új és tökéletes szövetség „dokumentumát”, majd a maga részéről „aláírja” és aztán valóra váltja. Ennek bemutatásában Márk szövege a legszikárabb, ami semmilyen teret se hagy az emberi (félre)értelmezéseknek:
(Jézus) „Vacsora közben kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és ezekkel a szavakkal adta nekik: „Vegyétek, ez az én testem.” Majd fogta a kelyhet, hálát adott, odanyújtotta nekik. Mindnyájan ittak belőle. Ő pedig így szólt: „Ez az én vérem, a szövetségé, amely sokakért kiontattatik. Bizony mondom nektek, hogy nem iszom többé a szőlő terméséből addig, amíg majd az újat nem iszom az Isten országában.” (Mk 14, 22-25)
E néhány sor értelmezéséről könyvhegyeket írtak már eddig - és fognak is még írni –, ha mindezt sorra vennénk, soha se érnénk a végére. Beszélhetnénk arról, hogy az eddigi, ószövetségi áldozatbemutatás hogyan előlegezte meg Jézus tökéletes áldozatát. Beszélhetnénk a kenyér és a bor szimbolikájáról. Kitérhetnénk a különböző szentírási összefüggésekre és a teológiai magyarázatokra, stb. Ezek helyett csak a két legalapvetőbb dologra szeretnénk koncentrálni.
1. Márk pontosan jegyzi le Mestere szavait: „ez az én testem” és „ez az én vérem”. Leírása nem hagy teret semmiféle spekulációnak. Nem mondja, hogy ez csak jelképes áldozat, nem bíbelődik azzal, hogyan lehet ez Krisztus teste, ha még itt van közöttünk, nem bonyolódik intellektuális vagy álmisztikus magyarázkodásba. Jézus kijelenti: „ez az én testem” – és ennyi elég. Vagy elfogadod, amit Jézus mond, vagy elbotlasz benne, mint ahogy elbotlottak szavaiban akkori elítélői is. Azt mondták rá, hogy istenkáromló, mert Isten fiává tette önmagát. Hát hogyan lehetne Istennek fia? És hogyan lehetne az ács fia az Isten fia? Emberileg ez éppoly képtelen gondolat, mint hogy Jézus valóságosan jelen van a kenyér színe alatt. Teljes lehetetlenség – és mégis igaz! Éppúgy igaz, mint az, hogy Jézus Krisztus valóban az Isten Fia volt. Éppúgy igaz, mint a többi lehetetlenség, amit Jézusról tudunk: a szűzi születés, a víz borrá változtatása, a vízen járás, a vakok, leprások meggyógyítása, a halott-támasztás – ez mind lehetetlenség, a józan ész és a természeti törvények lábbal tiprása - kivéve, hogy Jézus mind megcselekedte, és akik Jézusban vannak, mindmáig megcselekedhetik (erre az egyháztörténelem és a szentek életrajzai épp elég bizonyítékot is adnak). Ezért hinnünk kell Márk szavainak, hinnünk kell Jézus tettének, amellyel a kenyeret és bort felemeli és kijelenti róla: ez az én testem, vérem. Keresztáldozata, a Szövetség megpecsételése ott van Isten örök jelenében. Amikor a pap Jézus Krisztusban, Krisztus testének tagjaként bemutatja a szentmise-áldozatot, ebbe az örök jelenbe emeli be az aktuális jelent, épp a Szövetség révén. Csak ezért teheti meg, csak Jézus szavaival teheti meg és csak a Tőle kapott felkenés révén – de épp ezért megteheti és meg is kell tennie. Minden más csak hiábavalóság, felette nagy hiábavalóság… (Préd. 1, 2)
A Szövetség révén újra megvalósul az édeni életközösség: Isten és ember együtt sétálhat, és amilyen mértékben az ember megnyílik Isten felé, abban a mértékben – és minden mértéken felül! - Isten is odaadja Önmagát neki. Nincs ennél csodálatosabb dolog: én Isten életében részesülök, Ő pedig velem hordozza az életem terheit. Bár evilág megmaradt, s annak minden súlya rám nehezedhet, bár itt élek, de mégsem itt, hanem Isten országában, királyságában – és Istennek minden lehetséges! Szeretete, ereje, győzelme megjelenik, realizálódik az életemben: „Élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem. Minthogy azonban most még testben élek, Isten Fiának hitében élek, aki szeretett engem és feláldozta magát értem.” (Gal 2, 20)
Végül ejtsünk egy szót az utolsó mondatról is: nem iszom többé a szőlő terméséből addig, amíg majd az újat nem iszom az Isten országában. (Mk 14, 25) Feltámadása után Jézus Krisztus együtt evett és ivott a tanítványaival, ahogy erről az evangéliumok és az Apostolok cselekedetei beszámolnak. Így tehát ez a mondat ezen a földön már beteljesedett. De beteljesedik Isten királyságában olyan módon is, hogy amikor testben feltámadunk, akkor vele együtt mi is a test és lélek teljességében és hallhatatlanságában élhetünk. Ami ennél is fontosabb, Jézus ezzel előre jelezte testben való feltámadását, ezzel cáfolva minden olyan spekulációt, amely tagadni merné tökéletes emberségét (és istenségét), illetve a testben való feltámadás tényét. (Sajnos a téveszmék terjesztőit ez sohasem tartotta vissza butaságaik hangoztatásától.)
Végezetül: jobb nekünk Jézus szavaihoz, Isten igazságaihoz ragaszkodnunk, még akkor is, ha nem mindent értünk vagy tudunk felfogni, mint emberi megoldásokat keresve hamis megértésre jutni, s így tévelyegni. „Higgyetek az evangéliumban!” (Mk 1, 15)
Sípos (S) Gyula (szeretetfoldje.hu)
