Mindnyájan megbotránkoztok (Mk 14, 27-31)
A hagyomány szerint Márk Péter apostol munkatársa és tolmácsa volt, és evangéliumában Péter igehirdetését adja tovább. Úgy tűnik, az apostoli kar vezetőjének fontos volt, hogy amikor Jézus életéről beszél, elmondja saját – és a többi tanítvány -, bukásának történetét is. Nyilván nem azért tette ezt, mert örömét lelte önmaga szidásában, hanem azért, hogy hallgatósága tanuljon belőle.
Az Olajfák hegyén „Jézus megmondta: „Mindnyájan megbotránkoztok, ahogy meg van írva: Megverem a pásztort és szétszélednek a juhok. De feltámadásom után majd előttetek megyek Galileába.” Péter erősködött: „Ha mindnyájan megbotránkoznak is, én akkor sem.” Jézus csak ennyit mondott: „Bizony mondom neked, hogy még ma éjjel, mielőtt a kakas másodszor szólna, háromszor megtagadsz.” Erre még jobban fogadkozott: „Ha meg kell is veled halnom, nem tagadlak meg!” Ugyanígy fogadkoztak a többiek is.” (Mk 14, 27-31)
Minden tanítvány fogadkozik és esküdözik, a hirtelen természetű és erős akaratú Péter a leginkább. Hogyan is botránkozhatna meg ő Jézusban, amikor mindenét – családját, megélhetését, a halász-közösségben elfoglalt helyét – odahagyta érte? Hogyan is tagadhatná meg a Mestert, amikor tőle remél mindent?
Jézus azonban jól ismeri tanítványait, jobban, mint azok önmagukat. Ismeri hibáikat, gyengeségeiket, a bizonykodó szavak mögött rejlő bizonytalanságot, a bátorság mögött megbúvó szorongást és félelmet. Tudja, hogy egyelőre még nem érett személyiségek a szó krisztusi értelmében, hanem csak botladozó gyermekek, akik ha elveszítik tanítójukat, sírva futnak szét. Mindenképpen így fog történni – „ahogy meg van írva” -, mert a tanítványok még nem állnak készen rá, hogy szembesüljenek mesterük elvesztésével. Jézus azonban nem akarja reménytelenségbe taszítani követőit, ezért hozzáteszi: „De feltámadásom után majd előttetek megyek Galileába.” (Mk 14, 27)
Vajon reagálhattak volna másképp is a tanítványok? Természetesen igen. Talán Jézus vágyott is rá, hogy legalább egy kicsit megoszthassa a rajta nyugvó rettenetes terhet a többiekkel. A tanítványok a tagadás helyett – ami az önvédelem gesztusa volt részükről -, együttérző szeretettel teli érdeklődéssel is fordulhattak volna mesterük felé. Megkérdezhették volna: hogyan fog megtörténni mindez? Mit tegyünk, hogy a tagadás ne történjen meg? Hogyan segíthetnénk neked?
Péter magáról mutatja a legrosszabb képet. Az a határozottság jó tulajdonsága – e nélkül később sem tudná összefogni és vezetni a többieket -, most önigazult dacként jelentkezik: „Ha mindnyájan megbotránkoznak is, én akkor sem.” (Mk 14, 29) Ma úgy mondanánk: „köti az ebet a karóhoz” – makacsságában odaláncolja magát a saját igazához, hátha az majd megtartja. Jézus neki adott válasza később gyógyszer lesz, ami felfakasztja szívén ezt a kemény burkot és az önismeret és Isten-ismeret új dimenzióit nyitja meg előtte: „Bizony mondom neked, hogy még ma éjjel, mielőtt a kakas másodszor szólna, háromszor megtagadsz.” (Mk 14, 30)
Milyen kevéssé ismerjük önmagunkat! Milyen könnyen fogadkozunk, micsoda tervekbe ugrunk bele anélkül, hogy átlátnánk, valójában mire vagyunk képesek és milyen eszközök állnak rendelkezésünkre! Milyen könnyen beszélünk „halálos szerelemről” és „sírig tartó hűségről”, hogy aztán a kísértés és megpróbáltatás idején úgy dőljünk el, mint fűszál a szélben!
Péter apostol már érett, krisztusi emberként meséli saját gyarlóságát a köréje gyűlt hallgatóságnak. Ha dicsekszik is valamivel, hát a saját gyengeségével, hogy így még inkább nyilvánvalóvá váljék Isten ereje és emberszerető jósága. „Mind megtagadtuk Őt – és én a legjobban – és Ő mégis meghalt értünk a kereszten, aztán feltámadt a halálból és már előttünk járt a megbocsátásban. Előttünk ment Galileába, hogy ott várjon minket, ahová elfutottunk előle. Szégyenünkben és félelmünkben bujkáltunk, de Ő tudta, hogy így lesz. Előre megmondta nekünk, hogy később visszatérhessünk Hozzá. Isten irgalmas és megbocsátó szeretete nélkül mindannyian elvesztünk volna. Így viszont visszatérhettünk Hozzá, újra találkozhattunk vele és mindörökre együtt lehetünk…”
Ismerjük be azt is, mi is könnyen megbotránkozunk, ha valami nem úgy történik, ahogy mi szeretnénk. Megbotránkozunk a plébánosunkon aki nem úgy beszél, ahogy mi azt elvárjuk. Megbotránkozunk a közösségünk tagjain, mert elfogadnak olyan dolgokat, amiket mi nem, vagy fordítva. Igazat adunk a pletykáknak, kritizáljuk a lelkiségi mozgalmakat, senki és semmi nem elég jó nekünk, hacsak nincs legalább egy földrésszel odébb, hogy kellő távolságból csodálhassuk. Hát még ha másik keresztény felekezethez tartozik? Hát még, ha megmeri kérdőjelezni megcsontosodott szokásainkat?
Milyen könnyen elfelejtjük, hogy amikor Isten népének tettein botránkozunk meg, akkor valójában Istenen botránkozunk meg, amikor Isten gyermekeit megtagadjuk, Istent tagadjuk meg. Ha pedig mindezek ellenére kitartunk Jézus Krisztus mellett, akkor igazzá válik tanítása bennünk: „Boldogok vagytok, ha miattam gyaláznak és üldöznek benneteket és hazudozva minden rosszat rátok fognak énmiattam. Örüljetek és ujjongjatok, mert nagy lesz a mennyben a jutalmatok! Így üldözték előttetek a prófétákat is.” (Mt 5, 11-12)
Sípos (S) Gyula (szeretetfoldje.hu)
