Létrehozta a Tizenkettőt (Mk 3, 14-19)

„Tizenkett?t rendelt, akiket apostoloknak nevezett, hogy vele legyenek, s hogy elküldje ?ket hirdetni az igét. Hatalmat adott nekik, hogy ki?zhessék az ördögöket. Ezt a tizenkett?t rendelte: Simont, akinek a Péter nevet adta, Jakabot, Zebedeus fiát, Jánost, Jakab testvérét, ezeket elnevezte Boanergesznek, vagyis a mennydörgés fiainak, Andrást, Fülöpöt, Bertalant, Mátét, Tamást, Jakabot, Alfeus fiát, Tádét, a kánai Simont és az iskarióti Júdást, aki kés?bb elárulta.” (Mk 3, 14-19)
Jézus kiválasztott tizenkét tanítványt. „Tizenkett?t rendelt”, vagy szó szerint: „létrehozta a Tizenkett?t”. Tudatosan tizenkett?t, Izrael tizenkét törzse szerint. Hogy az apostolok testileg is a tizenkét különböz? törzsb?l származtak-e, azt nem tudhatjuk, de lehetséges. (Erre utal a a Jelenések könyve is.) Jézus korában mindenki számon tartotta származását. Fontos volt számukra, hiszen a Messiásnak is „Dávid házából” kellett származnia. Józsefr?l pedig tudjuk, hogy „Dávid házából és nemzetségéb?l származott” (Lk 2, 4), így Mária is, Jézus anyja.
Jézus szándéka nyilvánvaló: kiválasztás és újjászületés által újjáalkotni a „kiválasztott népet”, az Istennek szentelt népet. Ahogy a Jelenések könyve írja: „Akkor a trónon ül? megszólalt: „Íme, újjáteremtek mindent!” (Jel 21, 5) Így értették ezt tanítványai is. János jelenésében látja az Új Jeruzsálemet, a mennyekb?l alászállott várost. Így ír róla:  „És lélekben elvitt egy nagy magas hegyre, s ott megmutatta nekem a mennyb?l, az Istent?l alászállt szent várost, Jeruzsálemet. Isten dics?ségét sugározta. Ragyogott, mint a drágak?, mint a kristálytiszta jáspis. Széles, magas fala volt, rajta tizenkét kapu. A kapuk fölött tizenkét angyal. Nevek voltak rájuk írva, mégpedig Izrael fiai tizenkét törzsének a nevei. Keleten három kapu, északon három kapu, délen három kapu és nyugaton három kapu. A város falának tizenkét alapköve volt, rajtuk a Bárány tizenkét apostolának tizenkét neve.” (Jel 21, 10-14) Ez a szent város pedig ma az Egyház, egyszerre fényben és sötétben, szétszakítva és megosztva, elválasztottan a zsidó népt?l és önmagában megosztottan. De mindez elt?nik és helyreáll dics?séges egysége a végs? napokban.
Jézus fizikailag is létrehozta, (létbe emelte) a Tizenkett?t. ?k lettek az újjáteremtett világ alapkövei. Nem maguktól, nem a saját értékességük alapján – hiszen értéktelennek látszó, „elvetett k?” az „alapk?” is -, hanem kiválasztás, Isten kiválasztása alapján. Ez a kiválasztás teszi apostollá, Isten küldöttévé ezt az össze-vissza társaságot, akik között halász, vámos, lázadó és mindenféle indulatú ember van.
Jézus nem csak létrehozta a Tizenkett?t, hanem gondoskodott arról is, hogy küldetésüket sikeresen betölthessék. Ezért „arra rendelte” ?ket, hogy „vele legyenek”. T?le tanulnak, még mozdulatait, gesztusait is utánozzák, hogy tökéletes képévé váljanak. Megértik tanítását: „Én vagyok a sz?l?t?, ti a sz?l?vessz?k. Aki bennem marad, s én benne, az b? termést hoz. Hisz nélkülem semmit sem tehettek.” (Jn 15, 5) Nem felejthetik el azonban, hogy együttlétüknek célja van: „hirdetni az igét”. Ennek a célnak alárendel?dnek érzelmeik – ki akarná otthagyni a Messiást akár egy napra is -, egyéni elképzeléseik, kívánságaik.
Jézus új nevet, új identitást ad nekik. (Már nem Simon a halász, hanem Péter a küldött.) Új öntudatot, új célt kapnak, és ennek betöltéséhez hatalmat az ellenség minden ereje felett, hogy „ki?zhessék az ördögöket”. Ez a hatalom az igehirdetésben (is) rejt?zik el és ennek nyomán mutatkozik meg. „Az Úr velük volt munkájukban, és tanításukat csodákkal kísérte és igazolta.” (Mk 16, 20). Így kellene ennek lennie mindmáig, és ha nem így van, akkor az azt jelzi, hogy valami baj van Krisztus Testében. Mert Istennek hatalommal hirdetett igazsága semmit sem vesztett erejéb?l – az Ige most is gy?ztes. Ezért a hiba bennünk van. Vagy nem az ?t hirdetjük, vagy nem hatalommal hirdetjük, vagy nem azt tesszük, amire Jézus elhívott minket. De mivel Isten elhívottjai között szereplünk mi is, lehet?ségünk van rá, hogy közösségünk legyen az Atyával a Szentlélek által, és mindezt megélhessük és megtapasztalhassuk. Ezért törekedjünk a teljes egységre Jézus Krisztussal…

Sípos (S) Gyula

„Megháborodott” (Mk 3, 20-21)

„Amikor hazament, ismét nagy tömeg gyűlt össze, úgyhogy még evésre sem maradt idejük. Amikor övéi ezt meghallották, mentek, hogy megfogják, mert azt mondták, hogy megzavarodott.” (Mk 3, 20-21)
Pedig milyen rendes ember volt! – szoktuk mondani…
Jézus igazán nagyon rendes ember volt, a családja is büszke lehetett rá. Az egész rokonsága és nemzetsége – az pedig nem kevés ember -, úgy tudta róla, hogy csendes, istenfélő ember, aki jól végzi a munkáját. Nem tartozott ugyan nemzetsége előkelőihez, a tanult és okos elöljárókhoz sem, de azért jó szakember volt. Bárki elfogadta volna vejének – már ha kellő gazdasági háttérrel is rendelkezett – és a lányos anyukák biztos számon tartották, mint lehetséges jelöltet.
Hanem egyszer híre ment, hogy ez a Jézus megzavarodott, más fordítás szerint egyenesen megháborodott. Otthagyta a munkáját, össze-vissza mászkál, prófétának – és még ki tudja minek! - hirdeti magát, ráadásul mindenféle jöttment emberrel él együtt. Van azok között halász, rosszhírű lázadozó ember, ráadásul nyilvános bűnös, vámos meg rosszéletű asszony. (Egyáltalán: mit csinálnak ezek együtt?) Aztán nyilvánosan prédikál, mintha valaki lenne, előtte meg a földön fetrengenek az emberek.
Most mi legyen? Ha odamegyünk, még azt hiszik, hogy mi is egyetértünk ezzel. Épp elég nekünk, amit mondanak róla, ebből is véleményt tudunk alkotni… Nagyon kínos – mit gondolnak most rólunk az emberek?
Azoknál az embereknél, akiknél a jó hírnév, az önbecsülés, a „méltóságteljes élet” – röviden: az önigazult, önző élet – fontos, így reagálnak. Nem szeretik a „fekete bárányokat” a családban, nem szívesen mutatkoznak velük az utcán. Zavarba jönnek a koldusok közelségétől, elhúzódnak a „nagyhangú embertől”. Félnek mindentől, ami magzavarhatja nyugodt kis életüket. Önvizsgálat helyett a másik embert vizslatják. Mivel önmaguk szeretete áll életük középpontjában – Isten és a felebarát szeretete helyett -, ezért mindent magukhoz mérnek. Ami számukra jó - az helyes, ami pedig zavarja őket - az nem helyes. Így aztán Jézus botránykővé lesz számukra. Ha engednék, hogy hasson rájuk, akkor megláthatnák magukat olyannak, amilyennek Isten látja őket. Kicsinyes, vádaskodó, önző embernek, tele félelemmel és aggódással, ugyanakkor önteltséggel és lázadozással, keserűséggel és nyugtalansággal. Ha engednék, Isten élete beléjük áradhatna, meggyógyíthatná és megszabadíthatná őket. De nem engedik, mert ehhez el kellene engedniük önmagukat.
Ha odamennek is Jézushoz, csak mintha cirkuszba mennének. Ha el is fogadnak Tőle valamit, csak mintha már eleve járna nekik. Akik valóban hisznek a Messiásnak, azokat bolondoknak és bajkeverőknek tartják.
Amikor végre eljön a jó alkalmon – Jézus hazament, ahol ők is elérhették – mit is tehetnének? Eljönnek, hogy megfogják és elzárják a megzavarodott, megháborodott embert. Jönnek, hogy a sátán munkáját végezzék és újra elválasszák Istent az emberektől. Jönnek, és még azt hiszik, hogy valami Isten előtt kedves dolgot tesznek. Hogy ők a gyógyítók, a megmentők.
Isten Igéjét azonban lehetetlen megkötözni. Így nekik is lehetetlen most elfogni a Krisztust, mert még nem jött el az ideje. Isten „kézben tartja az eseményeket”, Jézus még reménykedik, hogy meglágyul a szívük, bűnbánatot tartanak, megtérnek és élnek.
Jézus legnagyobb védelme az, hogy szolgál. Ő látja a megsebzett szívű emberek sokaságát és azok is felismerik benne a gyógyítót. Mivel elismerik önmaguk előtt és Isten előtt is testi és lelki elesettségüket Jézusnak lehetősége nyílik rá, hogy meggyógyítsa, megszabadítsa őket. A szükséget szenvedő és köré gyűlő emberek sokasága mintegy védőgyűrűt képez körülötte. Ahogy a mennyben az angyalok körülveszik a Trónt és dicsőítik Istent, úgy veszik körül itt az emberek Jézust és megdicsőítik Őt.
A mi legnagyobb védelmünk is az, ha szolgálunk. Ma az egész világ ki van éhezve a Szeretetre. Ha mi hajlandóak vagyunk magunkra venni Jézus igáját és szolgálni a kiéhezett embereket a Szeretetben, akkor ez a „védőgyűrű” minket is körbevesz. Igaz, a vádak is utolérnek minket úgy, ahogy Jézust is utolérték. Ő tudta ezt előre, ezért így tanított a nyolc boldogságban: „Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyek országa. Boldogok vagytok, ha miattam gyaláznak és üldöznek benneteket és hazudozva minden rosszat rátok fognak énmiattam. Örüljetek és ujjongjatok, mert nagy lesz a mennyben a jutalmatok! Így üldözték előttetek a prófétákat is.” (Mt 5, 10-12)

Sípos (S) Gyula

A gonosz lelkek fejedelme 1. (Mk 3, 22-26.)

Isten léténél kevesebben csak az ördög létében hisznek.

A XX. század racionalista világlátása mesének tekintette, vagy természeti erők megszemélyesülésének, esetleg saját bensőnk, rossznak ítélt tulajdonságaink, ösztöneink megnevezésének. Ma is sokan játszanak sátánosdit. Nagyon jó marketing-eszköz bizonyos rockzenei irányzatok népszerűsítésére, a vagányság és lázadás jele. Üzletemberek félig komolyan, félig tréfásan 666-os rendszámot tesznek az autójukra, mondván, a sátán segíti őket. Hinni ugyan nem hisznek a létezésében, de azért biztos ami biztos… Olyan ez, mint a heti horoszkóp a női magazinban: mindenki nevet rajta, de azért mindenki elolvassa…
Jézus azonban hitt a gonosz lélek létében! És nem csak hitt benne, hanem harcolt is ellene, ha kellett, hát a szombatnapi nyugalom törvényét is áthágva – pedig tudta, hogy ezért megbotránkoznak benne. „Képmutatók! Ábrahám leányát, akit immár tizennyolc éve megkötözve tart a sátán, nem kellett feloldani kötelékeitől szombati napon?” (Lk 13, 16)
Jézus különbséget tett a betegségek okai között. Ha annak természetes oka volt, akkor egyszerűen rátette a kezét és meggyógyította a beteget. De ha démoni oka volt, akkor kiűzte a betegség szellemét az emberből!
A legtöbb embernek akkor sem volt világos látása a szellemi hatalmasságokról. Bár ők hitték és tudták, hogy létezik a sátán és a gonosz szellemek légiói, de nem tudták működésüket megkülönböztetni Isten működésétől. Azért történt ez így, mert nem lelki módon akarták megkülönbözteti egymástól a szellemeket, hanem testi módon. Saját vágyaikhoz, illetve papírra írt, holt törvényekhez hasonlították őket. Ami azoknak megfelelt, az jó volt, ami nem, az pedig rossz. Így aztán hiába jó a gyógyítás, ha „törvényt sért”, mégiscsak rossz. Mivel a szívük nem volt nyitott az emberek szenvedéseire és hiányzott belőlük a segítőkészség, így a törvény átokká lett életükben. Kővé vált szívük érzéketlen maradt a Messiás működésére.
Így jutottak el odáig, hogy Jézus Krisztust gonosz lélektől megszállottnak látták. Isten hatalmát felcserélték az ördög hatalmával, Őt elvetették, a gonoszt pedig magukhoz ölelték. Ezt olvashatjuk: „A Jeruzsálemből jött írástudók így nyilatkoztak róla: „Belzebul szállta meg” és: „A gonosz lelkek fejedelmének segítségével űzi ki a gonosz lelkeket.” (Mk 3, 22)
Rettenetes vád ez. Istent a gonosz lelkek fejedelmének nézni és elutasítani Őt halálos veszélyt jelent. Ezért van az, hogy Jézus – aki egyébként szó nélkül tűri az emberek megszólásait, nem védekezik, nem magyarázkodik, hanem hagyja, hogy az emberek szabadon döntsenek mellette vagy ellene -, most rögtön egybegyűjt mindenkit és megpróbálja megértetni velük a valóságot. Először az értelmükhöz szól: „Ám ő összehívta őket, és mondott egy hasonlatot nekik: „Hogy űzhetné ki sátán a sátánt? Ha valamely ország meghasonlik magával, az az ország nem állhat tovább fenn. Ha egy ház meghasonlik magával, az a ház nem állhat fenn tovább. Ha a sátán saját maga ellen támad, és így meghasonlik magával, nem maradhat meg, hanem elpusztul.” (Mk 3, 23-26)
Ez a ház a sátán királysága. A betegségek, gonoszságok tőle valók, ezek az ő uralkodásának eszközei (a bűnökkel és kísértésekkel együtt). Mivel a sátán gonosz, nem származik tőle semmi jó. Ahogy egy másik helyen tanítja: „Így minden jó fa jó gyümölcsöt terem, a rossz fa pedig rossz gyümölcsöt. Nem hozhat a jó fa rossz gyümölcsöt, sem a rossz fa jó gyümölcsöt.” (Mt 7, 17-18) Tiszta képlet, Isten egyszerűségéből és tisztaságából fakad. Nincs benne semmi homály, kétértelműség.
Ha pedig a sátán gonosz és csak gonoszságra képes, hogyan tehetne jót? Ha így tenne, már nem lenne sátán és nem állhatna fenn többé a királysága. (Akkor nem lenne szükség a megváltás művére sem…) Az pedig lehetetlen, hogy a gonosz lelkek fejedelme - ez a végletekig öntelt és hatalomvágyó lélek -, ezt egy pillanatra is megkockáztatná. Ezért ha elismeritek, hogy a betegek gyógyítása, a megkötözöttek megszabadítása jó, akkor aki ezt cselekszi, az sem lehet rossz. Ha a gyümölcs jó, a fának is jónak kell lennie.
(A mágikus praktikákkal elért „gyógyítások” végül a betegség és megszállottság mélyebb fokára vezetnek. Mivel ugyanazt a szót használjuk – gyógyítás -, sokféle tevékenységre, ezért ma könnyű összemosni az Istentől jövő gyógyítást a varázslással. Ha azonban készen állunk arra, hogy a Jézustól jövő tanítás fényében vizsgáljuk ezeket, akkor különbséget tudunk tenni közöttük, és kiderül, ha rossz fa rossz gyümölcse az…)

Sípos (S) Gyula

A gonosz lelkek fejedelme 2. (Mk 3, 27.)

„Senki sem törhet be az er?s ember házába, és nem rabolhatja el a holmiját, hacsak el?bb meg nem kötözi az er?s embert. Csak akkor rabolhatja ki a házát.” (Mk 3, 27)
Tágabb értelemben a sátán az er?s ember s a Föld a lakóhelye. Sz?kebb értelemben pedig az mi lehetünk a gonosz lélek háza. Vagy a „Szentlélek temploma” vagyunk – ahogy Pál apostol tanítja -, vagy a gonosz lélek hatása és befolyása alatt állunk. Nincs harmadik lehet?ség! Aki azt hiszi, hogy ? befolyástól független, különálló „birtok” lehet, az megtévesztés áldozata – márpedig Isten nem téveszt meg senkit és ?t sem lehet tévedésbe ejteni.
Jézus azért jött, hogy kiszabadítsa az  embert a gonosz lélek, az „er?s ember” uralma alól. Ha azonban ez a szabadítás nem jár együtt a megtéréssel és Isten felé fordulással, akkor a megszabadult ember még rosszabb álapotba kerülhet, mint el?tte volt. „Amikor a tisztátalan lélek kimegy az emberb?l, sivár helyeken bolyong, nyugtot keres, de nem talál. Azt mondja hát: Visszatérek elhagyott házamba. Amikor odaér, üresen, kisöpörve, feldíszítve találja. Erre nyomban elsiet, s hoz magával hét más lelket, magánál is gonoszabbat. Bemennek és ott laknak. Ennek az embernek a sorsa most rosszabb, mint el?bb volt.” (Mt 12, 43-45) A démonok ugyanis vágyódnak az Élet után, amiben nekik már nem lehet részük. Él?sköd?k, akik birtokolják, és egyben pusztítják is mások életét. Jellemz? tulajdonságaik, „személyiségjegyeik” megjelennek az általuk megkötözött emberen is. Így beszélhetünk a „félelem lelkér?l”, különböz? betegségek lelkeir?l, a „hazugság”, „gy?lölködés”, „paráznaság” szellemeir?l, amelyek fogva tartják és szorongóvá, beteggé vagy épp hazuggá és gy?lölköd?vé teszik az embert.
Egy embert több démoni szellem is uralhat, egy er?s szellem vezetése alatt. Amikor Jézus gadarai megszállott embert fogva tartó szellemi seregt?l a nevét kérdezi, ezt a választ kapja: „Légió – mert sokan vagyunk.” (Mk 5, 9) Amikor Jézus ki?zi ?ket, megszállnak egy kétezer f?s sertéskondát, mire az egész konda a vízbe rohan és megfullad.
A sátán az „er?s ember” – Jézus azonban a Messiás, aki azért jött, hogy „hirdesse a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak a látást, hogy szabadon bocsássa az elnyomottakat”. (Lk 4, 18) Ereje nagyobb a gonosz minden erejénél és hatalmában áll kiszabadítani a foglyokat. Mind a mai napig Jézus nevében van a szabadulás! Az ? nevében meg lehet oldozni az elnyomottak köteleit és megszabadítani a rabokat, mert Jézus neve olyan név, „amely fölötte van minden névnek, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban, s minden nyelv hirdesse az Atyaisten dics?ségére, hogy Jézus Krisztus az Úr.” (Fil 2, 9-11) A sátán felmagasztalta magát, hogy király lehessen, s végül megalázták és semmivé lett. Jézus pedig megalázta magát, azért Isten felmagasztalta ?t. Ha valamikor a sátán Lucifernek, Fényhozónak hívatta magát, hogy elhitesse hazugságait, a Krisztus színrelépésével megmutatkozott a valódi Világosság. „Én, Jézus, elküldtem angyalomat, hogy az egyházakban tanúsítsa ezeket: Én vagyok Dávid gyökere és sarja, a fényes hajnalcsillag.” (Jel 22, 16) A sátán örökre legy?zetett – és ez a gy?zelem Jézus Krisztusban a miénk is.
A gonosz lelkek újra és újra megpróbálkoznak azzal, hogy démoni kötelékekkel, a b?n kötelékeivel magukhoz láncoljanak minket. Péter apostol ezt írja: „Józanok legyetek és vigyázzatok. Ellenségetek, a sátán, ordító oroszlán módjára ott kószál mindenütt, és keresi, kit nyeljen el. Er?sen álljatok neki ellen a hitben…” (1Pét 5, 8-9) Még az is lehetséges, hogy bár megtért keresztények vagyunk és a szívünk az Úré, életünkben valahol mégis van ilyen kötelék, amely függ?ségben tart, betegséget okoz vagy egyéb módon helyez nyomást, kényszert életünkre. Lehet ez a testünkben, lehet a pszichénkben, ?rizhetjük ennek nyomait és hatását az érzelmeinkben, emlékezetünkben, gondolatainkban, meggyengült akaratunkban. De mindig van szabadulás! Jézus gy?zött a gonoszság minden ereje fölött és ez a gy?zelem a mi rendelkezésünkre áll!
Ez a mi hitünk! Ezért higgyük ezt szívünkben és valljuk meg szánkkal, mert miénk a gy?zelem, ahogy Jakab apostol tanítja: „Vessétek alá magatokat az Istennek, szálljatok szembe a sátánnal, és elfut el?letek.” (Jak 4, 7)

Sípos (S) Gyula

A meg nem bocsátható bűn (Mk 3, 28-30)

Jézus mondja: „Bizony mondom nektek, hogy minden bűn és minden káromló szó, amit csak kiejtenek az emberek fiai a szájukon, bocsánatot nyer. De aki a Szentlelket káromolja, nem nyer bocsánatot mindörökké, bűne örökre megmarad.” Mert ezt mondták róla: „Tisztátalan lélek van benne.” (Mk 3, 28-30)
Nagyon súlyos beszéd ez, és egyben egyben egyike azoknak a látszólag feloldhatatlan ellentmondásoknak, amelyek szerepelnek a Szentírásban. Hiszen egyrészt Jézus megváltó műve mindenre kiterjed. „Főpapunk ugyanis nem olyan, hogy ne tudna együttérezni gyöngeségeinkkel, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bűntől azonban ment maradt.” (Zsid 4, 15) Egyszerűen megfogalmazva: győzött minden kísértés felett, minden bűn felett, ezért minden bűn alól ki tud szabadítani. Másrészt viszont ha a megváltás kiterjed az élet teljességére, akkor hogyan lehetséges, hogy egy bűn alól még sincs bocsánat?
Valóban, Isten szeretete kiáradt az egész világra, és – hogy jogi kifejezéssel éljünk -, „alanyi jogon” jár mindenkinek. Ez a jog és ez a szeretet azonban csak Jézus Krisztuson keresztül érhető el! „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen. Nem azért küldte el Isten a Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem, hogy üdvösséget szerezzen a világnak. Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, aki azonban nem hisz, már ítéletet vont magára, mert nem hitt az Isten egyszülött Fiában.” (Jn 3, 16-18)
Tudjuk jól, hogy mindannyian bűnösök vagyunk, és méltók az ítéletre. Azt is tudjuk jól, hogy bármennyi jót cselekedjünk is, tetteinkből nem tudunk hidat építeni Isten felé. Amikor ugyanis a tanítványok megkérdezik: „Hát akkor ki üdvözülhet?” Jézus rájuk nézett, és folytatta: „Embernek ez lehetetlen… A szöveg azonban így folytatódik: de az Istennek nem. Mert az Istennek minden lehetséges.” (Mk 10, 26-27) Jézus Krisztus a Kapu, az Ő megváltó művében való hit teszi lehetővé a belépést Isten országába. (Ez természetesen nem teszi feleslegessé a tetteket, hiszen az elvetett jó magnak fel kell növekednie és meg kell teremnie a jó gyümölcsöket is…)
Látjuk, hogy párbeszéd zajlik Isten és az ember között. Isten ingyen felajánlja a Jézus Krisztusban elnyert üdvösséget – a megmenekülés útját – az embernek. Az ember pedig válaszol: szabadon elfogadhatja vagy elutasíthatja ezt a felajánlást.
Tegyünk azért egy hangsúlyt a arra, hogy „szabadon” – azaz teljes személyiségével. Nagyon sok ember ugyanis nincs is birtokában ennek a teljes szabadságnak. A gonosz lélek által szorongatott ember ugyanis épp megkötözött helyzetéből fakadóan nem ismeri fel Istent és nem érti a döntés súlyát sem. Értelme elhomályosult, lelkileg haldoklik. Isten látja ezt és megérti. (Isten ítélete irgalmas és igazságos – jobb, mint ahogy én ítélem magamat. Mert én olykor indokolatlanul felmentem vagy épp elítélem magam, magam sem ismerve jól magamat. Isten jobban ismer engem…)
De mi történik akkor, ha valaki előtt Isten oly mértékben kinyilatkoztatja Istenségét, hogy az áthatol minden homályon és nyilvánvalóvá lesz a személy előtt – és az mégis elutasítja Őt? Ha teljes lelkével, értelmével és akaratával kikerülhetetlenül megérti, hogy ilyet csak Isten tehet – és mégis elfordul Tőle?
A vallási vezetők megértették, hogy Jézus Istentől jött. Ahogy Nikodémus mondja, amikor éjnek idején meglátogatja: „Rabbi, tudjuk, hogy Istentől jött tanító vagy, hisz senki sem vihet végbe olyan jeleket, amilyeneket te végbeviszel, ha nincs vele az Isten.” (Jn 3, 2) Jézus válasza a megtérésre, a helyes felismerésre, a szív Istennek adására szóló felhívás: „Bizony, bizony, mondom neked: aki nem születik újjá, az nem láthatja meg az Isten országát.” (Jn 3, 3)
Mi történik tehát azokkal, akik bár felismerik Isten Fiát - „ami ugyanis megtudható az Istenről, az világos előttük, maga Isten tette számukra nyilvánvalóvá” (Róm 1, 19) -, de nem térnek hozzá? Egy „ördögi körben” találják magukat, ami egyre lejjebb húzza őket a halálba. Pál apostol leírása kór-rajz, de egyben korrajz is, az antikrisztusi Birodalom rajza. (Hogy pedig mennyire találó a leírás a Római Birodalomra és korunkra, annak eldöntését az olvasóra bízom.)
„Nincs hát mentségük, mert fölismerték az Istent, mégsem dicsőítették Istenként, s nem adtak neki hálát, hanem belevesztek okoskodásaikba és érteni nem akaró szívük elhomályosult. Kérkedtek bölcsességükkel és oktalanná váltak. A halhatatlan Isten fölségét fölcserélték a halandó ember, a madarak, a négylábúak és a csúszómászók képmásával. Ezért Isten szívük vágya szerint kiszolgáltatta őket a tisztátalanságnak, hadd gyalázzák meg saját testüket. Isten igazságát hamissággal cserélték fel, s inkább a teremtmény előtt hódoltak, mint a Teremtő előtt, aki mindörökké áldott. Amen. Ezért szolgáltatta ki őket Isten a saját gyalázatos szenvedélyeiknek. Asszonyaik a természetes szokást természetellenessel váltották fel. A férfiak hasonlóképpen abbahagyták az asszonnyal való természetes életet, egymás iránt gerjedtek vágyra, vagyis férfi férfival űzött ocsmányságot. De meg is kapták tévelygésük megszolgált bérét. Nem méltatták az Istent arra, hogy megismerjék, az Isten is romlott eszükre hagyta hát őket, hogy alávaló tetteket vigyenek végbe. Tele is vannak mindenféle gonoszsággal, hitványsággal, kapzsisággal, ravaszsággal, tele irigységgel, gyilkossággal, vetélkedéssel, ármánykodással, rosszindulattal. Megszólók, rágalmazók, istengyűlölők, gyalázkodók, fennhéjázók, kérkedők, agyafúrtak, szüleik iránt engedetlenek, értetlenek, hitszegők, lelketlenek, könyörtelenek. Bár fölismerték Isten rendelkezését, hogy aki effélét művel, méltó a halálra, mégis ilyeneket tesznek, sőt a tetteseknek még helyeselnek is.” (Róm 1, 20-32)
Így jut el odáig a tagadó, hogy a jót rossznak, Istent gonosznak, a Szentlelket tisztátalan léleknek, Jézust pedig gonosztól megszállottnak mondja. A Messiás komolyan figyelmeztet: aki a Szentlelket – Isten nyilvánvaló jelenlétét közöttünk – káromolja, megtagadja, az menthetetlen. Bűne örökre megmarad, nem nyer bocsánatot. Szabadon a sátánt választotta istenének – az ő hatalma alá helyezte magát -, ezért az fog uralkodni rajta mindörökre.
Meg kell értenünk, hogy Isten kijelentései erősebbek, mint a mi vágyunk arra, hogy elkerüljük a végleges döntéseket. Sőt, nagyon nagy szükségünk van arra, hogy végleges döntést hozzunk Isten mellett, mert Ő menthet meg minket egyedül!
Isten pontosan tudja, mikor vagyunk olyan helyzetben, hogy felismerhetjük az Ő Isten voltát. Ez kegyelmi pillanat. Ő „keresi” ezt a pillanatot, hogy a megmenekülés útját felkínálhassa nekünk. De jaj, ha nem fogadjuk ezt el! Isten Lelke eltávozik, a világosság megszűnik, és ki tudja, lesz-e még egy esélyünk, vagy örökre lehúz minket a sötétség örvénye! Mert önerőből innen ki nem jöhetünk…

Sípos (S) Gyula

A Megváltó családja (Mk 3, 31-35)

Mára elfelejtettük, mennyire fontos a családi, rokoni kapcsolatok hálója. Ma a nyugdíj- és egészségbiztosítás, a tévé és mozi, az iskolák és munkahelyek, a nyaralások és felszínes kapcsolatok töltik be (lopják el) azt helyet, amelyet régen mind a család birtokolt. A család volt a biztonságos menedék, a védelmező közeg, a megértés és megóvás helye. Izrael népénél különösen fontos volt a család, amelyet a negyedik parancsolat védett és kiemelkedő értékké tett: „Tiszteld apádat és anyádat, hogy sokáig élj azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ad neked.” (Kiv 20, 12) Az a nyegle stílus és tiszteletlenség ami most eluralkodik kultúránkon, elképzelhetetlen volt, mint ahogy az is, hogy valaki ne ismerje hosszú nemzedékekre visszamenőleg családfáját és családja rokoni kapcsolatait.
Aki egyedül maradt, az csak kegyelemkenyéren tengődhetett, nélkülözés és elhagyatottság várt rá. (Nem volt állami segély és szociális háló…) Ezért a zsidó törvény külön is védte az elesetteket és özvegyeket. Nem véletlen, hogy a keresztfán Jézus úgy (is) gondoskodik édesanyjáról, hogy Máriát rögtön egy családba menekíti, hogy annak ne kelljen az özvegyek keserű kenyerét ennie: „Amikor Jézus látta, hogy ott áll az anyja és szeretett tanítványa, így szólt anyjához: „Asszony, nézd, a fiad!” Aztán a tanítványhoz fordult: „Nézd, az anyád!” Attól az órától fogva házába fogadta a tanítvány.” (Jn 19, 26-27)
A szülők szavának olyan súlya volt, amit illett figyelembe venni. Éppen e miatt a köteles tisztelet miatt próbáltak a megzavarodott rokonok Máriát felhasználva csapdát állítani Jézusnak. Édesanyja segítségével akarták a Messiást kicsalni a tömegből, hogy magukkal ragadhassák. Igazi csapdahelyzetet gondoltak ki: ha nem jön ki közéjük a „fiú”, akkor tiszteletlen és törvényszegő, ha pedig kimegy, akkor el tudják vinni magukkal, hogy elzárják. Jézus azonban átlátta tervüket, és csodálatos választ adott nekik.
„Amikor anyja és rokonai odaértek, kint maradtak, beküldtek érte és hívatták. Sokan ültek körülötte, szóltak neki: „Anyád és testvéreid kint vannak, és keresnek.” Így válaszolt: „Ki az én anyám és kik az én testvéreim?” Aztán végighordozta tekintetét a körülötte ülőkön, s csak ennyit mondott: „Ezek az én anyám és testvéreim! Aki teljesíti az Isten akaratát, az az én testvérem, nővérem és anyám.” (Mk 3, 31-35)
Ki ne szeretne Isten családjába tartozni! Mi mindent végigpróbáltak már az emberek, hogy ezt elérhessék! Ha végigvennénk a különböző vallások történetét, szörnyűlködve láthatnánk, milyen tortúrákat írtak elő a „mesterek” tanítványaiknak, hogy azok egyáltalán valamilyen istenség közelségébe juthassanak. Nekünk azonban nem kell se légzőgyakorlatokat végezni, se különböző testtartásokat, pózokat gyakorolnunk. Nem kell szépnek vagy okosnak, ügyesnek vagy találékonynak lennünk. Nincsenek fokozati vizsgák, beavatási rítusok.
Isten gyermeke akarsz lenni? Hallgasd Jézus tanítását, légy a közelében, szemléld Őt figyelmesen és tedd azt, amit tanácsol. És ha ott ülsz az Ő társaságában, Jézus rád néz, és rólad is azt mondja: „ez az én testvérem”!
Isten parancsai pedig nem nehezek, mert mind a szeretetről szólnak és a szeretet felé visznek.
Vajon Mária mikor jött rá, hogy a rokonok csak ki akarják őt használni? Vajon meddig engedte, hogy teletömjék a fülét rémtörténeteikkel, fájdítva a szívét és aggodalmat keltve benne? Bizonyosan nem sokáig. A kérdés most már csak az: mi meddig engedjük, hogy a világ a maga csábításaival és rémísztgetéseivel távol tartson minket Isten családjától? Az örökségünktől, amelyért Jézus vérével fizetett? Atyánktól, akinek az a szándéka, hogy újra önmagánál, a tökéletes védelemben és boldogságban tudhasson minket?!
„Aztán így szól a király a jobbján állókhoz: Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot!” (Mt 25, 34)
„A Lélek maga tesz tanúságot lelkünkben, hogy Isten gyermekei vagyunk. Ha pedig gyermekei, akkor örökösei is: Istennek örökösei, Krisztusnak társörökösei.” (Róm 8, 16-17)

Sípos (S) Gyula

Mi a példabeszéd értelme? (Mk 4, 1-20 (1.))

Jézus példabeszédekben „sokra tanította” a népet. Az evangelista ezekből idéz. Nem célja, hogy az összeset bemutassa, ezért írja a 2. versben rögtön: „Példabeszédekben tanította őket sok mindenre, többek között ezt mondta nekik…” (Mk 4, 2) – és itt következik a magvetőről szóló példabeszéd, amelyen keresztül Márk bevezet a példabeszédek világába.
A másik három evangéliumban szerepelnek olyan tanítások is, amelyek itt hiányoznak. Márk ugyanis nem egy bölcs ember mondásait akarja lejegyezni és bemutatni, hanem Isten Fiának Örömhírét. A Jézus-mondások, logion-gyűjtemények egyébként még közkézen forogtak, és az Úr életének tanúi is éltek még – tehát a tanításban más módon is lehetett részesülni. A Szentlélek pedig megelevenítette az apostolok tanítását…
Amikor Márk elkezdi leírni a példabeszédeket, rögtön azt is megvilágítja, mi ezek értelme és hogyan kell őket hallgatni. Erről szól a legelső, a magvetőről szóló példabeszéd.
Most rögtön a történet közepére nyúlunk, hogy lássuk, az Úr mondásainak megértése még a tanítványoknak sem sikerült. Jézus elmondja a tömegnek a példabeszédet, s „amikor egyedül maradt, tanítványai a tizenkettővel együtt megkérdezték, mi a példabeszédek értelme. Ezt felelte nekik: „Megkaptátok az Isten országa titkát, a kívülállók azonban mindent példabeszédben kapnak, hogy: Nézzenek, de ne lássanak, halljanak, de ne értsenek, nehogy megtérjenek, s bocsánatot nyerjenek.” (Mk 4, 10-12) Jézus itt Izajást idézi – nézzenek, de ne lássanak… - jelezve, hogy tudatosan tölti be ezt a prófétai igét. A példabeszéd formájával határozott célja van. De mi ez a cél? Nyilván nem az, hogy senki ne értsen semmit abból, amit Ő mond. Úgy tűnik azonban, hogy azt sem akarta, hogy mindenki értse. A „kívülállók”, akik nem Isten országában élnek, csak példabeszédekben kapják meg a titkokat, hogy azzal vissza ne éljenek. Ahogy Máté idézi: „Ne adjátok a szent dolgokat a kutyáknak és gyöngyeiteket se szórjátok a sertések elé, különben még eltapossák lábukkal, és megfordulva széttépnek benneteket!” (Mt 7, 6)
Isten országának titkai óriási kincsek! Azok a szavak, amelyek ezt a kincset hordozzák, nem arra valók, hogy éleselméjű emberek azon gyakorlatozzanak. Arra sem, hogy fantáziadús emberek színes buborékokat gyártsanak belőlük. Nem filozófia, nem mese, még csak nem is emberi bölcsesség, hanem: Kinyilatkoztatás, amit a Kinyilatkoztató ad megértésre, az Isten országában való növekedésre, hogy életté váljanak! Ha Isten szava nem válhat Életté – önmaga céljává -, akkor gyalázatot szenved. Ezt igyekszik elkerülni a megtestesült Ige…
Akkor tehát csak az értheti a példabeszédeket, akinek Isten megengedi?
Épp fordítva! A magvetőről szóló példabeszéd azt mutatja, hogy a magvető mindenkinek hinti a magot, az igét. Ahogy más pédabeszédekben a gazda mindenkit hív a terített lakomára – de akin nincs ünnepi öltözet, azt mégis kivetik a külső sötétségre. Vagy a tíz szűz esetében, ahol mindenki várakozhat - de akiknek efogyott az olaja, azok mégis hiába várták a vőlegényt, nem mehetnek be a lakodalomba.
A magvetőről szóló példabeszéd megmutatja, Isten igéje hogyan válik életté, vagy hogyan hal meg az emberben. Jézus kezdeményez: prédikál, beteget gyógyít, hirdeti az Örömhírt. Ha ezt nem tenné, senki sem juthatna Hozzá. Ő az elrejtett kincs, aki felfedi magát. Ő hív mindenkit magához. Az emberek pedig válaszolnak – és ettől a választól függ, hogy végül bejutnak-e Isten országába, vagy kívülállók maradnak.
A tanítványok már válaszoltak. Együtt élnek Jézussal, követik Őt – ezért megkapják a magyarázatot. A Messiás felfedi előttük Isten országa növekedésének titkát és az arra leső veszélyeket az ember életében. A továbbiakban ezt fogjuk végigelmélkedni…

Sípos (S) Gyula