A meg nem bocsátható bűn (Mk 3, 28-30)
Jézus mondja: „Bizony mondom nektek, hogy minden bűn és minden káromló szó, amit csak kiejtenek az emberek fiai a szájukon, bocsánatot nyer. De aki a Szentlelket káromolja, nem nyer bocsánatot mindörökké, bűne örökre megmarad.” Mert ezt mondták róla: „Tisztátalan lélek van benne.” (Mk 3, 28-30)
Nagyon súlyos beszéd ez, és egyben egyben egyike azoknak a látszólag feloldhatatlan ellentmondásoknak, amelyek szerepelnek a Szentírásban. Hiszen egyrészt Jézus megváltó műve mindenre kiterjed. „Főpapunk ugyanis nem olyan, hogy ne tudna együttérezni gyöngeségeinkkel, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bűntől azonban ment maradt.” (Zsid 4, 15) Egyszerűen megfogalmazva: győzött minden kísértés felett, minden bűn felett, ezért minden bűn alól ki tud szabadítani. Másrészt viszont ha a megváltás kiterjed az élet teljességére, akkor hogyan lehetséges, hogy egy bűn alól még sincs bocsánat?
Valóban, Isten szeretete kiáradt az egész világra, és – hogy jogi kifejezéssel éljünk -, „alanyi jogon” jár mindenkinek. Ez a jog és ez a szeretet azonban csak Jézus Krisztuson keresztül érhető el! „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen. Nem azért küldte el Isten a Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem, hogy üdvösséget szerezzen a világnak. Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, aki azonban nem hisz, már ítéletet vont magára, mert nem hitt az Isten egyszülött Fiában.” (Jn 3, 16-18)
Tudjuk jól, hogy mindannyian bűnösök vagyunk, és méltók az ítéletre. Azt is tudjuk jól, hogy bármennyi jót cselekedjünk is, tetteinkből nem tudunk hidat építeni Isten felé. Amikor ugyanis a tanítványok megkérdezik: „Hát akkor ki üdvözülhet?” Jézus rájuk nézett, és folytatta: „Embernek ez lehetetlen… A szöveg azonban így folytatódik: de az Istennek nem. Mert az Istennek minden lehetséges.” (Mk 10, 26-27) Jézus Krisztus a Kapu, az Ő megváltó művében való hit teszi lehetővé a belépést Isten országába. (Ez természetesen nem teszi feleslegessé a tetteket, hiszen az elvetett jó magnak fel kell növekednie és meg kell teremnie a jó gyümölcsöket is…)
Látjuk, hogy párbeszéd zajlik Isten és az ember között. Isten ingyen felajánlja a Jézus Krisztusban elnyert üdvösséget – a megmenekülés útját – az embernek. Az ember pedig válaszol: szabadon elfogadhatja vagy elutasíthatja ezt a felajánlást.
Tegyünk azért egy hangsúlyt a arra, hogy „szabadon” – azaz teljes személyiségével. Nagyon sok ember ugyanis nincs is birtokában ennek a teljes szabadságnak. A gonosz lélek által szorongatott ember ugyanis épp megkötözött helyzetéből fakadóan nem ismeri fel Istent és nem érti a döntés súlyát sem. Értelme elhomályosult, lelkileg haldoklik. Isten látja ezt és megérti. (Isten ítélete irgalmas és igazságos – jobb, mint ahogy én ítélem magamat. Mert én olykor indokolatlanul felmentem vagy épp elítélem magam, magam sem ismerve jól magamat. Isten jobban ismer engem…)
De mi történik akkor, ha valaki előtt Isten oly mértékben kinyilatkoztatja Istenségét, hogy az áthatol minden homályon és nyilvánvalóvá lesz a személy előtt – és az mégis elutasítja Őt? Ha teljes lelkével, értelmével és akaratával kikerülhetetlenül megérti, hogy ilyet csak Isten tehet – és mégis elfordul Tőle?
A vallási vezetők megértették, hogy Jézus Istentől jött. Ahogy Nikodémus mondja, amikor éjnek idején meglátogatja: „Rabbi, tudjuk, hogy Istentől jött tanító vagy, hisz senki sem vihet végbe olyan jeleket, amilyeneket te végbeviszel, ha nincs vele az Isten.” (Jn 3, 2) Jézus válasza a megtérésre, a helyes felismerésre, a szív Istennek adására szóló felhívás: „Bizony, bizony, mondom neked: aki nem születik újjá, az nem láthatja meg az Isten országát.” (Jn 3, 3)
Mi történik tehát azokkal, akik bár felismerik Isten Fiát - „ami ugyanis megtudható az Istenről, az világos előttük, maga Isten tette számukra nyilvánvalóvá” (Róm 1, 19) -, de nem térnek hozzá? Egy „ördögi körben” találják magukat, ami egyre lejjebb húzza őket a halálba. Pál apostol leírása kór-rajz, de egyben korrajz is, az antikrisztusi Birodalom rajza. (Hogy pedig mennyire találó a leírás a Római Birodalomra és korunkra, annak eldöntését az olvasóra bízom.)
„Nincs hát mentségük, mert fölismerték az Istent, mégsem dicsőítették Istenként, s nem adtak neki hálát, hanem belevesztek okoskodásaikba és érteni nem akaró szívük elhomályosult. Kérkedtek bölcsességükkel és oktalanná váltak. A halhatatlan Isten fölségét fölcserélték a halandó ember, a madarak, a négylábúak és a csúszómászók képmásával. Ezért Isten szívük vágya szerint kiszolgáltatta őket a tisztátalanságnak, hadd gyalázzák meg saját testüket. Isten igazságát hamissággal cserélték fel, s inkább a teremtmény előtt hódoltak, mint a Teremtő előtt, aki mindörökké áldott. Amen. Ezért szolgáltatta ki őket Isten a saját gyalázatos szenvedélyeiknek. Asszonyaik a természetes szokást természetellenessel váltották fel. A férfiak hasonlóképpen abbahagyták az asszonnyal való természetes életet, egymás iránt gerjedtek vágyra, vagyis férfi férfival űzött ocsmányságot. De meg is kapták tévelygésük megszolgált bérét. Nem méltatták az Istent arra, hogy megismerjék, az Isten is romlott eszükre hagyta hát őket, hogy alávaló tetteket vigyenek végbe. Tele is vannak mindenféle gonoszsággal, hitványsággal, kapzsisággal, ravaszsággal, tele irigységgel, gyilkossággal, vetélkedéssel, ármánykodással, rosszindulattal. Megszólók, rágalmazók, istengyűlölők, gyalázkodók, fennhéjázók, kérkedők, agyafúrtak, szüleik iránt engedetlenek, értetlenek, hitszegők, lelketlenek, könyörtelenek. Bár fölismerték Isten rendelkezését, hogy aki effélét művel, méltó a halálra, mégis ilyeneket tesznek, sőt a tetteseknek még helyeselnek is.” (Róm 1, 20-32)
Így jut el odáig a tagadó, hogy a jót rossznak, Istent gonosznak, a Szentlelket tisztátalan léleknek, Jézust pedig gonosztól megszállottnak mondja. A Messiás komolyan figyelmeztet: aki a Szentlelket – Isten nyilvánvaló jelenlétét közöttünk – káromolja, megtagadja, az menthetetlen. Bűne örökre megmarad, nem nyer bocsánatot. Szabadon a sátánt választotta istenének – az ő hatalma alá helyezte magát -, ezért az fog uralkodni rajta mindörökre.
Meg kell értenünk, hogy Isten kijelentései erősebbek, mint a mi vágyunk arra, hogy elkerüljük a végleges döntéseket. Sőt, nagyon nagy szükségünk van arra, hogy végleges döntést hozzunk Isten mellett, mert Ő menthet meg minket egyedül!
Isten pontosan tudja, mikor vagyunk olyan helyzetben, hogy felismerhetjük az Ő Isten voltát. Ez kegyelmi pillanat. Ő „keresi” ezt a pillanatot, hogy a megmenekülés útját felkínálhassa nekünk. De jaj, ha nem fogadjuk ezt el! Isten Lelke eltávozik, a világosság megszűnik, és ki tudja, lesz-e még egy esélyünk, vagy örökre lehúz minket a sötétség örvénye! Mert önerőből innen ki nem jöhetünk…
Sípos (S) Gyula
