Fokozás (Mk 5, 21-24)
Márk az evangéliumában már az elején kijelenti, hogy ő Isten Fia örömhírét hirdeti. Állítását azonban bizonyítania is kell – és nem is marad ezzel adósa olvasóinak. Történetről történetre vezeti előre a meghívottakat az elrejtőzött, majd önmagát kinyilatkoztató Isten megismerésében, amely egészen a csúcspontig, a kereszt-áldozatig és a megváltás hatalmas művének beteljesedéséig tart.
Márk tudatosan komponál. Keresztelő János kinyilatkoztatja Jézust – és Isten is tanúságot tesz Fia mellett a Jordánnál. Jézus meghirdeti Isten országát, és szavaival, tetteivel fokozatosan egyre jobban megmutatja küldetése valódiságát, erejének hatalmát.
Az előzőekben olvasott, egymás után következő történetekből kitűnt, hogy Jézusnak van hatalma a természet erői felett – a vihar lecsendesítése -, uralkodik a természetfölötti világ hatalmai fölött – a légiónyi démon kiűzése a megszállottból -, és most azt bizonyítja, hogy hatalma van a halál fölött is. A történet úgy kezdődik, ahogy már megszoktuk. Jézus megjelenik valahol, azonnal nagy tömeg veszi körül, és jönnek a szükséget szenvedők, hogy nála gyógyulást, szabadulást nyerjenek. (A tömegnek és a tömegből való elkülönülésnek még sokszoros jelentősége lesz később.)
„Amikor Jézus a bárkával ismét átért a túlsó partra, a tó partján nagy tömeg sereglett köré. Ekkor jött egy Jairus nevű férfi, a zsinagóga elöljárója, s mihelyt meglátta, lába elé borult, és igen kérte: „Halálán van a lányom. Gyere el, tedd rá kezedet, hogy meggyógyuljon és éljen.” El is ment vele. Nagy tömeg kísérte, ott tolongtak körülötte.” (Mk 5, 21-24)
Egy fontos különbség azonban van: ezúttal nem csak a farizeusok és írástudók által lenézett emberek, a „galileaiak”, a „tudatlanok” jönnek, hanem Jairus, egy zsinagóga elöljárója is. Ezt az embert már nem érdeklik az előítéletek. Nem érdekli a saját méltósága sem. Az sem, hogy esetleg bajba kerülhet. Mindezt elvetette magától – mert akit szeret, a halálán van.
Jairus nem azért ment a Messiáshoz, mert felismerte, hogy a zsidó vallásosság haldoklik, megmerevedett, törvénykezővé vált és kiveszett belőle az igaz Isten ismerete. Azonban így is többet tesz, mint a többi elöljáró. Hajlandó a „csodarabbihoz” fordulni a lánya miatt. Készséggel elismeri hatalmát. Nem gyanúsítgatja ördögi manipulációval, sem szemfényvesztéssel. Hisz Jézusnak, akiről csak hallott, mert hinni akar! „Gyere el, tedd rá kezedet, hogy meggyógyuljon és éljen.” Ebben nincs semmi feltételes mód, semmi talán és hátha. Jairus teljes szívével Jézus felé fordul és megalázkodik előtte (bár erre senki nem kéri vagy biztatja): „mihelyt meglátta, lába elé borult, és igen kérte”. Jairus ezért szimbólum is, Izrael szimbóluma. Márk megmutatja: lett volna lehetőség, hogy Izrael egésze befogadja az evangéliumot.
Jézus mindenkiért jött és mindenki szolgája lett. A megtestesült Ige világossága egyre ragyogóbban világít. Senki nem bújhat el fénye elől, mindenki döntésre kényszerül. (Mint látni fogjuk, Isten gyógyító és szabadító kegyelme még a vallásilag legtisztátalanabb emberre is kiárad…) Most is mindannyian válaszolni kényszerülünk erre a hívásra. Igenünk vagy nemünk pedig sorsdöntő lehet.
Olyen hittel és alázattal kellene nekünk is kérnünk Jézus segítségét, mint Jairus kérte. Lehet, hogy a mi családunkban testileg mindenki ép, de vajon lelkileg is épek vagyunk? Nem haldoklunk-e lelkileg, és nincsenek-e közöttünk olyanok, akik lelkükben már halottak is? De vannak. És mit teszünk velük? Okoskodunk, elméleteket állítunk fel nekik, politikai pártokban, gazdasági eredményekben, új kulturális hatásokban bízunk? Esetleg moziba járunk azokkal együtt, akiket mentenünk kellene – évek óta várva az alkalmas pillanatot, amikor majd tehetünk valamit értük? Orvoshoz, pszichológushoz szaladgálunk?
Mindezt lehet tenni, és olykor jó dolog is. Azonban mindezek fölött a legjobb az, ha Jézus elé futunk, és a lába elé borulunk, közbenjárva mindazokért, akiket e világ súlya már testileg-lelkileg megrokkantott. És biztosak lehetünk abban, hogy Isten Fia velünk is ugyanazt teszi, mint Jairussal: „El is ment vele”.
Sípos (S) Gyula
A tisztátalan érintése (Mk 5, 25-29)
Aki tisztátalan dolgot, állatot vagy embert érintett, vagy az érintette őt, maga is tisztátalanná lett és érintése tisztátalanná tett. A mózesi törvény ugyanis ezt mondja: „Vagy valaki megérint egy tisztátalan dolgot, bármi legyen is az: tisztátalan állat, tisztátalan háziállat vagy tisztátalan kisebb állat hullája, tudtán kívül maga is tisztátalan és vétkes lesz.” (Lev 5, 2) Ilyen esetekben „hozzon az Úrnak jóvátételi áldozatul az elkövetett bűnért egy nőstényt a nyájból (juhot vagy kecskét) engesztelő áldozatul, a pap pedig végezze el fölötte az engesztelés szertartását, és az megszabadítja őt a bűntől.” (Lev 5, 6) A törvény olyan komolyan vette a tisztaságot, hogy a parancsban ez áll: „Ha valaki tisztátalanságot érint, akár emberét, akár állatét, akár bármilyen tisztátalan dolgot, és utána eszik az Úrnak közösségi áldozatul felajánlott áldozatnak a húsából, azt ki kell irtani népéből.” (Lev 7, 21) Minden asszony pedig tisztátalannak számított havi vérzése idején (Lev 12, 2), ilyenkor el kellett különülnie a többi embertől, és majd csak a tisztulási szertartás elvégzése után mehetett az emberek közé – nehogy érintésével tisztátalanná tegye a tisztákat. Ha pedig „egy nőnek a szabályos időn kívül több napon át vérfolyása van, vagy a havi vérzése hosszabbá válik, akkor az ilyen vérfolyás tartama alatt éppúgy tisztátalan, mint havi vérzése idején.” (Lev 15, 25) Az ilyen asszony – de még a ruhái is, az ágy is amin fekszik! -, érinthetetlenné válik, mert tisztátalanná tesz. Olyanná válik, mint egy leprás, kitaszítottá az emberek közösségéből.
És most képzeljük el azt az asszonyt, aki már tizenkét éve vérfolyásban szenved. Képzeljük el szenvedését és kirekesztettségét. Képzeljük el félelmét, ahogy rejtegeti magát, amikor az emberek közé óvakodik. Hiszen akár meg is kövezhetik! És most ez az asszony közeledik Jézushoz…
„Volt ott egy asszony, aki már tizenkét éve vérfolyásban szenvedett, és sokat kiállt az orvosoktól, mindenét rájuk költötte, de semmi javulás nem mutatkozott, inkább romlott az állapota. Hallott Jézusról, azért átfurakodott a tömegen, és hátulról megérintette a ruháját. Így gondolkodott magában: „Ha csak a ruháját érintem is, meggyógyulok.” Rögtön meg is szűnt a vérfolyása, érezte testében, hogy meggyógyult.” (Mk 5, 25-29)
A sok szenvedés bátorrá, szinte vakmerővé tette ezt az asszonyt. „Átfurakodott” a tömegen. Hitt, mert hinni akart! Hitt, mert megérezte, hogy ez élete nagy esélye a gyógyulásra. Nem gondolkodott nagy teológiai igazságokról. Nem tűnődött, hogy Jézus messiás-e, vagy csak egy gyógyító csodarabbi. Vállalta azt a kockázatot is, hogy felfedezik és megkövezik. Hiszen a törvények szerint, amikor átfurakodott az emberek között, mindenkit akit megérintett a testével vagy a ruhájával – így magát Jézust is - tisztátalanná tett!
Isten válasza lenyűgöző! Az asszony rögtön érezte testében, hogy meggyógyult. Isten az asszony kiszolgáltatottságára, szenvedésére nem a törvény betűjével, hanem annak szellemével, a Szeretet Lelke erejével válaszolt. Még csak esélyt sem adott semmilyen fontolgatásra, vádaskodásra. Nem állított el diagnózist, nem keresett – mint szokásban volt -, bűnüket a betegség mögött, hanem azonnal válaszolt: rögtön meg is szűnt az asszony vérfolyása.
Márk megmutatja, hogy Isten Fia az emberileg gyógyíthatatlan betegeket is képes meggyógyítani. Nem kínozza a betegeket, nem kér pénzt, nem okoskodik – ingyen és azonnak gyógyít. De még ennél többet is megmutat az Istent a törvény igája alá zárni kívánó írástudóknak – azt, hogy az Ő szeretete fölötte áll minden törvénynek és igazságnak. Minden tisztátalanságnak és bűnnek. (Különben hogyan is térhetnénk meg mi, tisztátalan bűnösök, ha a tökéletesen tiszta Isten le nem hajolna hozzánk?) Íme, nem a tisztátalan teszi tisztátalanná a tisztát, hanem a tiszta teszi tisztává a tisztátalant!
Ahogy Pál apostol írja majd: „A törvény tökéletes teljesítése tehát a szeretet.” (Róm 13, 10) Az a szeretet, amelyik önmagáról elfeledkezve mindig a másik javát akarja…
Sípos (S) Gyula
A tudatlan Jézus tudása (Mk 5, 30-34)
„Jézus nyomban észrevette, hogy erő ment ki belőle. A tömeghez fordult: „Ki érintette meg a ruhámat?” Tanítványai ezt válaszolták: „Látod, hogy tolong körülötted a tömeg, mégis kérdezed: Ki érintett meg?” De ő körülnézett, hogy lássa, ki volt az. Az asszony félve, remegve - mert hisz tudta, hogy mi történt vele - előlépett, leborult előtte, és őszintén bevallott mindent. Ő megnyugtatta: „Leányom, hited meggyógyított. Menj békével, és maradj egészséges!” (Mk 5, 30-34)
Márk tárgyszerűsége lenyűgöző. Bár mélységesen hisz Jézus istenfiúságában, azt nem kívánja abszolutizálni, elfedve vele Jézus emberségét. (Azaz, ahogy ma kifejezzük: Jézus egyszerre tökéletesen Isten és tökéletesen ember, szétválaszthatatlanul és összekeverhetetlenül.) Vannak bibliamagyarázók, akik szerint Jézus csak azért teszi fel a kérdést, hogy tanítványait próbára tegye, vagy pedig felhívja a figyelmet egy gyógyulásra. Ezek a gondolkodók próbálják kimagyarázni Jézust, hiszen Ő nem lehet tudatlan?!
Isten Fiának azonban erre semmii szüksége sincs! Jézus Krisztus nem egy mindenki felett álló szuperember volt, hanem emberségében ugyanolyan ember, mint mi. Éhes volt, fázott, örült, sőt indulatba jött. (Ha nem lett volna ilyen, hogyan is menthetettt volna meg minket? Hogyan is részesedhetnénk győzelmében, ha nem lenne azonos természetünk?) Istensége itt a földön nem a mindentudásban nyilvánult meg, hanem a szeretetben való mindent odaadásban – az Atya természetének tökéletes megmutatásában. Ezért mondhatta: „S én és az Atya egy vagyunk.” (Jn 10, 30)
Jézus mégis tökéletesen Isten. Őt nem pusztán áthatotta az isteni természet – ezt elmondhatjuk a szentekről is -, hanem Ő egész természetében tökéletesen Isten. Ha pszichológiai fogalmakat akarunk használni, akkor azt mondhatjuk, hogy tudatos és tudattalan személyisége egyaránt Isten. Nincs benne megosztottság, hasadás. Nem csak a felszínen, néhány gesztusában Isten. Nem csak akkor tesz jót, amikor ez a „szándéka”. Isten „szándéka” mindig a jóra irányul – ezért aki Őt „megérinti”, megkapja ezt a jót akkor is, ha Jézus tudatos énje éppen másra irányul.
Jézusból gyógyító erő áradt ki, és ez tudatosította benne, hogy valaki hittel érintette Őt. Tudni akarja, ki volt az, ezért kérdezi a tömegtől: „Ki érintette meg a ruhámat?” A tanítványok nem is értik a kérdését. Hiszen mindenki ott tolong, lökdösik a Mestert, tapogatják a ruháját, látni kívánják. Hogyan is lehetne megmondani, akkor éppen ki érintette meg?
Ma is sokan vannak így. Ott vannak Jézus körül, látszólag követik Őt – de hit nélkül, megszokásból, vagy éppen kíváncsiságból, hátha történik valami. Így bár ott vannak, mégsem találkoznak vele. Ha az emberek nem is akarják megismerni Jézust, Jézus meg akarja ismerni legalább azt az egyet, aki hitt benne. Ő kíváncsi arra, kit gyógyított meg a belőle áradó erő. (Vagy ha úgy tetszik, kit gyógyított meg az Atya, a Fiú által a szentlélek erejében.)
A vérfolyásos asszony remegve borul elé – tudja, élete a tét. Meg is kövezhetik, mert érintésével tisztátalanná tette a Mestert. Márk azonban azt írja, Jézus megnyugtatta őt. Milyen csodálatos, hogy az Isten akar minket megnyugtatni! Békét ad és egészséget, ahogy azt később minden követőjének megígéri: „Békességet hagyok rátok. Az én békémet adom nektek.” (Jn 14, 27)
Mi is őszintén bevallhatunk mindent jézusnak, ahogy az asszony is tette. Jézus nem elutasít, nem felháborodik, hanem teljes szívével mondja: Hited meggyógyított. Menj békével, és maradj egészséges!”
Sípos (S) Gyula
Maradj egészséges! (Mk 5, 34)
Jézus ezt mondja a vérfolyásából kigyógyult asszonynak: "Menj békével, és maradj egészséges!”(Mk 5, 34) Ezt a szinte parancsként hangzó mondatot nem véletlenül mondja Jézus. Egyáltalán nem magától értetődő ugyanis, hogy akit Ő meggyógyított, az egészséges is marad! Világosan beszél erről a tisztátalan lelkekről szóló tanításában: „Amikor a tisztátalan lélek kimegy az emberből, sivár helyeken bolyong, nyugtot keres, de nem talál. Azt mondja hát: Visszatérek elhagyott házamba. Amikor odaér, üresen, kisöpörve, feldíszítve találja. Erre nyomban elsiet, s hoz magával hét más lelket, magánál is gonoszabbat. Bemennek és ott laknak. Ennek az embernek a sorsa most rosszabb, mint előbb volt." (Mt 12, 43-45)
A tisztátalan lélek jelenléte betegséget generálhat, testi-lelki megkötözöttséghez vezet. Jézus Krisztus hatalma mindenkit képes megszabadítani ettől a gonosz befolyástól. De mi történik akkor, ha a megszabadult ember tovább folytatja bűnös életét, azaz nyitva hagyja a „háza ajtaját”? Visszatér a gonosz lélek és visszatérnek azok a tünetek, betegségek, megkötözöttségek is, amelyet annak jelenléte okozott.
Isten gyógyító szeretete sokszor életmód-váltásra ösztönöz minket. Ha ezt elutasítjuk, visszatérhet a betegség. Egy megtörtént esetet hadd hozzak példaként: egy túlsúlyos férfi kérte Istent, hogy gyógyítsa meg fájó térdeit. Ez meg is történt, elmúltak a fájdalmai – majd egy idő múlva visszatértek. Amikor emiatt panaszkodott Istennek, Ő az imádságban így válaszolt: „Én megtettem, amit kértél – de te megtettél-e mindent?” A férfi fájdalmát ugyanis a jelentős túlsúlyából adódó terhelés váltotta ki. Isten ugyan „regenerálta” a térd-ízületeket, de mivel a férfi túlsúlya megmaradt, az újra túlterhelte az ízületeket… Bizony, olykor nekünk is tennünk kell azért, hogy egészségesek maradjunk, mint ahogy ennek a férfinak is egy mértékletesebb életmódra kellett volna átállnia!
Ha a bűn újra megjelenik az életünkben, akkor annak következményei is újra megjelenhetnek. Jézus kiszabadította a házasságtörő asszonyt a halálos veszedelemből, de utána azt mondta neki: „Én sem ítéllek el. Menj, de többé ne vétkezzél!”(Jn 8, 11)
Természetesen nincs mindig közvetlen összefüggés a bűn és a betegségek között. Egyik alkalommal, amikor Jézus meggyógyított egy vak embert, hazaküldte, „de előbb figyelmeztette: „A faluba ne menj be!” (Mk 8, 26) Hogy miért, arra választ adhat a mai orvostudomány megfigyelése is. Ugyanis amikor valakinek műtétileg visszaadják a látását - kölönösen ha hosszú ideje nem látott -, akkor egy adaptációs időszakra van szüksége, amíg újra megtanul látni. Ehhez nyugodt körülményekre van szüksége, hogy újra megtanulja a tér érzékelését, a színek érzékelését, stb. Többször megfigyelték, hogy meggyógyított emberek újra elveszítették a látásukat, miközben a látószervek épek maradtak. Az ok lelki: inkább „visszamenekültek” a megszokott, ismert és biztonságos állapotba és létmódba, mert nem tudták megtanulni vagy újratanulni a látással való tájékozódást.
Jézus többször figyelmeztette a meggyógyultat: „vigyázz, hogy rosszabb ne legyen a sorsod”! (Később az eltélését követelő tömegben is ott voltak azok, akiket meggyógyított, de később újra előjöttek tüneteik.) A vérfolyásos asszonyt azonban épp ellenkezőleg, gondoskodó szeretetébe emeli, szinte ráparancsolva: „maradj egészséges”! Ezzel ellene mond annak a nép körében közkeletű vélekedésnek is, hogy a betegség közvetlen kiváltója mindig a személy vagy családja bűne. Hogy itt mi lehetett a betegség oka – talán egy fertőzés, egy szervi elváltozás, egy nem gyógyuló belső seb, esetleg vérzékenység -, nem tudjuk, de az bizonyos, hogy Jézus egyszer, s mindenkorra meggyógyította a sokat szenvedő és kitaszított asszonyt. Meggyógyította testében, de meggyógyította lelkében is, amikor megismertette az Atya átölelő szeretetével.
Sípos (S) Gyula
Emberi és isteni reakciók (Mk 5, 35-43)
„Még beszélt, amikor a zsinagóga elöljárójának házából jöttek és közölték: „Meghalt a lányod. Minek fárasztanád tovább a Mestert?” A hír hallatára Jézus így bátorította a zsinagóga elöljáróját: „Ne félj, csak higgy!” Péteren, Jakabon és Jánoson, Jakab testvérén kívül senkinek nem engedte meg, hogy vele menjen. Amikor odaértek az elöljáró házához, nagy sírást-rívást, sok siratót, jajgatót találtak ott. Bement, s így szólt hozzájuk: „Mit lármáztok itt, mit sírtok? A kislány nem halt meg, csak alszik.” Erre kinevették. Ő azonban mindenkit kiküldött, maga mellé vette a gyermek apját, anyját, s kísérőivel együtt bement abba a helyiségbe, ahol a kislány feküdt. Megfogta a kislány kezét, s így szólt hozzá: „Talita kum”, ami annyit jelent: „Kislány, parancsolom, kelj föl!” A kislány fölkelt, és elkezdett járkálni. Tizenkét éves lehetett. A nagy csodálkozástól azt se tudták, hová legyenek. De ő szigorúan meghagyta nekik, hogy senki se tudjon a dologról, aztán még figyelmeztette őket, hogy azonnal adjanak a kislánynak enni.” (Mk 5, 35-43)
„Minek fárasztanád tovább a Mestert?” – mondják az emberek, és azt gondolják magukról, hogy ők most nagyon rendesek és tapintatosak. Hasonlóképp mondjuk ma is: miért is imádkozzak ezért, nem zaklatom ilyenekkel az Istent – apró-cseprő problémáinkkal, anyagi, lelki ügyeinkkel vagy épp halálos betegségeinkkel - és azt hisszük, hogy most nagyon rendesek, alázatosok vagy krisztusiak vagyunk. Látszólagos alázatból, hitetlenségből, képmutatásból vagy félelemből tesszük ezt – mindegy. Ha azonban mi le is mondanánk Isten segítségéről, Ő nem akar lemondani a mi segítésünkről! Ezért bátorítja Jézus a zsinagóga elöljáróját: „Ne félj, csak higgy!”
Az apa fájdalmára Jézus egy messiási csoda ígéretével, a kislány feltámasztásának ígéretével válaszol. Tudja jól, hogy ezt az ígéretet csak nagyon kevesen merik érteni és befogadni. Ezért tanítványai közül is csak a legbelső köréhez tartozókat viszi magával, nehogy a többiek hitetlensége megrontsa az embereket.
Nem hisznek Jézusnak, pedig amit mond - „Mit lármáztok itt, mit sírtok? A kislány nem halt meg, csak alszik.” – az igaz. Jézus Krisztus halála és feltámadása lett a tökéletes ítélet élet és halál fölött. Ő nyitotta meg a mennyország és az alvilág kapuit is. Halálakor „alászállt a poklokra” és prédikált a halottak lelkeinek. Akik hittek neki, vele együtt felmehettek a mennybe. Akik nem hittek neki, azoknak pedig már csak a pokol kiúttalan reménytelensége maradt.. A kislány tehát még nem halt meg a végleges halállal, lelke még újraegyesülhetett testével (mint később Lázáré is).
A Messiás bepillantást engedett az elrejtett titokba, de az emberek szemét eltakarta ragaszkodásuk a megszokott tapasztalatokhoz. Így bár szemükkel látták a Messiást, mégis vakok és süketek maradtak. „Kinevették.” Jézus azonban nem megsértődik, nem magyarázkodik hanem megmutatja, hogy az Ő szava igazság, az Ő szava hatalom. Ő valóban Isten Fia, aki parancsol még a halálnak is, és az elengedi foglyait.
Az emberek szívük megromlott indulataival reagálnak Isten jelenlétére. Hol hitetlenkednek, hol kihívóan nevetnek – szinte sérti őket Jézus, hiszen jelenlétével cáfolja kisszerű életük poros igazságait -, hol meg csodálkozva ámuldoznak, de anélkül, hogy megértésre vagy hitre jutnának. Jézus Krisztus azonban Isten szeretetével reagál az emberek életére. Nem elítéli őket, hanem bátorítja. Nem önmaga felmagasztalását keresi, hanem a vele lévők javát. Ezért „szigorúan meghagyta nekik, hogy senki se tudjon a dologról, aztán még figyelmeztette őket, hogy azonnal adjanak a kislánynak enni.” Szinte eltereli az emberek figyelmét önmagáról, hogy azzal törődjenek, ami a kislány – a legkisebb, legártatlanabb és legkiszolgáltatottabb – életét megerősítheti: adjanak neki enni.
A zsidó hagyomány szerint leprást gyógyítani, született vakot, süketet látóvá, hallóvá tenni és halottat támasztani csak Isten képes. (Hiszen Isten akaratából született vaknak, vagy halt meg – és Isten akaratát csak Isten változtathatja meg.) Ezért ezeket a csodákat csak a Messiás képes megcselekedni. Jézus a kislány feltámasztásával igazolja saját Messiás-voltát. Tudja azonban azt is, hogy bár ez a csodája néhány ember szívét megnyitja felé, de másokét lezárja, mert olyan igényeket, várakozásokat kelt bennük, amik ellentétesek küldetése lényegével. Végső soron messiási csodája csak egy lépés a kereszthalál felé vezető úton. Mindez azopnban nem akadályozza meg Őt abban, hogy cselekedjen: életet adjon, vígasztalást nyújtson – és felkínálja a mellette való döntés lehetőségét minden embernek. A kereszt ugyanis nem a halál, hanem az élet fája, amit eltiltottak Ádámtól és Évától, hogy most odaengedjenek mindenkit, aki hisz Jézus Krisztusban…
Sípos (S) Gyula
A testi szem (Mk 6, 1-4)
Azt gondolnánk, hogy minél régebb óta élünk együtt valakivel, annál jobban ismerjük ?t. És ez igaz is – feltéve, hogy szeretjük ?t, és „lelki szemünkkel” a Szeretet szemével szemléljük életét. Minden ismeret a Szeretetben van elrejtve! Ha szeretem a másikat, akkor valóban ? érdekel engem. Félre teszem el?ítéleteimet, együtt érzek vele, segíteni akarom ?t, és így szép lassan megnyílik felém és megpillanthatom ?t a szerepek és szabályok mögött. A sérülékeny, védekez?, szerepeket játszó, de mégis szeretetre vágyó és kitárulkozó embert.
De mi történik, ha nem a lelki szemünkkel nézzük a másik embert? „A testi ember nem fogja fel, ami az Isten Lelkéb?l ered. Balgaságnak tartja, s nem képes megérteni, mert lelkileg kellene megítélnie.” (1Kor 2, 14) Nem történt ez másként Jézus esetében sem, aki a „saját városába ment. Tanítványai elkísérték. A következ? szombaton tanítani kezdett a zsinagógában. Sokan hallgatták, és csodálkozva mondogatták: „Honnét vette ezt? Hol tett szert erre a bölcsességre? És a csodák, amiket kezével végbevisz! Nem az ács ez, Mária fia, Jakab, József, Júdás és Simon testvére? S ugye, n?vérei is itt élnek közöttünk?” És megbotránkoztak rajta. Jézus erre megjegyezte: „A prófétának csak hazájában, rokonai körében, a saját házában nincs becsülete.” (Mk 6, 1-4)
Názáret lakói rendes emberek voltak. Tisztességesen dolgoztak, megtették vallásos kötelességeiket is, imádkoztak és évente feljártak Jeruzsálembe zarándoklatra. Valószín?leg József fia Jézust is rendes embernek tartották, komoly és ügyes mesternek. A baj akkor kezd?dött, amikor kiderült, hogy ez az ember nem az, akinek eddig hitték, nem az „ács, Mária fia”. Hanem akkor ki?
A testi ember szeme nem képes meglátni a valóságot, mert nem Istenb?l, hanem önmagából indul ki. Ami neki jó, az kell, hogy jó legyen a többieknek is, és ami neki rossz, az rossz a többieknek is. Aki szegényebb mint ?, azt kevesebb is mint ?, aki pedig gazdagabb, ahhoz törleszkedni kell. És semmiképpen sem akar senkit sem maga fölé engedni, akit magánál kevesebbre tart. Nem valami különleges dolog ez, hanem a megromlott emberi természet sajátja. Jakab apostol ezért kénytelen meginteni még a megtért, Krisztushoz tartozó embereket is testi látásuk miatt: „Ha közösségetekbe belép egy férfi pompás öltözékben, aranygy?r?vel az ujján, és belép egy szegény is elny?tt ruhában, figyelmetek a pompás öltözék? felé fordul, és így szóltok hozzá: „Foglalj itt kényelmesen helyet.” A szegénynek meg azt mondjátok: „Állj oda oldalra!” Vagy: „Ülj ide zsámolyomhoz!” (Jak 2, 2-3)
A názáreti emberek nem képesek befogadni Isten Fiát, mert ragaszkodnak a saját, megszokott látásukhoz. Nem merik emberi tapasztalataikat félredobni Isten megtapasztalása kedvéért. Nem mernek, nem akarnak és nem is tudnak hinni – így Isten világa lezárul el?ttük. Megbotránkoznak Jézusban, mert kevesebbnek tartották ?t maguknál. Hiszen soha semmi figyelemreméltót nem alkotott! Jó, segített mindenkinek, de abban is bolond volt, mert pénzt is kereshetett volna, már vagyona lehetne! És ez az élhetetlen alak akarja most oktatni ?ket? Mit tudhat az életr?l egy kóborló „ácsfia”?
Az emberi természet azóta sem változott. Az Istent?l jöv? prófétai kijelentéseknek, új kezdeményezéseknek és m?veknek ma is keresztül kell menniük ezen a megítélésen. Az új krisztusi lelkiségi mozgalmak vagy magánkinyilatkoztatások sorsa ma is az – még ha b?velkednek is jó gyümölcsökben –, hogy saját hazájukban, saját egyházukban gyanakodnak rá a legjobban. Így igazolódik újra Jézus szava: „A prófétának csak hazájában, rokonai körében, a saját házában nincs becsülete.”
De nem kell, hogy ez így legyen! Nekünk lehet?ségünk van belépni Isten országába a Szentlélek által, hogy helyes ismeretre jussunk. Ha kérjük ?t, segít megkülönböztetni a jót a rossztól, az igazat a hamistól. Ugyanis „szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik ?t szeretik. Nekünk azonban feltárta Isten a Lélek által. A Lélek ugyanis mindent átlát, még Isten mélységeit is. Ki ismeri az ember bens? dolgait, ha nem a benne lakó emberi lélek? Hasonlóképpen Isten titkait sem ismeri senki, csak Isten Lelke. Mi nem a világ lelkét kaptuk, hanem az Istent?l ered? Lelket, hogy megismerjük, amit az Isten a kegyelemben ajándékozott nekünk.” (1Kor 2, 9-12)
Sípos (S) Gyula
Ez rólunk szól (Mk 6, 5-6)
Jézus elmegy az övéi közé, de azok elutasítják Őt. Márk egy súlyos megállaptással zárja le a történetet. Jézus „nem is tehetett ott csodát, csupán néhány beteget gyógyított meg, kézrátétellel. Maga is csodálkozott hitetlenségükön.” (Mk 6, 5-6)
És most ismerjük be alázatosan, hogy mi vagyunk azok - az „övéi” -, akikről a fenti idézet szól. Mi vagyunk Krisztus teste, mi vagyunk a meghívottak, mi vagyunk „asztalközösségben” a Megváltóval. Minden nap magunkhoz vehetjük az Ő testét, részesedhetünk életében, hallgathatjuk, olvashatjuk tanítását. Élhetünk a Szentlélek erejében. Mégis el kell ismernünk, hogy hiányoznak életünkből Jézus Krisztus nagy csodái. Igaz, néhány beteg azért meggyógyul, időnként érezhetjük gondviselő szeretetét – de miért nem többet?
Mert hitetlenek vagyunk. Helyesebben: jobban hiszünk a saját tapasztalatainknak, mint Jézus szavainak. Hiszen olvastuk, hogy ne aggódjunk semmi miatt, hanem tekintsünk az ég madaraira, akik nem vetnek, nem aratnak, és az Atya mégis gondoskodik róluk – de azért mégis aggódunk. Olvastuk, hogy ne vigyünk erzsényt az útra, de mi azért mégiscsak akkor érezzük magunkat biztonságban, ha hízik a bankbetétünk. Azt is prédikálták már nekünk, hogy amit a legszegényebbek közül eggyel teszünk, az Jézussal tesszük – de azért a koldusokat mégis inkább kikerüljük.
Keressük mi Isten országát, de azt a saját kis életünkben, vágyaink megvalósulásában szeretnénk megtalálni. Pedig tudjuk, hogy Isten útjai nem mindig azonosak a mi utainkkal, meg hallottunk a kereszt értékéről – vagy inkább botrányáról? – de azt gondoljuk, arra nekünk nincs hivatásunk.
Bár legalább at hinnénk, hogy akkor az egészséges és szép életre van hivatásunk! Hiszen Jézus Krisztus földi életében is meggyógyított és megszabadított mindenkit, aki hozzá ment! De mi ebben sem merünk hinni! Hiába mondja Jézus, hogy amit ketten vagy hárman egy akarattal kérünk az Ő nevében, az meglesz – nem hisszük. (Az orvosoknak jobban hiszünk. És itt nem az orvossal van a baj – hiszen az orvostudomány felismerései is Istenből fakadnak, aki ellensége a betegségnek és a bűnnek -, hanem azzal, hogy az orvos szavát Isten szava elé helyezzük.)
Viszont nagyon okosan tudjuk addig értelmezni, magyarázni az Igét, amíg épp kedvünk szerint való nem lesz. Így aztán az isteni természetet emberivé, a saját természetünkké silányítjuk. De hogyan is várhatnánk csodát magunktól? Az lehetetlen.
Pedig Jézus Krisztus olyan komolyan vette tanítását, annak igazságát, annyira ragaszkodott az Atya által kapott szavakhoz és küldetéshez, hogy vállalta érte a kereszthalált is! Vajon mi mit vállalunk okoskodásainkért?
Bizony, Jézus ma is csodálkozik hitetlenségünkön. Ő már mindent odaadott nekünk, most rajtunk a sor. Nekünk kell bizalommal és szeretettel visszafordulni hozzá és az Ő tanításához, ami pedig „Lélek és élet”…
Sípos (S) Gyula
Hatalom a tisztátalan lelkek felett (Mk 6, 7)
Jézus „végigjárta a falvakat és tanított. Magához hívta a tizenkettőt, és kettesével szétküldte őket, hatalmat adva nekik a tisztátalan lelkeken.” (Mk 6, 7)
Jézus küldetésének része a tanítói hatalom. Ő a megtestesült Igazság és Bölcsesség. Isten teljessége és a Szentlélek ereje lakozik benne. Ahogy mondta: „A lélek az, ami éltet, a test nem használ semmit. Hozzátok intézett szavaim lélek és élet.” (Jn 6, 63) Tanítása felszabadítja a bűn rabsága alól azt, akinek „van füle a hallásra”. Jézus az Isten Igéje, „benne az élet volt, s az élet volt az emberek világossága.” (Jn 1, 4) Akik befogadják a tanítását, azok Isten életét fogadják magukba.
Jézus azok közül, akik már befogadták tanítását, kiválasztotta a „tizenkettőt”, az apostolokat, a küldötteket – az Ő szavát hordozókat. Tisztává tette őket és szolgálatra rendelte. János evangéliuma kifejezetten hivatkozik erre: „Ti már tiszták vagytok a tanítás által, amelyet hirdettem nektek.” (Jn 15, 3) Ezek az emberek nem bújtak el evilág sötétségébe az Ige világossága elől, elengedték magyarázataikat, önfelmentésüket, hanem hagyták, hogy ez a Világosság átvilágítsa őket, megmutatva bűneiket, rossz szokásaikat. Bűnbánatot tartottak, és így késszé váltak arra, hogy a kegyelem hordozói legyenek.
Árulkodó, ahogy Márk evangéliuma végén, az utolsó mondatban, a nagy küldetést lezárva visszautal erre az első kiküldésre, mintegy mutatva a folytonosságot: „ők meg elmentek, s mindenütt hirdették az evangéliumot. Az Úr velük volt munkájukban, és tanításukat csodákkal kísérte és igazolta.” (Mk 16, 20)
A Biblia tisztátalan lelkeknek, démonoknak, ördögnek nevezi az Istentől elfordult és a sátán fennhatósága, elnyomó uralma alatt élő szellemi létezőket. Ezek a szellemi létezők is életteret, befolyást, uralmat keresnek a maguk számára. Elnyomásuk alatt tartják az anyagi világot, amennyire ez lehetséges a számukra. A megszerzett befolyást és területet pedig nem adják fel, csak ha erősebbel találkoznak.
Isten a legerősebb, a Tőle jövő hatalom minden gonoszt menekülésre kényszerít – ahogy ez Jézus Krisztus életéből világosan látszik. Jézus pedig hatalmat ad tanítványainak a tisztátalan lelkek felett a krisztusi küldetés továbbvitelére és kiterjesztésére – és ez a hatalom benne rejlik a krisztusi tanításban. Aki befogadja a Megváltó tanítását, annak életében a gonosz lélek meghátrálásra kényszerül. Amikor az ember a Jó felé fordul, akkor az akarata és lelki ereje elkezdi kiszorítani életéből és környezetéből a gonoszt. Ahogy a Szentírás tanítja: álljatok ellen a gonosznak és megfut előletek.
A Jézustól kapott különleges szabadító hatalom azonban több és erősebb, mint amit saját lelki erőnkkel elérhetnénk. Lehetnek mindannyiunk életében olyan kötöttségek, megrögzöttségek, a gonosz léleknek valami olyan befolyása bizonyos területen, amivel szemben tehetetlenek vagyunk. Pál apostol ezt írja a rómaiaknak: „Így ezt a törvényt látom: bár a jót szeretném tenni, a rosszra vagyok készen.” (Róm 7, 21) Így kiált fel: „Én nyomorult! Ki vált meg e halálra szánt testtől?” (Róm 7, 24) Ha a nagy apostol így érzett, akkor mi is nyugodtan elismerhetjük olykor saját tehetetlenségünket…
Igen, tisztátalan lelkek rabságába kerülhetnek az emberek. Megnevezhetjük ezt bűnös hatásuk alapján is: a bujaság, az irigység, a kapzsiság, a gőg, a hatalomvágy szellemeinek rabságába. Betegségek mögött is állhatnak démonok, Jézus egy helyütt a „süket és néma szellemnek” parancsol, hogy távozzon. Lelki betegségek mögött is ott lapulhatnak démonok, például a depresszió lelke.
Amikor Jézus hatalmat ad a tisztátalan lelkek fölött, akkor Isten hatalmából részesíti a felkent személyt. Ezt a felkenést – mint a küldetéshez és szolgálathoz szükséges erőt és hatalmat – kapta meg a tizenkét apostol, s nyomukban az egész Egyház. Kell és szükséges, hogy az egyház tagjai most is éljenek ezzel a hatalommal! A hatalommal, ami benne rejlik az igehirdetésben, a bűnbocsánat szentségében – és általában a szentségekben -, de amelyiket mégis, külön szolgálatként is gyakorolni kell az arra elhívott és felkent embereknek. És mindenkinek, aki hiszi, hogy Jézus ereje munkálkodik bennünk, hívőkben, Isten dicsőségére és az emberek javára…
Sípos (S) Gyula
Az egyenes út megőrzése (Mk 6, 10-11)
Sok minden kizökkenthet minket Krisztus követéséből. Olvassuk a Szentírást és megérint minket – aztán jön a munka, egy új találkozás, egy újabb gond vagy öröm, és már el is felejtettük Isten megvilágosítását. Ahogy Jézus mondja a magvetőről szóló pédabeszédben: Ő hinti az igét a szívünkbe, de van, amit a gonosz lélek rögtön kilop, és van ami a gondok és a világ csalóka gazdagsága miatt nem tud gyökeret verni bennünk.
Jézus kiküldi tanítványai, de meg akarja óvni őket evilág nyugtalanságától. Az értelmetlen vitáktól és a szívben zajló belső viharoktól egyaránt. Ezért tanácsolja nekik: „Ha valahol betértek egy házba, maradjatok ott addig, amíg utatokat nem folytathatjátok. Ha valamely helységben nem fogadnak be, és nem hallgatnak meg titeket, menjetek el onnét, s még a port is rázzátok le lábatokról, tanúbizonyságul ellenük.” (Mk 6, 10-11)
Nincs értelme olyan embereket győzködni, akik meg sem akarják hallani az Örömhírt. Akik önigazultságból, vagy a többi embertől való félelem miatt eleve elutasítják a Megváltó tanítását. Hiszen a tanítványok nem önmagukat hirdetik, hanem Jézus Krisztust! Akik őket elutasítják, nem őket, hanem Jézust utasítják el.
Máté evangéliuma bővebben írja a tanácsot, felfedve annak szellemi dimenzióit is. „Amikor házába léptek, köszöntsétek! Ha méltó rá az a ház, rászáll békétek, ha nem, békétek visszaszáll rátok.” (Mt 10, 12-13) A tanítványok ugyanis így köszöntek: Békesség a háznak! Isten áldását hozzák a ház minden lakójának. Nem csupán testi, de lelki valóságot is. Ha jóindulató, szép életű ember, a „békesség embere” lakik a házban, akkor Isten békéje leszáll rá és megáldja őt. Ha azonban a „viszály fiai” élnek ott, Isten békéje, áldása nem tud megnyugodni rajtuk. A tanítványok békéje azonban nem vész el, visszaszáll rájuk. Ehhez azonban az is kell, hogy ők maguk se vállaljanak részt a viszályból. Nem kell győzködni a meggyőzhetetlent. Isten talán majd talál másik, alkalmas időt elérésükre, rá kell bízni az időt, teret és embert egyaránt. (A kép azért nem túl biztató. Jézus szavai szerint „Szodoma és Gomorra földjének tűrhetőbb lesz a sorsa az ítélet napján, mint annak a városnak!” (Mt 10,15)
Jézus nem kirándulni, várost nézni és nem ismerkedni, és még csak nem is közösséget létrehozni küldi tanítványait, hanem az evangéliumot hirdetni. Ezért is kell a békesség helyén maradni, amíg tovább nem mennek, egy másik városba. Azon a helyen pedig már nem is ők keresgélik az embereket, hanem a nyitott szívű emberek keresik fel őket!
Hogy pedig az emberek mentek és a kiküldés sikerrel zárult, arról tanúskodnak Márk beszámolójának ezt követő sorai…
Sípos (S) Gyula
A szabadság útján (Mk 6, 8-9)
Akinek sok pénze van, az nagyobb hatalmat, befolyást, mozgásteret, tehát szabadabb életet tudhat magáénak, mint akinek kevesebb van. A világ szerint a legnagyobb hatalommal bíróknak van a legtöbb szabadságuk, ezt a legnagyobb hatalmat pedig pénzzel, befolyással, erőszak-szervezetekkel lehet megszerezni és megtartani.
Ez a szemléletmód benne van a zsigereinkben – ez a megromlott (elbukott) emberi természetünkből fakad. Már a bölcsességi irodalom is leírta azonban – és ez minden komolyan vehető vallásos vagy filozófiai törekvésben benne van -, hogy létezik egyfajta belső szabadság, a lélek szabadsága, ami több, mint a hatalom által elérhető szabadság.
Jézus a maga gyakorlatában ezt a belső szabadságot összekötötte a Mennyei Atya gondviselő szeretetével, kétféle módon is. Először is Isten gondviselő szeretete általi belső békére és nyugalomra tanította tanítványait: „Ne aggodalmaskodjatok hát, és ne kérdezgessétek: Mit eszünk, mit iszunk? Ezeket a pogányok keresik. Mennyei Atyátok tudja, hogy ezekre szükségetek van. Ezért ti elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek, s ezeket mind megkapjátok hozzá!” (Mt 6, 31-33) Másodszor megértette velük, hogy a szabadság nem öncél, hanem a szolgálathoz kapott ajándék: „Tudjátok, hogy akiket a világ urainak tartanak, zsarnokoskodnak a népeken, a hatalmasok meg a hatalmukat éreztetik velük. A ti körötökben ne így legyen. Aki közületek nagyobb akar lenni, legyen a szolgátok, s aki első akar lenni, legyen a cselédetek.” (Mt 20, 25-27)
Ez a fajta szabadság tehát nem a pénz és a szolgák nagy számában mutatkozik meg – ám mégis látható. A Krisztus által ajándékozott szabadság benső, lelki jelei a Szentlélek gyümölcsei: „szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás.” (Gal 5, 22-23) Külső jelei pedig bizonyos eszköztelenség és kiszolgáltatottság - ezek egyben feltételek is. Ezért Jézus, amikor elküldte tanítványait, „meghagyta nekik, hogy az útra ne vigyenek semmit, csak vándorbotot; sem kenyeret, sem tarisznyát, sem pénzt az övükben. Sarut kössenek, de két ruhadarabot ne vegyenek magukra.” (Mk 6, 8-9) Máté és Lukács evangéliumában a tanács még radikálisabb, ott botot és sarut sem vihetnek a tanítványok! Nem vihetnek tarisznyát, amibe elrakhatnák a másnapra adott ételt, nem vihetnek pénzt, amivel előre biztosíthatnák magukat, nem készülhetnek előre nem látható eseményekre ruhával, nem védekezhetnek bottal és nem tehetik kényelmesebbé saruval az utat. Nem azért, mintha mindezt nélkülözniük kellene! A cél nem a minél nagyobb nehézség megtapasztalása és elszenvedése – hanem az Atya gondviselő szeretetének megtapasztalása!
Hiszen ha előre van pénzük, elrendezett szállásuk, védelmük, akkor mi szükségük van Istenre? És hogyan tapasztalhatnák meg az Atya szeretetét, ha nincs szükség és lehetőség arra, hogy az megnyilvánuljon? Az Istenre hagyatkozó radikális emberi eszköztelenség viszont előhívja az Ő radikális szeretet-válaszát.
Jézus felszabadítja a tanítványokat az aggodalmaskodás alól és szinte „belöki” őket Isten szabadságába. Leválasztja őket mindenről, amihez csak hozzátapadhatna a szívük. A birtoklási vágyról, hiszen nem szerezhetnek semmit. Az emberi védelemről – hiszen nincs mivel védekezniük. Az emberi gondolkodás csavarjairól és ügyeskedéseiről – mert annak nincs mibe kapaszkodnia. Mi marad?
Az egyenes és tiszta – ám felettébb keskeny út. Isten azonban igazolja bölcsességét: a tanítványok valóban tökéletes védelemben, Jézus Krisztus védelme alatt végezhetik küldetésüket, és sikerrel elvégzik a rájuk bízott feladatokat…
Sípos (S) Gyula
Az engedelmesség gyümölcse (Mk 6, 12-13)
Közhely, hogy „Istennek mindig igaza van”, de épp azért válhatott közhellyé, mert egyike a komolyan nem vett igazságoknak. Hiszen látszólag akkor sem szakad ránk az ég, ha Isten igazsága ellen cselekszünk. Veszekszünk, hazudozunk – az élet megy tovább. Addig pedig a legtöbb ember szeme nem lát el, hogy kés?bbiekben ez a sok b?n és engedetlenség hová vezet.
De fordítsuk meg – ha az engedetlenség ára nem is látszik meg rögtön, az engedelmesség gyümölcse annál inkább! Lelkünkben is érezhetjük, mert ilyenkor a Szentlélek él bennünk: „A Lélek gyümölcse viszont: szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, h?ség, szelídség, önmegtartóztatás.” (Gal 5, 22-23) De nem csak lelkünkben, hanem körülményeinkben, munkánkban és szolgálatunkban is. Ha azt az életet éljük, amit Isten ajánl fel nekünk – és ehhez bízni kell az ? atyai szeretetében, hogy a nekünk legjobbat nyújtja az összes lehetséges változat közül – akkor a teljes élethez szükséges minden tehetség, képesség, kegyelmi ajándék és adomány a rendelkezésünkre áll.
Jézus Krisztus tanítványai engedelmeskedtek a Mesternek. Ámbár még egyáltalán nem álltak készen a szolgálatra – még Pünkösd után is hosszú érlel?dési folyamaton mentek keresztül, mire eljutottak a „teljes érettségre” – mégis elindultak, hogy megtegyék, amire a Messiás kérte ?ket.
„Azok elmentek, s hirdették a b?nbánatot, sok ördögöt ki?ztek, és olajjal megkenve sok beteget meggyógyítottak.” (Mk 6, 12-13)
Ne felejtsük el, akkor még nem áradt ki rájuk a Szentlélek, nem a kegyelmi adományok sokféleségével és Isten erejével felvértezve vállalkoztak az útra! (S?t, azt sem tudták, mi az!) Ha kívülr?l szegények voltak – és Jézus még szegényebbé tette ?ket, amikor nem engedte, hogy sarut, tarisznyát, pénzt, stb. vigyenek magukkal – hát belülr?l még szegényebbek voltak! És íme, igazzá lett, amit Jézus tanított a hegyi beszédben: „Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa.” (Mt 5, 3)
Mivel semmijük sem volt, így Isten lett a mindenük. ? szolgált bennük, általuk. Isten nevében hirdették a b?nbánatot és Isten cselekedett, mert valóban az ? nevében jártak. Istent?l kapták és neki adták érte a dícséretet és dics?séget.
Ha ma kevesen gyógyulnak meg, ha ma kevesen szabadulnak az ördög fogságából, ha ma kevesen térnek meg, annak oka nem Istenben van. ? mindig arra vágyik, hogy az emberek életre jussanak. Az ok, a lázadás mérge bennünk munkál. A mi engedelmességünk hiánya miatt er?tlen ez a nemzedék!
Van miért b?nbánatot tartanunk mindannyiunknak – az egész Egyháznak…
Sípos (S) Gyula
