Zavarodott lélek – a sötétség világa 2. (Mk 6, 17-20)

Kategória: Márkot olvasva Megjelent: 2010. július 20. kedd

Aki elbújik önmaga elől, az elbújik Isten elől is!

 

Isten mindenkinek megadja a kimenekülés lehetőségét. Minden ítéletet megelőz a kegyelem, a bűnbánat lehetősége és a bűnbocsánat elfogadása. A rosszban való megátalkodás felé haladó embert Isten egyre nagyobb kegyelemmel hívogatja, sőt egészen nyíltan beszél vele, hogy megmenthesse. Legjobb példa erre Jézus és Júdás esete: Jézus világosan megmondja tanítványának: „Az Emberfia elmegy ugyan, amint meg van róla írva, de jaj annak az embernek, aki elárulja az Emberfiát. Jobb lett volna neki, ha meg sem születik.” (Mk 14, 21) Júdás azonban nem akarja meghallani a figyelmeztetést. A saját tervei, elképzelései fontosabbak számára, mint Isten tanácsa. Így megállíthatatlanul zuhan a sötétségbe.
Hasonló a helyzet Heródessel is. Ez a zavarodott, gyenge lélek érzi a Világosság hívását, szeretne is arra menni, de leginkább mégis úgy, hogy magával vihesse azért bűnös hajlamait is. Belső vívódását jól érzékelteti Márk.
„Mert Heródes volt az, aki embereivel elfogatta Jánost, és megkötözve börtönbe vetette testvérének, Fülöpnek a felesége, Heródiás miatt, akit feleségül vett. János tudniillik figyelmeztette Heródest: „Nem szabad testvéred feleségével élned.” Emiatt Heródiás megharagudott rá, el szerette volna tétetni láb alól, de nem tudta. Heródes ugyanis félt Jánostól. Tudta, hogy igaz és szent ember, ezért védelmezte. Ha beszélgetett vele, nagyon zavarba jött, de azért szívesen hallgatta.” (Mk 6, 17-20)
Heródes „fél” a prófétától, de mégis „védelmezi”. Ha beszélget vele, akkor „zavarba jön”, de mégis „szívesen hallgatja”. Tudja, hogy bűnt követ el, amiért a testvére feleségével él, és nem is akar szembesülni bűnével. Ezért fogatja el és záratja be Jánost. Ugyanakkor annak megnyerő személyisége – milyen távol is van János valódi személyisége közhelyes filmjeink láncát rázó, torzonborz vademberétől! – őt is szinte odaláncolja rabja mellé. A próféta tiszta személyisége, világos gondolatai és határozottsága komoly vonzerőt jelentenek. Látszólag a próféta a rab és a király a helyzet ura, aki minden megoldási lehetőséget a kezében tart. A valóság ennek pont az ellenkezője: Heródes rabja a vágyainak, körülményeinek, míg János a láncok között is teljesen szabadon él és beszél.
Heródes tusakodik magában. Jól látja ezt Heródiás és tudja, hogy veszélybe került uralma a király fölött. Ez az asszony egy pillanatig sem habozik. Mélyen átérzi, hogy itt vagy-vagy döntésig kell vinni a dolgot. Ha a próféta marad, neki mennie kell. Ezért elhatározza, hogy megöleti Jánost – de befolyása folyamatosan csökken szeretője felett, nem tudja elérni a próféta megöletését.
Ez a küzdelem a mi lelkünkben, a mi életünkben is folyik. A bűn nagyon édes tud lenni – és ha uraljuk a helyzetet, könnyedén azt hihetjük, hogy tulajdonképpen minden rendben van, semmi nem derülhet ki, semmi baj nem történhet. Ez veszélyes illúzió, és amíg ennek vélt biztonságában élünk, egyre mélyebbbre merülünk a sötétségben. Amikor azonban Isten kegyelme utolér minket, hirtelen eltűnik a vélt biztonság. Szembesülünk valódi személyiségünkkel, megromlott vágyainkkal és tetteinkkel. Megértjük, hogy rabságban élünk – és a szabadulás útja nagyon fájdalmas és kényelmetlen is lehet. Bizony, nem véletlenül sírunk, amikor ránk tör a bűnbánat!
Nem szabad azonban elfutni a bánat és a fájdalom elől – mert ez a megmenekülés útja! Aki elbújik önmaga elől, az elbújik Isten elől is! Aki inkább visszatáncol az életrendezés elől a sötétségbe, a vélt biztonságba, aki nem vállalja a „keskeny utat”, az azt kockáztatja, hogy végül elér a „széles út” végéig – a pokol szakadékáig. És ha megteszi az utolsó lépést, ha elutasítja a kegyelem utolsó, legnagyobb erejű hívását is - akkor belezuhan ebbe a szakadékba.
Igen, Heródes számára János volt Isten utolsó, hatalmas erejű hívása: térj meg, fordulj vissza, készíts az Úrnak egyenes, tiszta utat! Heródes azt hitte, halogathatja a döntést. Bízott benne, hogy egyszerre megtarthatja mindkét oldalt. Csalatkoznia kellett – és a döntési kényszer épp akkor tört rá, amikor legkevésbé számított erre…

Sípos (S) Gyula

You have no rights to post comments