Még adnak hozzá (Mk 4, 24-25)

„Azután így szólt: „Figyeljetek arra, amit hallotok! Amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek majd nektek is, sőt adnak is hozzá. Mert akinek van, még kap hozzá, akinek pedig nincs, amije van, azt is elveszik tőle.” (Mk 4, 24-25)
Hányszor gondoljuk azt, amikor pénzt kellene adni egy koldusnak: nekem sincs, nem tudok adni. Közben esetleg épp egy gombóc fagyit nyalunk, aminek az árából öt koldusnak adhatnánk egy-egy huszast. És valljuk be, mi húsz forint a megélhetésünkből? A semminél is kevesebb.
Vagy hányszor mondjuk, amikor valakit meg kellene hallgatnunk: most nem érek rá, nincs időm! Aztán hazamegyünk és bekapcsoljuk a tévét, hogy megnézzük kedvenc sorozatunkat. Abban az időben öt embert is meghallgathatnánk, ha rájuk szánnánk az időnkből egy-egy huszast. És valljuk be, mi húsz perc az életidőnkből? A semminél is kevesebb.
És azt hányszor mondjuk, hogy ehhez én nem vagyok elég okos, elég ügyes, elég bátor, elég tehetséges? Hányszor engedjük meg, hogy rossz önképünk, kicsinyhitűségünk és félelmeink megakadályozzák Isten kegyelmének kiáradását?
Jézus figyelmeztet minket arra, hogy helyes mértékkel tekintsünk magunkra és másokra is. Mert amilyen mértéket használunk, az meghatározza a mi életünket is. A zsugorinak hiába van pénze, mégsincs neki, csak holt teher az életén. Még amire a pénz használható lenne, arra sem használja. Az elspórolt idő sem tér vissza soha. A meg nem élt élet pedig örökre tovatűnik.
Isten adna bátorságot, de ha valaki nem lép bele hittel, nem tudja megkapni. Isten adna erőt, de ha valaki mindig gyengének látja magát, soha nem töltekezhet be a Szentlélek erejével. Isten adna teret az életünknek, de ha mindig a sarokban kucorgunk, soha nem nyer távlatot az életünk.
Jézus mondja: „figyeljetek arra, amit hallotok”! Isten egy új mértéket nyújt számunkra - és ez az Ő életéből áradó mértéktelen szeretet. Minden élet ebből fakad, minden jó innen származik. „Akit ugyanis az Isten küldött, az az Isten szavait közvetíti, mert hisz (Isten) nem méri szűken a Lelket, amikor adja.” (Jn 3, 34) Isten szava, a megtestesült Ige közvetíti ezt a mértéktelen szeretetet. Gyógyít, szabadít, megújít, életre kelt. Semmi sem lehetetlen neki. Aki pedig befogadja az Ige tanítását, az részt kap ebből a mértéktelen, el nem fogyó szeretetből. Az örökkévaló javakból éppúgy, mint az ideig való dolgokból. Mennyei kinyilatkoztatásból éppúgy, mint ételből, italból. „Ezért ti elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek, s ezeket mind megkapjátok hozzá!” (Mt 6, 33)
Hiszed-e, amit Jézus mond önmagáról? „Én azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen.” (Jn 10, 10) Ha hiszed, teljes életed van. És amid nincs, azt is megkapod. Mert ami van, ahhoz még adnak: tudáshoz tudást, tehetséghez tehetséget, ételhez ételt, italhoz italt. De ha megtagadod Isten kegyelmét, akkor mid van? Még ami van, az sincs, mert Nélküle semmi sem létezhet.
A talentumokról szóló példabeszédében Jézus világosan mondja: aki elássa talentumait (anyagi, lelki javait), attól elveszi a gazda, amikor visszaérkezik, és odaadja annak, aki azzal jól sáfárkodik. Mi is kaptunk talentumokat – egyénileg és közösségileg is -, és rajtunk áll, hogy kapunk még hozzá, vagy azt is elveszik tőlünk, amink van…

Sípos (S) Gyula

Az Ország távlatai (Mk 4, 26-29)

„Azután ezt mondta: „Isten országa olyan, mint az az ember, aki magot vet a földbe. Utána, akár alszik, akár ébren van, éjjel vagy nappal, a mag kicsírázik és szárba szökik, maga sem tudja hogyan. A föld magától terem, először szárat, aztán kalászt, majd telt szemet a kalászban. Mikor a termés beérik, rögtön fogja a sarlót, mert itt az aratás.” (Mk 4, 26-29)
Jézus három dolgot is felmutat egyszerre ebben a rövid példabeszédben. Az első az, amit röviden úgy lehetne összefoglalni, „lazíts egy kicsit”. Isten országát nem a monomániások építik és nem is a szakbarbárok. Nem kell, hogy mint Mórickának, mindenről ugyanaz jusson az eszünkbe. Nem kell állandóan bizonygatnunk a hűségünket, felkészültségünket. Isten ismer minket, ismeri gyengeségeinket is. (Ez persze nem felmentés a fegyelmezettség vagy elhívásunk betöltése alól…) Jézus leemeli rólunk azt a terhet, hogy minden mi rajtunk múlna. Ahogy Pál apostol írja: „Én ültettem, Apolló öntözte, de a növekedést az Isten adta.” (1Kor 3, 6) Sőt, nem is láthatjuk át egészen Isten terveit: „Hiszen az én gondolataim nem a ti gondolataitok, és az én útjaim nem a ti útjaitok - mondja az Úr.” (Iz 55, 8)
Mindenki végezze el a maga munkáját, töltse be a küldetését – a többit bízza Istenre. Időnként rossz nyomás nehezedik a lelkünkre, amely arra kísért minket, hogy még többet tegyünk, még jobban hajszoljuk magunkat, mintha Isten azt vármá tőlünk, hogy teljesen tönkretegyük, elemésszük magunkat Érte. Azonban a helyzet pont fordított: Nem mi emésztjük magunkat – nincs önmegváltás, csak önpusztítás -, hanem az Ő szeretete kell, hogy emésszen minket! Ez a szeretet kell, hogy előre hajtson, a Szeretet Lelke kell, hogy felszabadítson minket, és ez nem túlfeszülés, hanem, ahogy a Lélek gyümölcsei mutatják: szeretet, öröm, türelem, békesség, kedvesség, jóság, fegyelmezettség…
A második dolog, amit Jézus megmutat, az a növekedés kikerülhetetlensége a Gondviselésben. Ő a magvető, aki elvetette a magot. De nem marad azon a helyen, hanem megy tovább – ahogy küldetésül kapta -, hogy másutt is hirdesse az evangéliumot. Nem aggódik és nem gyárt terveket húsz évre előre. Biztosítva látja munkája eredményét - mert akár alszik, akár ébren van, éjjel vagy nappal, a mag kicsírázik és szárba szökik. A Teremtés művébe bele van építve a megváltás és Isten országának megjelenése és növekedése: „a föld magától terem”. Nekünk ugyanezzel a mélységes bizalommal kell állnunk a munkába. Ez a növekedés, szárba szökkenés és kalászérlelés akkor is van, ha mi ezt épp nem tapasztaljuk, vagy épp az ellenkezőjét éljük meg. Mert Isten igazsága nagyobb igazság, mint az én esetleges tapasztalati igazságom. Az Ő terve mindenképpen „beérik”, megvalósul. Az én életem ebbe a monumentális tervbe van elrejtve, beépítve Jézus Krisztusban.
A harmadik dolog pedig az aratás valósága. Ez a beteljesülés, az ítélet és felszabadulás valósága. Senkinek se legyenek kétségei: egyszer eljön a végső aratás ideje is. Hiszen egyébként minden ember az életével vet és arat. „Ne áltassátok magatokat, Isten nem hagy magából gúnyt űzni. Amit az ember vet, azt is aratja. Aki tehát test szerint vet, testéből is arat majd romlást. Aki ellenben a lélek szerint vet, lelkéből arat örök életet.” (Gal 6, 7-8) A legnagyobb arató pedig a legnagyobb vető, a Messiás. Az Ő Lelkéből fakad az örök élet mindenkinek. A Máté evangéliumában szereplő példabeszédben pedig kibontva szerepel a vetés és a végső aratás képe: „Aki a jó magot veti, az az Emberfia. A szántóföld a világ, a jó mag az ország fia, a konkoly pedig a gonoszság fia. Az ellenség, aki veti, a sátán. Az aratás a világ vége, az aratók az angyalok. Ahogy a konkolyt összeszedik és tűzre vetve elégetik, úgy lesz a világ végén is. Az Emberfia elküldi angyalait, hogy szedjenek össze országában minden botrányt és minden törvényszegőt. Ezeket tüzes kemencébe vetik, ott sírás és fogcsikorgatás lesz. Akkor az igazak ragyogni fognak, mint a nap Atyjuk országában. Akinek van füle, hallja meg!” (Mt 13, 37-43)

Sípos (S) Gyula

Az ég madarainak szállása (Mk 4, 30-32)

„Majd így folytatta: „Mihez hasonlítsuk az Isten országát? Milyen hasonlattal szemléltessük? Olyan, mint a mustármag. Amikor elvetik a földbe, kisebb minden más magnál. De aztán, hogy elvetették, egyre n?, és minden kerti veteménynél nagyobb lesz. Akkora ágakat hajt, hogy az égi madarak árnyékában tanyáznak.” (Mk 4, 30-32)
Ami a példabeszéd történeti részét illeti, láthatjuk, hogy Jézus prófétai kijelentése, hasonlata valósággá lett. A krisztusi magból kinöv? krisztusi közösség, az Egyház valóban hatalmas – talán a leghatalmasabb - fává terebélyesedett. Statisztikai értelemben is – egymilliárd hív?, közösségek és felekezetek sokasága, vagyon, befolyás – de vélhet?en ez a lényegtelenebb szempont. Hatalmas fává növekedett azonban úgy is, hogy meghatározó személyiség- és történelemformáló er?vé vált. Éppen most, ebben az elpogányosodó világban látszik, milyen mélyek keresztény gyökereink. Hiszen az emberi személy szabadsága és méltósága, az emberek közötti egyenl?ség fontossága – egyáltalán, elfogadottsága -, sem létezne, ha Jézus Krisztus, és nyomában az Egyház nem ezt tanította volna.
Van azonban e példabeszédnek egy kevésbé nyilvánvaló, bár ugyanilyen fontos vonulata. Ez pedig az „égi madarak szállásával” kapcsolatos. Az „égi madarak” az angyalok és a szentek. ?k Isten el?tt állnak és ?t szolgálják. De! Isten országában megsz?nik az eget és földet elválasztó áthághatatlan határ. Jézus Krisztus egybekötötte a mennyek országát a földdel. Isten jelenléte közöttünk megélhet? és megtapasztalható. Az Egyházban, Krisztus testében folyamatos kommunikáció, párbeszéd zajlik Isten és az emberek között. Ebb?l a párbeszédb?l, és az Isten népéért való harcból veszik ki a részüket az „égi madarak”. Ennek látható megnyilvánulásai a magánkinyilatkoztatások, próféciák, az álmok, a szentek életéb?l ismert csodálatos események.
A példabeszéd azonban még ennél is többet mutat. Olyan világba vezet be minket, amelyekr?l olykor nem is tudunk szabatosan beszélni. Hiszen azt tudjuk, hogy az angyalok „szolgáló szellemek”. Szolgálnak Jézusnak a pusztában, s a Messiás tanítása szerint ?k segítik az embereket munkájukban és a holtak lelkeit is ?k kísérik Isten elé. Hírt visznek az apostoloknak, megjelenhetnek emberi alakban. A zsidó nép annak idején angyalok közrem?ködésével kapták a törvényt… De hogyan értsük Pál apostol szavait, aki azt mondta: „Nem tudjátok, hogy az angyalok fölött is ítélkezünk majd?” (1Kor 6, 3) Péter apostol pedig azt írja, hogy az Isten által nekünk adott kinyilatkoztatásokba „maguk az angyalok is csak vágynak bepillantani.” (1Pét 1, 12)
A hatalmas égi fa, Jézus Krisztus „teste”, az Egyház olyan életet rejt és ?riz, ami hatalmasabb az angyalokénál. Ez az égi fa valóban az élet fája, ahol minden él?nek és iaznak szállása van. Nem felejthetjük el azt sem, hogy az égi szférából csak Jézus Krisztus gy?zelmével lett kiszorítva a sátán. Gy?zött a bárány, de a gonosz nem adta fel a küzdelmet. Így a harc most is folyik, egészen az utolsó ítéletig. Ebben a harcban az angyaloknak és szenteknek er?sségük és menedékük a mennyei fa. Már az „árnyéka” elég ahhoz, hogy felüdüljenek, felbátorodjanak, er? és megvilágosodás töltse el ?ket.
Ebben a fában élünk mi is, és mi vagyunk a fa. Dics?ség érte Istennek!

Sípos (S) Gyula

Példabeszédben, hogy megértsék (Mk 4, 33-34)

Isten mindig készen áll arra, hogy megértesse magát velünk – mi azonban sokszor nem állunk készen arra, hogy megértsük ?t.

Ezért Jézus megpróbál minket rávezetni a megértés keskeny ösvényére, a példabeszédek segítségével. „Sok hasonló példabeszédben hirdette nekik a tanítást, hogy megértsék. Példabeszéd nélkül nem tanított. Mikor tanítványaival magukra maradtak, mindent megmagyarázott nekik.” (Mk 4, 33-34)
A példabeszéd hasonlatos a próbak?höz. Aki kutatja Isten országát, az a példabeszédben Isten felé vezet? nyomot talál, amit követhet. Aki pedig csak önmagát dédelgeti, magától elfordul az Úttól.
Jézus nem akar senkit megbántani. Bár valószín?leg tudja, ki keresi ?szintén az Atya akaratát és ki az, aki csak kíváncsiságból, a könnyebb élet vagy haszon reményében jön hozzá – de nem válogat. Meghagyja a választás lehet?ségét minden embernek – és ez a választás a példabeszédeken keresztül realizálódik.
Aki nyitott a Messiás tanítására, annak szívében a példabeszéd valóban olyan, mint a mustármag, amelyik hatalmas fává, Isten országának jelenlétévé terebélyesedik.
Jézus akarja a megértést, vágyik rá, hogy a körülötte nyüzsg? emberek a tanítványaivá váljanak. Szeretné bevezetni ?ket Isten titkaiba. A példabeszéd meg is könnyítheti a megértést, mert képszer?sége, hasonlatai közel hozzák a szemlél?höz a példabeszédbe rejtett igazságot. A példabeszéd olyan mint egy kulcs, amellyel fel lehet nyitni a „titkos könyvet”.
Pál apostol azt írja a korintusi híveknek, hogy „tejjel tápláltalak benneteket, nem szilárd étellel, mert nem bírtátok el. S?t még most sem bírjátok el, mert testiek vagytok.” (1Kor 3, 2-3) Ez a „tejes étel” Jézusnál a példabeszéd. Aki ezzel táplálja szívét és értelmét, abban a bels? ember meger?södik és késszé válik az Igazság nyílt, kend?zetlen befogadására is.
Ehhez azonban id? kell. Tudjuk, hogy amikor Jézus a szenvedésér?l és kereszthaláláról nyíltan beszélt, a tanítványok nem értették ?t, mert nem álltak készen ennek az igazságnak a befogadására. (S?t, er?sen tiltakoztak ellene.)
Isten azonban id?r?l id?re egyre többet akar adni nekünk. Így amikor csak teheti, megpróbál minket beljebb vonzani világosságába. Aki pedig beljebb kerül – azaz tanítvánnyá válik -, annak igyekszik mindent megmagyarázni. Ezért mondja a Szentírás: „Mikor tanítványaival magukra maradtak, mindent megmagyarázott nekik.”
Jézus akarja a megértést és vágyik a megértésre. Márk evangéliuma is ezt szolgálja, a Szentlélek inspirációja alapján. Amikor rálépünk erre az útra, maga Jézus vezet minket kézen fogva. „Mindannyian az ? teljességéb?l részesültünk, kegyelmet kegyelemre halmozva.” (Jn 1, 16) Így haladunk el?re, lépésr?l lépésre, kegyelemr?l kegyelemre, az els? példabeszédek meghallásától kezdve a megértésig és beteljesülésig…

Sípos (S) Gyula

Keljünk át a túlsó partra (Mk 4, 35-41)

Ez a  a rövid történet nagyon sok tanulságot hordoz magában. Nézzünk ebből néhányat:

„Aznap alkonyatkor így szólt hozzájuk: „Keljünk át a túlsó partra.” Erre elbocsátották a népet, és magukkal vitték úgy, ahogy ott volt a bárkában. Más csónakok is csatlakoztak. Nagy szélvihar támadt, a hullámok a bárkába csaptak, úgyhogy az már-már megtelt. Ő a bárka végében egy vánkoson aludt. Felkeltették: „Mester - kérdezték -, nem törődöl vele, hogy elveszünk?” Erre fölkelt, parancsolt a szélnek, és utasította a tavat: „Csendesedj! Némulj el!” A szél elült, s nagy nyugalom lett. Ekkor hozzájuk fordult: „Miért féltek ennyire? Még mindig nincs bennetek hit?” Nagy félelem fogta el őket. „Ki ez - kérdezték egymástól -, hogy még a szél és a víz is engedelmeskedik neki?” (Mk 4, 35-41)
Ez a  a rövid történet nagyon sok tanulságot hordoz magában. Nézzünk ebből néhányat:
- Jézus sokszor ad egy indítást a szívünkbe, de cselekedni nekünk kell. Most annyit mond a tanítványoknak: „keljünk át a túlsó partra”. Nem magyarázza meg miért, a tanítványoknak bízniuk kell benne. Jézus nem kezdi szervezni sem az embereket – továbbra is békésen ül a csónakban, ahol tanított. A tanítványokat szemléli, vagy az Atyát – esetleg mindent egyszerre? Az azonban biztos, hogy követőire bízza, miként teljesítik kérését. Így azok elbocsátják a népet – de néhány csónak mégis velük tart. Jézus engedi ezt. (Ennek egyházi szimbolikája érthető – ezt látta Don Bosco is híres látomásában.) Ma is így van. Isten ad egy indítást a szívünkbe, de rajtunk is áll, miképpen teljesítjük azt. Így ugyanabból az indításból a szolgálatok és közösségek gazdagsága – gondoljunk csak a szerzetesi életforma változatosságára - fakad az Egyházban, amelyek mind Isten gazdagságát tükrözik vissza.
- Nagy vihar támadt - Isten ugyanis engedi, hogy a természetes világ a maga törvényszerűségeivel működjön. A vihar, a betegség és a halál nem fog kikerülni minket. Sőt, ezek adnak alkalmat arra, hogy életünkben megdicsőíthessük Istent. Milyen kevéssé értjük ezt: „Tudjuk azt is, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra válik, hiszen ő saját elhatározásából választotta ki őket.” (Róm 8, 28) Megértjük, hogy ez a vihar Isten elhatározása, amelyben a Fiú megdicsőül és megdicsőíti az Atyát?
- Az életünkbe betörő vihar nyilvánvalóvá teszi, mennyi félelem, hitetlenség és bizalmatlanság lakik a szívünk mélyén. A tanítványok már rettegnek a halálfélelemtől – Jézus meg nyugodtan alszik. Íme, a béke, amiről azt mondja: „Békességet hagyok rátok. Az én békémet adom nektek. Nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja. Ne nyugtalankodjék a szívetek, s ne csüggedjen.” (Jn 14, 27) Ugyanezt a békességet őrzi a keresztúton is és ez a győzedelmes béke jön el hozzánk a Szentlélekkel, a békesség lelkével.
- A bibliakritikusok ezt a történetet sokáig, mint az evangéliumok nyilvánvalóan mesés elemét mutogatták. Hát hogyan is lehetséges, hogy a csónak már majd megtelik vízzel, süllyednek, Jézus meg alszik? Hát őt nem érte az eső? Őt nem öntötte el a víz? Aztán a Holt-tengeri ásatások során előkerült egy kr. utáni első századból való bárka – és kiderült, hogy annak végében egy magasított és tetővel ellátott fülke volt, a csónakmester helye. Ha pedig a Mester itt aludt, akkor sem alulkról, sem felülről nem érte víz. Lám csak, megnt kiderült, hogy jobban lehet hinni az evangelistának, mint a mindenben kételkedő, mindent gyanakodva szemlélő, s összes tudományát ebben kiélő mai „tudós embernek”…
- Jézus parancsolt a szélnek, a víznek – Isten Fiának hatalma van minden fölött! És bár – mint mondtuk – Ő megengedi, hogy a természetes folyamatok ránehezedjenek az emberre, de nem leli kedvét az ember szenvedésében. Isten mindig készen áll, hogy a benne bízó lelkeket megsegítse, ha kell csodálatos, természetfeletti módon is! A tanítványok rettegve kérdezik: nem törődöl velünk? Jézus válasza erre: annyira törődök veletek, annyira szeretlek benneteket, hogy értetek hajlandó vagyok minden törvényt „felfüggeszteni”! És amikor a Megváltó cselekszik, „nagy békesség és nyugalom” lesz. A béke annyira fontos, hogy a feltámadt Jézus így köszön: békesség veletek. És a tanítványoknak is azt mondja, így köszönjetek: „békesség a háznak”. „Ha méltó rá az a ház, rászáll békétek, ha nem, békétek visszaszáll rátok.” (Mt 10, 13)
- Jézus békéje azonban teofánia, Kinyilatkoztatás is. Isten hatalma megnyilvánul, és aki ezt felismeri, átéli a saját porszem-voltát. Amikor Ábrahám, Mózes, vagy próféták megélték ezt, félelem és rettegés fogta el őket. „Jaj nekem, végem van, mert tisztátalan ajkú ember vagyok, és tisztátalan ajkú nép között élek, mégis szememmel láttam a Királyt, a Seregek Urát.” (Iz 6, 5) A Szeretet azonban kiűzi a félelmet. „A szeretetben nincs félelem. A tökéletes szeretet kizárja a félelmet, mert a félelemnek köze van a büntetéshez. Aki tehát fél, abban nem tökéletes a szeretet.” (1Jn 4, 18) Amikor majd jobban szeretjük Istent mint saját magunkat, megszűnik minden félelmünk…
- Egész életünkben előre kell haladnunk a hit útján. Mindig újra fel kell tennünk magunknak a kérdést: „Ki ez?” Mert Jézus újra és újra válaszol, s egyre mélyebben bevezet minket Isten országába és a Szentháromság elrejtett életébe. Isten válasza – amely nem csupán szó, hanem valóság, amely éppúgy megjelenhet a viharban, mint a csendes szellőben  - azt is jelenti, hogy egyre inkább Jézusra támaszkodva kell élnünk az életünket, jobban bízva benne, mint bármi természetes kapaszkodóban. Mert azok elmúlnak, de Isten szeretete örökké megmarad…

Sípos (S) Gyula

A gadarai megszállott (Mk 5, 1-5)

Márk egyre fokozódó képekben mutatja be Jézus Istent?l jöv? hatalmát. A Messiás parancsol a szélnek és a tengernek – azaz a természet er?inek – majd a gadarai megszállott esetében parancsol a gonosz léleknek, végül visszahozza a halálból az életbe Jairus leányát. Jézus hatalma felette áll a természet er?inek, felette áll a gonosz léleknek és felette áll még a halálnak is.
Természetesen felette áll kora szokásainak és vallásos elképzeléseinek. Vallásos zsidó ember ugyanis nem ment pogányok közé, kerülte még az érintésüket is. Ha lehetséges volt, még a szamariaiak közé se elegyedett, nemhogy sertéseket tartó pogányok közé – hiszen rögtön tisztátalanná vált t?lük! Jézus viszont szabadon átmegy tanítványaival a tavon Gadara vidékére, amely a Genezáreti tó DK-i partján feküdt, lakói pogányok voltak és a Tízvároshoz tartoztak. 
„Átértek a tó túlsó partjára, a gadaraiak vidékére. Amint kiszállt a bárkából, a sírok fel?l egy tisztátalan lélekt?l megszállott ember jött szembe vele. A sírboltokban lakott, és még lánccal sem tudták fogva tartani. Már sokszor megbilincselték és láncra verték, de széttépte a láncokat, összetörte a bilincseket. Senkinek sem sikerült megfékeznie. Éjjel-nappal állandóan sírboltokban és a hegyekben tanyázott, kiáltozott, és kövekkel ütötte-verte magát.” (Mk 5, 1-5)
A tisztátalan lélekt?l megszállt ember a gonosz lélek teljes uralma alatt lév? embert jelent. (Máté evangéliumában két embert említ.) Mert a gonosz ebben is utánozni akarja Istent. Csakhogy míg Isten két szabad személyiség szabad egyesülését óhajtja és nem követ el er?szakot senkin, addig a gonosz lélek er?szakkal veszi birtokba és hajtja uralma alá az embert. Míg Isten jelenléte szabaddá tesz, addig a gonosz lélek megkötöz és rabbá tesz.
A történet önmagában is jelképi erej?. A megszállott sírboltban, a halál helyén lakik. Ott, ahol fogva tartója, az ördög is – akiben nincs semmi élet, csak halál. Olyan ereje van, hogy még láncokkal sem tudják fogva tartani. Ugyanígy, amióta a sátán hatalmat szerzett az ember felett – az ?sb?n által -, senkinek nem volt elég ereje ahhoz, hogy újra leláncolja ?t. Még Isten kiválasztott férfiai és asszonyai is elbuktak, Ádámtól és Évától elkezdve Ábrahámon és Dávidon keresztül egészen Keresztel? Jánosig, aki a Jézusról szóló hírek hatására szívében kételkedni kezdett, bár látta az Atya hathatós tanúságtételét a Fiú mellett.
Ugyanakkor a gonosz lélek ereje önpusztító és embert gy?löl? er?. Mert bár a tisztátalan lélek vágyik az élet után, azt csak pusztítani képes. Ez a vágyódó-gy?löl? jelleg mindig a gonosz sajátossága marad, mert soha nem tud eljutni a béke és nyugalom állapotába, ami Isten sajátja. Ahogy Jézus mondja: „Amikor a tisztátalan lélek kimegy az emberb?l, sivár helyeken bolyong, nyugtot keres, de nem talál.” (Mt 12, 43)
A minden kontrollját elvesztett, kiáltozó és önmagát is kövekkel ver? ember mutatja, milyen rettenetes csapás a tisztátalan lélek jelenléte az életünkben. Amikor a b?nök által engedjük, hogy befolyást szerezzen az életünk egy része felett, jó ha tudjuk, hogy utunk ebbe az irányba tart. Amikor engedjük, hogy vágyaink, indulataink el?törjenek a szentségi élet fegyelme alól, akkor lélekben már ugyanúgy kiáltozunk és verjük magunkat, mint a gadarai megszállott.
Nekünk még van szabad akaratunk – még ha ez esetleg korlátozott is valamilyen tisztátalan befolyás miatt -, míg a gadarai teljesen a tisztátalan lélek uralma alatt állt. Mi még képesek vagyunk visszafordulni Isenhez – a megszállott önmagától erre már képtelen.
A megszállottság éppen ezért már nem hétköznapi, gyakran el?forduló kategória. A megszállottság tulajdonképpen már nem is vezethet? vissza pusztán erkölcsi okokra, vagy b?nökre. Itt már betegségek, okkult tevékenység és még sok minden más is szóba jöhet. (Olykor inkább hasonlít kivédhetetlen természeti csapásra, mint valami egyre lejjebb tartó, sötétségbe vezet? útra.)
Azt is nagyon fontos azonban megértenünk, hogy a gonosz lélek – bár uralhatja az egész testet és befolyást gyakorolhat gondolatainkra, érzékeinkre és érzelmeinkre, vágyainkra (a pszichére) – de a természetfeletti lelket (szellemet) nem tudja uralma alá vonni. Elnyomva tarthatja – hiszen minden megtérés is a lélek feléledése a „halálból” az életre – de nem tudja önmagává tenni. Az ugyanis Istenb?l származik és hozzá tart. Jézus viszont képes a teljes embert, a testet és a lelket egyaránt felszabadítani – mert ? egészen Istent?l jött, és Isten. „Minden általa lett, nélküle semmi sem lett, ami lett.” (Jn 1, 3)
És mi történik, amikor Isten Fia találkozik a gonosz lélekkel? Ezzel folytatjuk a következ? elmélkedésben.

Sípos (S) Gyula

Mint a kutya (Mk 5, 6-8)

„Amikor messziről meglátta Jézust, odafutott hozzá, a földre vetette magát előtte, és hangosan kiabált: „Mi közöm hozzád, Jézus, a magasságbeli Istennek Fia? Az Istenre kérlek, ne gyötörj!” Mert ráparancsolt: „Menj ki, tisztátalan lélek, ebből az emberből!” (Mk 5, 6-8)
A gonosz lélek viselkedése olyan mint a kutyáé, aki nagy hanggal ugatva rohan a kerítés felé, mutatva rettenetes erejét – amíg észre nem veszi, hogy nyitva a kertkapu. Akkor hirtelen rádöbben, hogy ő is veszélybe kerülhet. Visszafut a kerítés mögé, a biztonságba, és onnan ugat tovább. De még véletlenül se jön ki a kapun kívülre, ahol bajba kerülhetne!
A gadarai megszállottban lévő démonok ugyanilyen harciassággal rontottak előre, amikor messziről meglátták, hogy emberek jönnek az ő területükre. Csakhogy „nyitva a kertkapu”, azaz olyan hatalommal kerültek szembe, ami messze felülmúlta az ő erejüket és hatalmukat. Ha ugyanis idősorrendbe állítjuk a történteket, azt látjuk, hogy a párbeszédben először Jézus parancsol rájuk: „Menj ki, tisztátalan lélek, ebből az emberből!” (Mk 5, 8)
Az addig hatalmát fitogtató gonosz ekkor döbben rá arra, hogy itt „erősebb van nála”, és ha a parancsoló (Jézus) valóban „komolyan gondolja” parancsát, akkor neki távoznia kell.
Ezért a démon taktikát vált - ahogy a sátán mindig is teszi, ha erődemonstrációja kudarcot vall. Megpróbálja hízelkedéssel, féligazságokkal eltántorítani Jézust az akaratától. Nem habozik akár Istent is tanúul hívni – azt az Istent, akit megtagadott, akitől teremtményeit elfordította, s akit teljes erejéből gyűlöl – csak hogy meggyőző legyen. Ezzel nem is annyira Jézust, mint inkább a vele lévő embereket próbálja manipulálni – hogy azok leállítsák a Messiást. (Hiszen Istenre esküszik és rá hivatkozik!)
Kijelenti Jézusról, hogy Isten Fia – amit Jézus még nem akar nyilvánosságra hozni. Ezzel kényelmetlen helyzetbe akarja hozni, másrészt elfordítani az emberek figyelmét magáról Jézus felé. Hízeleg is, és minden titkok tudójának állítja be magát, aki még sok mindent elárulhat, ha nem hagyják békén.
Aztán lelkiismeretfurdalást is akar okozni. Ő, aki eddig gyötörte a megszállottat, most Jézusnak mondja: „Az Istenre kérlek, ne gyötörj!” (Mk 5, 7) Pedig az ő gyötrődése csupán az embert prédának tekintő gonosz indulat gyötrődése, akit megfosztanak attól, amit birtokolt. És persze félelem: félelem az élet hordozójának elvesztétől, félelem a belső kíntól, amely minden gonoszt gyötör, s amit mások kínzásával enyhít.
Máté evangéliumában olvashatjuk azt a mondatot, amiből látszik stratégiájának újabb eleme is: „Azért jöttél ide, hogy idő előtt gyötörj minket?” (Mt 8, 29) A démoni légió tudja – bár be nem ismerné soha -, hogy egyszer elérkezik az ő legyőzetésének ideje. De azt soha nem ismerné be, hogy az az idő „most” van. Majd egyszer, majd máskor. A nagy hitető időt akar nyerni, haladékot. (Így van ez mind a mai napig. Az imaszolgálatban ugyanez a taktika figyelhető meg…)
Istennél azonban örök „most” van, ami Jézus Krisztus megjelenésekor realizálódik. Jézust nem lehet átverni, nem lehet becsapni, nem lehet megfenyegetni. Nem lehet megzsarolni, nem lehet lelkiismeret-furdalást kelteni. Ő tiszta és átlát mindent. Pontosan tudja, hogy ez a gonosz csak egy „kutya” a kerítés mögött, aki birtokát védelmezve ugat – de nincs valódi ereje. Ráadásul Jézust nem a kutya érdekli, hanem az, akitől távol akarja tartani – az ember!
Az az ember, aki futott felé. Aki futott, miközben a gonosz kiabált belőle, és abban reménykedett, hogy elérkezett a megszabadulása órája. Nem tudjuk, hogy ez az ember tudott-e magáról. De Jézus Krisztus tudott róla. És olyan értékesnek tartotta őt, hogy semmi sem tántoríthatta el megszabadításától.
A gonosz kiabált, fenyegetőzött, hízelkedett – az ember néma volt. Ha Isten nem a szeretet Istene lenne, akkor a hízelkedés, a kiabálás és fenyegetőzés talán be is jött volna. De Jézus Krisztus Atyja a Szeretet Isten! Aki szereti a saját képére és hasonlatoságára formált teremtményét, az embert, és ez a meggyötört, megszállott, néma ember fontosabb neki, mint ezer hízelkedő szó.
A világ ma is kiabál, hízelkedik és fenyeget, és minden erővel megpróbál az uralma alatt tartani. Olykor nem is tudunk mit mondani – de nem is kell. Elég, ha némán futunk a mi megmentőnk és megszabadítónk, Jézus Krisztus felé…

Sípos (S) Gyula