Keljünk át a túlsó partra (Mk 4, 35-41)
Ez a a rövid történet nagyon sok tanulságot hordoz magában. Nézzünk ebből néhányat:
„Aznap alkonyatkor így szólt hozzájuk: „Keljünk át a túlsó partra.” Erre elbocsátották a népet, és magukkal vitték úgy, ahogy ott volt a bárkában. Más csónakok is csatlakoztak. Nagy szélvihar támadt, a hullámok a bárkába csaptak, úgyhogy az már-már megtelt. Ő a bárka végében egy vánkoson aludt. Felkeltették: „Mester - kérdezték -, nem törődöl vele, hogy elveszünk?” Erre fölkelt, parancsolt a szélnek, és utasította a tavat: „Csendesedj! Némulj el!” A szél elült, s nagy nyugalom lett. Ekkor hozzájuk fordult: „Miért féltek ennyire? Még mindig nincs bennetek hit?” Nagy félelem fogta el őket. „Ki ez - kérdezték egymástól -, hogy még a szél és a víz is engedelmeskedik neki?” (Mk 4, 35-41)
Ez a a rövid történet nagyon sok tanulságot hordoz magában. Nézzünk ebből néhányat:
- Jézus sokszor ad egy indítást a szívünkbe, de cselekedni nekünk kell. Most annyit mond a tanítványoknak: „keljünk át a túlsó partra”. Nem magyarázza meg miért, a tanítványoknak bízniuk kell benne. Jézus nem kezdi szervezni sem az embereket – továbbra is békésen ül a csónakban, ahol tanított. A tanítványokat szemléli, vagy az Atyát – esetleg mindent egyszerre? Az azonban biztos, hogy követőire bízza, miként teljesítik kérését. Így azok elbocsátják a népet – de néhány csónak mégis velük tart. Jézus engedi ezt. (Ennek egyházi szimbolikája érthető – ezt látta Don Bosco is híres látomásában.) Ma is így van. Isten ad egy indítást a szívünkbe, de rajtunk is áll, miképpen teljesítjük azt. Így ugyanabból az indításból a szolgálatok és közösségek gazdagsága – gondoljunk csak a szerzetesi életforma változatosságára - fakad az Egyházban, amelyek mind Isten gazdagságát tükrözik vissza.
- Nagy vihar támadt - Isten ugyanis engedi, hogy a természetes világ a maga törvényszerűségeivel működjön. A vihar, a betegség és a halál nem fog kikerülni minket. Sőt, ezek adnak alkalmat arra, hogy életünkben megdicsőíthessük Istent. Milyen kevéssé értjük ezt: „Tudjuk azt is, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra válik, hiszen ő saját elhatározásából választotta ki őket.” (Róm 8, 28) Megértjük, hogy ez a vihar Isten elhatározása, amelyben a Fiú megdicsőül és megdicsőíti az Atyát?
- Az életünkbe betörő vihar nyilvánvalóvá teszi, mennyi félelem, hitetlenség és bizalmatlanság lakik a szívünk mélyén. A tanítványok már rettegnek a halálfélelemtől – Jézus meg nyugodtan alszik. Íme, a béke, amiről azt mondja: „Békességet hagyok rátok. Az én békémet adom nektek. Nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja. Ne nyugtalankodjék a szívetek, s ne csüggedjen.” (Jn 14, 27) Ugyanezt a békességet őrzi a keresztúton is és ez a győzedelmes béke jön el hozzánk a Szentlélekkel, a békesség lelkével.
- A bibliakritikusok ezt a történetet sokáig, mint az evangéliumok nyilvánvalóan mesés elemét mutogatták. Hát hogyan is lehetséges, hogy a csónak már majd megtelik vízzel, süllyednek, Jézus meg alszik? Hát őt nem érte az eső? Őt nem öntötte el a víz? Aztán a Holt-tengeri ásatások során előkerült egy kr. utáni első századból való bárka – és kiderült, hogy annak végében egy magasított és tetővel ellátott fülke volt, a csónakmester helye. Ha pedig a Mester itt aludt, akkor sem alulkról, sem felülről nem érte víz. Lám csak, megnt kiderült, hogy jobban lehet hinni az evangelistának, mint a mindenben kételkedő, mindent gyanakodva szemlélő, s összes tudományát ebben kiélő mai „tudós embernek”…
- Jézus parancsolt a szélnek, a víznek – Isten Fiának hatalma van minden fölött! És bár – mint mondtuk – Ő megengedi, hogy a természetes folyamatok ránehezedjenek az emberre, de nem leli kedvét az ember szenvedésében. Isten mindig készen áll, hogy a benne bízó lelkeket megsegítse, ha kell csodálatos, természetfeletti módon is! A tanítványok rettegve kérdezik: nem törődöl velünk? Jézus válasza erre: annyira törődök veletek, annyira szeretlek benneteket, hogy értetek hajlandó vagyok minden törvényt „felfüggeszteni”! És amikor a Megváltó cselekszik, „nagy békesség és nyugalom” lesz. A béke annyira fontos, hogy a feltámadt Jézus így köszön: békesség veletek. És a tanítványoknak is azt mondja, így köszönjetek: „békesség a háznak”. „Ha méltó rá az a ház, rászáll békétek, ha nem, békétek visszaszáll rátok.” (Mt 10, 13)
- Jézus békéje azonban teofánia, Kinyilatkoztatás is. Isten hatalma megnyilvánul, és aki ezt felismeri, átéli a saját porszem-voltát. Amikor Ábrahám, Mózes, vagy próféták megélték ezt, félelem és rettegés fogta el őket. „Jaj nekem, végem van, mert tisztátalan ajkú ember vagyok, és tisztátalan ajkú nép között élek, mégis szememmel láttam a Királyt, a Seregek Urát.” (Iz 6, 5) A Szeretet azonban kiűzi a félelmet. „A szeretetben nincs félelem. A tökéletes szeretet kizárja a félelmet, mert a félelemnek köze van a büntetéshez. Aki tehát fél, abban nem tökéletes a szeretet.” (1Jn 4, 18) Amikor majd jobban szeretjük Istent mint saját magunkat, megszűnik minden félelmünk…
- Egész életünkben előre kell haladnunk a hit útján. Mindig újra fel kell tennünk magunknak a kérdést: „Ki ez?” Mert Jézus újra és újra válaszol, s egyre mélyebben bevezet minket Isten országába és a Szentháromság elrejtett életébe. Isten válasza – amely nem csupán szó, hanem valóság, amely éppúgy megjelenhet a viharban, mint a csendes szellőben - azt is jelenti, hogy egyre inkább Jézusra támaszkodva kell élnünk az életünket, jobban bízva benne, mint bármi természetes kapaszkodóban. Mert azok elmúlnak, de Isten szeretete örökké megmarad…
Sípos (S) Gyula
