A tanúságtétel (Mk 5, 18-20)
„Amikor beszállt a bárkába, az imént még megszállott kérte, hogy vele mehessen. Nem engedte meg neki. „Menj haza a tieidhez - mondta neki -, s beszéld el, milyen nagy dolgot tett veled az Úr, hogyan könyörült meg rajtad.” Az el is ment, és Dekapoliszban mindenütt híresztelte, hogy milyen nagy dolgot tett vele Jézus. Mindenki csodálkozott.” (Mk 5, 18-20)
Jézust elutasítják a Tízváros lakói, s?t elküldik maguktól. A Teremt?t elutasítják teremtményei – mondhatjuk, megszokhatta már, ez megy ezredévek óta. Isten azonban soha nem tör?dött bele abba, hogy visszautasítják megment? szeretetét. Bár mi elveszítettük ?t, ? nem akar elveszíteni minket!
Jézus magával vihetné a megszabadítottat. Mi talán el is vinnénk magunkkal, hiszen él? cégtáblánk lehetne. Lám, milyen nagyszer? és felkent emberek vagyunk!
Isten Fia azonban nem magára gondol és mentes minden öndics?ítést?l. Attól sem fél, hogy a megszabadult ember esetleg újra megszállás alá kerülhet. Ahogy János apostol leírja: „Ha tehát a Fiú szabaddá tesz benneteket, akkor valóban szabadok lesztek.” (Jn 8, 36) Jézus bízik az Atyában és bízik a megszabadított emberben is. Ezért feladatot és küldetést ad neki: „menj haza a tieidhez, s beszéld el, milyen nagy dolgot tett veled az Úr, hogyan könyörült meg rajtad.” Így válik a megszabadított ember az els? küldöttek egyikévé.
(No hiszen, milyen Messiás az, akinek bolond a küldötte? Pedig, ha nem válunk bolonddá, nem lehetünk Isten gyermekévé…)
És valóban, lehet-e jobb tanúságtév?t találni, mint a megszabadítottat? Az ? életén valóban meglátszott Isten érintése. A legsötétebb mélységb?l szabadította fel az Úr, és ezt mindenki rögtön láthatta. A szavai pedig nem különböztek tetteit?l. T?z égett a szívében és ezzel a t?zzel tett tanúságot szabadítója mellett. Nem nyugodott, hanem mindenütt híresztelte, hogy milyen nagy dolgot tett vele Jézus. Így a tanúságtételének meg is volt az ereje és hatása: Mindenki csodálkozott. Ez az egy ember valóban sokak szívét megnyitotta Jézus Krisztus felé. Valószín?leg sokan útnak indultak, hogy felkeressék a Mestert, hogy a saját és szeretteik életében gyógyulást és szabadulást nyerjenek.
Vajon a mi életünkön látszik-e Jézus Krisztus felszabadító érintése? Tudunk-e úgy tanúságot tenni Megváltónkról, hogy aki hallja, maga is Hozzá törekedjék? Látszik-e az életünkön, hogy krisztuskövet?k vagyunk? Mert ha nem, akkor lehetünk teológiai doktorok, tudósok és m?vészek – még mindig csak el?tte állunk annak, hogy találkozzunk Istennel, hogy megértsük és megéljük küldetésünket „?általa ?vele és ?benne”. Akkor kevesebbek vagyunk, mint az a megszállott. Isten azonban nem feledkezik meg rólunk. Hozzánk is küld valakit, hogy minket is küldhessen, körbejárni a mi „Tízvárosunkat”. Tanúságot tenni Jézus Krisztusról, mert ?benne van a mi megmenekülésünk, szabadulásunk, gyógyulásunk és üdvösségünk.
Sípos (S) Gyula
