A kegyelem elutasítása (Mk 5.14-17)
Néha azt gondoljuk, milyen jó lett volna Jézus korában élni, és látni Őt és hozzá tartozni. A bátrabbak – vagy csak kevesebb önismerettel rendelkezők? – még azt is merik mondani, hogy ők biztos nem utasították volna el a Messiást, hanem a tanítványai közé tartoztak volna. Hát hogyan is lehetne elutasítani ezt a csodálatos embert, Isten Fiát, a Felkentet?
Nagyon könnyen. Mert hiába az óriási kegyelem, a hatalmas csodák – ha az emberi természet megmarad a maga megrögzöttségeiben. Félelmeiben és indulataiban, vágyaiban és terveiben – és nem hajlandó azokat alávetni Isten akaratának.
Így jártak Jézus Krisztus hatalmas csodájának szemtanúi is. „A kanászok elfutottak, s elvitték a hírt a városba és a tanyákra. Az emberek jöttek, hogy megnézzék, mi történt. Jézushoz érve látták, hogy akit azelőtt egy légió tartott megszállva, most ott ül felöltözve, eszének birtokában. Erre megijedtek. A szemtanúk elbeszélték nekik, mi történt a megszállottal és a sertésekkel. Arra kérték, hagyja el határukat.” (Mk 5, 14-17)
A kanászok talán azért futottak először szét, hogy elvigyék a hírét a megszállott megszabadulásának. De már futás közben eszükbe juthatott, hogy önmaguk igazolásáért is futnak – nem ők veszítették el a kondát. Összecsődítettek mindenkit – főleg a sertések gazdáit -, hogy lássák, és tanúi legyenek a szabadulásnak – és az ő ártatlanságuknak.
Vajon milyen értéke van a megosztott szívvel történő tanúságtételnek? Vajon mit ér az olyan kiállás Isten mellett, amit önmagunk védelméért teszünk?
„Az emberek megijedtek.” A bibliai könyvekben visszatérő motívum az isteni megnyilatkozások láttán bekövetkező megrettenés és félelem. „Meg kell halnom, mert szemeim látták az Urat” – sóhajt fel a próféta. Az Úr csodáit visszatérően követi ez a mondat: „nagy félelem fogta el őket”. (Később ezt olvassuk az Apostolok cselekedeteiben az apostolok csodái után is.) Péter apostol a csodás halfogás után így kiált fel: „Uram, menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok!” (Lk 5, 8) Lukács evangelista meg is magyarázza, miért mondja ezt Péter: „Mert a szerencsés halfogás láttán társaival együtt félelem töltötte el.” Ez a félelem azonban a bűnösség felismeréséből és Isten szentségéből fakadó istenfélelem. Ez a félelem és megrendülés kinyitja a szívet az Úr felé és közelebb visz Hozzá.
Különbözik ettől a bűneiben megrögzült ember félelme. Ő ugyanis attól fél, hogy elveszítheti megszokott életmódját. Hogy valami új, számára kényelmetlen életformát kell követnie. Hogy elvesznek tőle valamit, ami az ő tulajdona. Hogy nem követheti el többé kedvenc bűneit, fegyelmeznie kell magát. Ezért megijed – önmagát félti.
Péter Jézust féltette önmagától – Isten szentségét sértheti meg az ő bűnös élete – míg ezek a szemtanúk a saját életüket féltették Jézustól. Micsoda óriási különbség! Rögtön hárítanak is, már nem önmagukról beszélnek, hanem arra kérik Jézust, hogy hagyja el a határukat. Azt a területet, ahol ők nyugodtan és a saját kedvük szerint élhetnek. Isten Fia itt csak zavaró tényező lehet, semmi más. Végülis a megszállottat már megszokták. Elkerülték azokat a helyeket, ahol az kóborolt, és ennyivel meg is volt oldva a dolog. A megszállott és gyötrődő ember java egyáltalán nem érdekelte őket. A sajátjuké annál inkább! A vagyonuk megcsappanását nem tudták elfogadni – még egy ilyen nyilvánvalóan jó dolog érdekében sem. Isten kedvéért sem!
Hogy kiengedjenek bármit is a kezükből – az lehetetlen. Így hát teli kézzel és üres szívvel távoznak a csoda helyszínéről. Jézus nem adhatta át nekik azokat a kegyelmeket, amiket számukra tartogatott, és amit a megszállott megszabadításával előkészített. Ezek az emberek nem jutottak el a megértésre, mert jobban szerették önmagukat és tisztátalan állataikat – démonaikat -, mint Istent. Jézus azonban nem adta fel a reményt…
Sípos (S) Gyula
