Ellenpont – a sötétség világa 1. (Mk 6, 14-16)
Márk evangéliumában megmutatja, hogyan lép be Isten az emberi történelembe. Isten Fia megjelenik, szolgál az emberek felé, tanítványokat gyűjt maga köré, mindenkivel jót tesz, gyógyít és szabadít. Tetteit hol csodálkozás, hol értetlen zavar fogadja. Márk megérti ezt. Jézus Krisztus élete és működése olyan egyedülálló, hogy a bűn miatt megromlott emberi személyiség nem, vagy alig értheti. Igen, a Kinyilatkoztatás majd csak a keresztfán lesz teljessé, ahol egy pogány százados – és nem egy teológiailag kiművelt zsidó ember – vallja meg: „Ez az ember valóban az Isten Fia volt.” (Mk 15, 39)
Isten embereinek megjelenése döntés elé állítja az embereket. Márk most e döntési folyamat felé fordítja tekintetét, hogy megmutassa, hogyan válik valaki teljesen a maga gonosz indulatainak rabjává, hogyan csúszik egyre mélyebbre, míg végül kivész belőle a világosság. Példaként Heródes negyedes fejedelmet hozza fel, aki elvileg népének vezetője kellene, hogy legyen. Megmutatja, hogyan ad a „királynak” Isten új és új lehetőséget, hogy visszatérjen a helyes útra, és hogyan dönt újra és újra rosszul Heródes, aki Isten tanácsa helyett gyenge akarattal inkább a saját megromlott vágyait választja.
A történetet a „végén” kezdi el mesélni, onnan, ahol Jézus híre eljut a fejedelemig. „Heródes király is hallott róla, hiszen messze elterjedt nevének a híre. Azt gondolta, Keresztelő János támadt fel a halálból, azért van benne csodatevő erő. Voltak, akik azt állították, hogy Illés. Ismét mások azt mondták, hogy próféta, olyan, mint egy a próféták közül. Heródes ezek hallatára megállapította magában: „János támadt fel, akit lefejeztettem.” (Mk 6, 14-16)
(A szöveg mintegy mellékesen is sok mindenről árulkodik, például a feltámadásba vetett hitről, de ezt most nem tárgyaljuk.)
Ami rögtön szemet szúr, az a teljes tanácstalanság és értetlenség. Ezek az emberek művelt, képzett emberek voltak. Mégsem voltak képesek az egyszerű tényt elfogadni: Jézus az, akinek mondja magát. Okoskodnak, képzelődnek, mert véleményük kialakítását nem a tényekre, hanem belső félelmeikre és fantáziájuka építik. Ez ad máris lehetőséget a gonosz léleknek, hogy újra beléphessen életükbe. Az ördög ugyanis szellemi valóság és szellemi módon hat. A tények viszont nagyon is megfogható, ha úgy tetszik „anyagi” valóságok. Egy férfi, aki tanít és gyógyít, a leghétköznapibb értelemben vett valós tény. Ráadásul alig hasonlít Jánosra, a pusztai nazírra. (Legalábbis nehezen képzelhetjük, hogy János, akinek hosszú, loboncos haját és szakállát olló nem érte és a pusztában élt aszkéta életet, ugyanúgy nézett volna ki mint Jézus, a gondozott külsejű falusi mesterember…)
Heródesben a „félelem lelke” szólal meg, amikor Jézust Jánosnak hiszi. Meggyőződésében az sem zavarja, hogy Jánost jól ismerte, s hogy a pusztai próféta életében egyetlen csodát sem tett. Inkább hajlandó elhini, hogy János visszajött a halálból, és „azért van benne csodatevő erő”, mint hogy elfogadja a valóságot. Ez ugyanis még János esetleges visszajövetelénél is félelmetesebb! Az új próféta megjelenése azt bizonyítaná ugyanis – amit Heródes is érzett és tudott lelkében -, hogy János küldetése nem ért véget a halálával, még nem „lezárt az ügy”, amit pedig a fejedelem a legjobban szeretett volna..
Hát még, ha az új próféta Illés lenne, aki az ószövetség hite szerint a végső ítélet előtt jön el! Heródes sejthette, hogy ebben az ítéletben nem állhatna meg. (Akkor már inkább János, akivel szemben ambivalens, ellentétes érzések kavarogtak benne, s akinek megértését és szeretetét már megtapasztalhatta – de erről majd később.)
Heródes nem értette meg, hogy János küldetésében az illési küldetés volt jelen, s kettejük történetében az ítélet számára már lezajlott. A fejedelem még él, de már halott, a sötétség foglya örökre. Ezt jelzi, hogy Jézus megjelenésére csak félelemmel és gyűlölettel tud reagálni. A Messiást figyelmeztetik is erre a veszélyre. „Még abban az órában fölkereste néhány farizeus. Figyelmeztették: „Menj el innen, ne maradj itt tovább! Heródes meg akar ölni.” Ezt válaszolta nekik: „Menjetek, mondjátok meg annak a rókának: Lám, ma és holnap ördögöt űzök, és gyógyítok, csak harmadnap fejezem be.” (Lk 13, 31-32) Jézus „rókának” nevezi a fejedelmet – Heródes pedig igazolja ezt a jellemzést, amikor tevékenyen részt vesz Isten Fia elítélésében és kivégzésében. (Nem véletlen, hogy a két, addig haragban lévő jellemtelen ember, Heródes és Pilátus Jézus halála fölött békülnek ki egymással.)
Ez a félelemmel és gyűlölettel teli, pokoli állapot a fejedelem végső állapota – és egyben nagy figyelmeztetés nekünk is. Döntéseinknek nagyon komoly és súlyos következményei lehetnek. Amikor Isten megszólít – mint tette ezt Heródessel Jánoson keresztül – jó választ kell adnunk, mert ha nem így teszünk, a végleges bukást kockáztatjuk.
De hogyan jutott el Heródes eddig a szörnyű pontig?
Sípos (S) Gyula
