Igazi és hamis kincsek
Egy különös alakú, színes kis kavics is kincs lehetett gyerekkorunkban. Gyűjtögethettünk madártollat, színes falevelet, bélyeget, képecskéket – úgy tűnik, szívünkbe van írva, hogy kincskeresők legyünk. Bármilyen életkorban vagyunk is, lesznek dolgok, tárgyak – vagy épp emberek, eszmék -, amelyek kiemelkednek a többi közül és fontossá, kinccsé válnak életünkben.
A test világossága…
Ismerjük a mondást: „a szem a lélek tükre”. A kisbabák is az elsők között tanulják meg, hogy olvassanak édesanyjuk arcából és ebből következtessenek annak hangulatára (valamint így tanulják meg kifejezni a saját érzéseiket is). Közhelyszerűen lehet valaki „szúrós szemű”, lehet a pillantása „vad” vagy épp „érzéki”. Amikor azonban Jézus Krisztus a Hegyi beszédben a böjtölésről és a hamis és igaz kincsekről szóló rész után a szemről kezd beszélni, a szokásosnál sokkal mélyebbre nyúl:
Két úr – és az elmaszatolt élet
Az emberek általában szeretik elkerülni a határozott, egyértelmű döntéseket. Korunkra ez egyenesen népbetegséggé vált, amit a szülők adnak tovább a gyerekeiknek és főnökök az utódaik helyett létrejövő bizottságoknak. Nem kell már életre szóló házassági elkötelezettséget vállalni, hiszen „csak úgy is együtt élhetünk, aztán majd meglátjuk” – és a szülők pártolják ezt. Nem muszáj már felnőni és felelősséget vállalni se az életéért, otthon lehet maradni a mama-hotelben és élni úgy, ahogy épp jólesik. Az orvos is inkább elküldi a beteget még öt-hat felesleges vizsgálatra, ne övé legyen a felelősség, hátha…
Bedeszkázott szemmel
Jézus egyik legismertebb példabeszédét olvassuk most a hegyi beszédből, ahol figyelmeztet minket, hogy ne a szálkát nézzük embertársunk szemében, amikor a miénkben gerenda van. De vajon tehetünk-e mást, ha úgy be van deszkázva a szemünk saját önelégültségünkkel, önigazultságunkkal, hogy csak apró réseken keresztül látunk ki? Azt a kis nyílást bizony hamar eltakarja a szálka, gerendaként meredezve előttünk. Hogy ez milyen veszélyes ránk nézve, arról Megváltónk világosan beszél:
Szent dolgok és a disznók
A Hegyi beszéd utolsó tanításai közé ékelődik be egy különálló Jézus-mondás, (logion), amit a tanítványok emlékezete megőrzött, Máté apostol pedig beillesztett az ítélkezésről szóló szavak és a kérő imára való buzdítás közé. Furcsának tűnhet itt ez a mondat, de mégsem pusztán átvezetés, hanem egy nagyon lényeges dologra mutat rá.
Kérjetek!
Sokunknak ismerős talán Nagy László „Adjon az Isten” című verse, amit megzenésített formában is énekelhettünk gyermekkorunkban. Az egymondatos, ritmikusan tördelt szöveg egy szinte követelésnek ható kéréssel kezdődik: Adjon az Isten… -, hogy aztán így végződjék: „nekem a kérés nagy szégyen, adjon ugyis, ha nem kérem”.
Az Atya szíve - és a legjobb kérés
Jézus Krisztus a Hegyi beszédben az imádságról szóló tanítását így fejezi be: „Vagy ki az közületek, aki, ha a fia kenyeret kér tőle, követ ad neki? Vagy ha halat kér, talán kígyót ad neki? Ha tehát ti, akik gonoszok vagytok, tudtok jó ajándékokat adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább fog a ti Atyátok, aki a mennyekben van, jó dolgokat adni azoknak, akik kérik őt?” (Mt 7, 9-11)
Törvény és a próféták – és az Aranyszabály
A jeruzsálemi Templom - azaz a fő és egyetlen kultuszhely - lerombolása, a Frigyláda eltűnése, valamint a babiloni fogság bűnbánatra és vallásossága újragondolására késztette a zsidó népet. Ezután már a Tóra - Isten Törvénye -, és a próféták tanítása (ebben a sorrendben) vált hitéletük középpontjává. Megértették, hogy ha nem akarnak újra elbukni, akkor el kell fogadniuk Isten fennhatóságát, tanácsait és ezt úgy vélték leginkább megvalósíthatónak, ha következetesen ragaszkodnak még a legkisebb törvény betartásához is. A kérdés azonban korán felmerült: melyik a legfontosabb törvény?
Bárány és farkas, jó és rossz gyümölcs
Szeretnénk élő és eleven kapcsolatban lenni Istennel, ki vagyunk éhezve a jelenlétére és szavaira. Szeretnénk, ha Ő tanácsolna minket, ha nem követnénk el semmi hibát, ha mindig jó döntéseket tudnánk hozni. Épp ezért figyelünk a tekintélyes emberek szavaira és különösen is azokra, akik azt állítják, hogy közvetlenül az Égiektől kaptak valami üzenetet, képet, próféciát, magánkinyilatkozatást. De hogyan döntsük el, közülük melyik igaz, és melyik hamis?
A két út
Beszéljünk nyíltan: akik Jézus Krisztusban csak egy jóságos tanítót látnak, a mindent megbocsátó Isten (ha van egyáltalán) prófétáját, azok csak magukat hitegetik. Az evangéliumok lapjai ugyanis ennél sokkal radikálisabb férfit mutatnak be nekünk! Egy embert, aki Isten Fiának, azaz Istennek tudja magát és ezt tetteivel is bizonyítja. Egy olyan férfit, aki tud (akar) nevetni, örülni, de haragudni és szenvedni is. Aki nem emberek kedvét keresi, hanem tetteivel mindig a mennyei Atyát akarja megdicsőíteni.
Ki cselekszik?
Jézus a hamis prófétákról szóló intését összeköti egy figyelmeztetéssel, amin érdemes elgondolkodni. Olyan embereket hoz ugyanis elénk, akik az Ő nevében prófétálnak, ördögöket űznek és csodákat is tesznek, Ő mégis elutasítja őket. Vajon miért? Hamis próféták lennének? De akkor hogyan tehetnek Jézus nevében csodákat? Vagy mégsem hamisak – de akkor miért utasítja el őket Isten Fia?