Bedeszkázott szemmel
Jézus egyik legismertebb példabeszédét olvassuk most a hegyi beszédből, ahol figyelmeztet minket, hogy ne a szálkát nézzük embertársunk szemében, amikor a miénkben gerenda van. De vajon tehetünk-e mást, ha úgy be van deszkázva a szemünk saját önelégültségünkkel, önigazultságunkkal, hogy csak apró réseken keresztül látunk ki? Azt a kis nyílást bizony hamar eltakarja a szálka, gerendaként meredezve előttünk. Hogy ez milyen veszélyes ránk nézve, arról Megváltónk világosan beszél:
„Ne ítéljetek, hogy el ne ítéljenek titeket. Mert amilyen ítélettel ti ítélkeztek, olyannal fognak megítélni titeket is, és amilyen mértékkel mértek, olyan mértékkel mérnek majd nektek is. Miért látod meg a szálkát testvéred szemében, a saját szemedben meg nem veszed észre a gerendát? Vagy hogyan mondhatod a testvérednek: engedd, hogy kivegyem a szemedből a szálkát, amikor íme, a gerenda ott van a te szemedben? Képmutató! Vesd ki előbb a magad szeméből a gerendát, akkor fogsz majd látni, hogy kivehesd a szálkát testvéred szeméből!” (Mt 7, 1-5)
Ismert lelki igazság, hogy a saját bűneinket ismerjük fel leghamarabb a másik emberben. Még ennél is rosszabb, hogy hajlamosak vagyunk a saját bűneinket kivetíteni (projektálni) a másik emberre és őt vádolni azért, ami bennünk van. „Nem én haragszom rá, hanem ő utál engem!” Rossz cselekedeteink okát szintén szívesen fedezzük fel a másik emberben, mintegy felmentve magunkat. „Ő kezdte!” (Így aztán minden verekedés azzal kezdődik, hogy a másik visszaütött…) A bűnbeesés óta nagy gyakorlatunk van a felelősség elhárításában. Amikor Isten rákérdez a tiltott gyümölcsre, „az ember azt felelte: Az asszony, akit mellém adtál, ő adott nekem a fáról, és ettem. Az Úr Isten ekkor megkérdezte az asszonyt: Miért tetted ezt? Ő így felelt: A kígyó rászedett és ettem.” (Ter 3, 12-13) Röviden összefoglalva: „Nem én vagyok a hibás!” Amikor így beszélünk, vakká válunk önmagunkra, már nem látjuk saját esendő, bűnös életünket.
Amikor Jézus elé viszik a bűnös asszonyt, hogy megkövezzék, Ő azt mondja nekik: „Az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek”. (Jn 8, 7) Azok az emberek végül mind eloldalogtak – vigyázzunk, nehogy mi ott maradjunk követ dobálni!
Az igazság az, hogy még a nem létező bűnöket is szeretjük felfedezni a másik emberben. Sározzuk, tüskésítjük őket, hogy aztán különbnek, tisztábbnak érezhessük magunkat. Így ítélkezünk, s amikor ezt tesszük, magunkat ítéljük el. Az ószövetségi szentírásban van egy történet, ami csodálatosan megmutatja, milyen részrehajlóak vagyunk magunk felé és mennyire nem értjük, mit is teszünk valójában, mert elvakítanak érzéseink, érzelmeink. (Durván fogalmazva: önistenítésünk.) A történet Dávid királyról szól és a mi okulásunkra jegyezték fel. Dávid meglátja a fürdőző Betsabét, megkívánja, elcsábítja, s amikor az gyermeket vár tőle, akkor megöleti férjét, Uriást, nehogy kitudódjon a dolog. Ekkor elmegy hozzá Nátán próféta és elmond neki egy történetet, kérve a király ítéletét: „Két ember volt egy városban: az egyik gazdag, a másik szegény. A gazdagnak igen sok juha és marhája volt, a szegénynek azonban nem volt semmije sem, csak egy kis nőstény báránykája, amelyet ő vásárolt és táplált, s amely nála, fiaival együtt nőtt fel, a kenyeréből evett, a poharából ivott, az ölében aludt, s olyan volt neki, mintha a lánya lett volna. Amikor aztán egyszer vendég érkezett a gazdaghoz, az nem akart a maga juhaiból s marháiból venni, hogy lakomát szerezzen a hozzá érkezett utasnak, hanem fogta a szegény ember bárányát, s azt készítette el eledelül a hozzá érkezett embernek. Igen nagy haragra gerjedt erre Dávid az ellen az ember ellen, s azt mondta Nátánnak: Az Úr életére mondom, hogy halál fia az az ember, aki ezt cselekedte. Négyszeresen térítse vissza a bárányt, mivelhogy ezt cselekedte és könyörtelenül járt el. Azt mondta erre Nátán Dávidnak: Te vagy az az ember!” (2Sám 12, 1-7) Lássuk meg most magunkat, ahogy ítélkezünk mások felett és tulajdonképpen a magunk bűneit ítéljük meg másokban!
Képmutató életünkben mi is kikerülhetetlenül találkozunk a mi „Nátán prófétánkkal” – bárki legyen is az -, aki szembesít minket bűneinkkel. Isten nagy kegyelme, hogy ez nem csak életünk végén történik meg! Ő ugyanis újra és újra a lelkünkre akar beszélni embereken, helyzeteken, olvasmányokon, életünkön keresztül. Jaj nekünk, ha mindig hárítunk! Minél többször megtesszük, annál inkább megkeményedik a szívünk, annál nehezebbé válik, hogy kivegyük a gerendát a szemünkből! És fordítva: minél inkább hajlunk hibáink beismerésére, annál puhább, forróbb, igazság felé hajlóbb a szívünk, annál tisztább a pillantásunk…
Milyen csodálatos dolog, hogy Isten igazságos ítélete nem pusztán egy előre eldöntött merev erkölcsi mérce alapján történik! Isten, a mi igazságos, de szerető és irgalmas Atyánk figyelembe veszi az ember tetteit és ítélőképességét és ahhoz mérten számoltat el minket. „Mert amilyen ítélettel ti ítélkeztek, olyannal fognak megítélni titeket is, és amilyen mértékkel mértek, olyan mértékkel mérnek majd nektek is!” Ez nem azt jelenti, hogy ha nem ítélem el önmagam – ahogy ezt a világ tanácsolja -, akkor majd az Isten is felment engem. Épp ellenkezőleg! Ha nem ítélem el a másik embert, ha megértő vagyok vele, ha segítem őt, akkor ugyanígy fog velem is bánni az Atya.
Nem a másik embert kell ítélgetnem, hanem önmagam, mert ez a tisztulás útja. (Dávid ítéletet mond önmagára, amikor felszínre kerül az igazság és bűnbánatot tart, ami megmenekülését jelenti.) Ha magunkat felmentjük azért, amiért másokat elítélünk, akkor a legrosszabb úton járunk. Ha magunkat megítéljük, de másokhoz irgalmasak vagyunk, akkor pedig a legjobb úton, Isten országában, a mennyek királysága felé.
Isten készen áll a felmentő ítélettel és számba vesz minden enyhítő körülményt, megmenekülésünk érdekében. Jézus Krisztus válságul adta az életét értünk, a Szentlélek pedig ami Védőügyvédünk, a Szentírás tanúsága szerint. Ha mégis elpuskázzuk, annak csak mi vagyunk az okai:
„Jézus pedig azt mondta: Azért jöttem a világba, hogy ítéletet tartsak, hogy akik nem látnak, azok lássanak, és akik látnak, azok vakok legyenek. Amikor a körülötte álló farizeusok közül ezt néhányan meghallották, megkérdezték: Csak nem vagyunk mi is vakok? „Ha vakok volnátok – felelte Jézus –, nem volna bűnötök. De azt állítjátok: Látunk. Ezért megmarad bűnötök.” (Jn 9, 39-41)
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
