Az eldobott köntös tanúsága (Mk 10, 46-52)

Kategória: Márkot olvasva
Megjelent: 2010. július 20. kedd

Az egyik legszebb történet az evangéliumokban a hitről a vak Bartimeus története.

Ott ül ez a szerencsétlen ember az út szélén. Láthatólag senki se törődik vele, személye kényelmetlen és kellemetlen, csak egy zavaró tényező a Jézus körül tolongó tömegnek. Leginkább azt szeretnék, ha ott se lenne, hisz úgy kiabál és olyan dolgokat mond, amik megbotránkoztatóak és veszélyt jelenthetnek. De olvassuk el először a történetet:
„Közben Jerikóba értek. Amikor Jerikót tanítványainak és nagy tömegnek a kíséretében elhagyta, egy vak koldus, Timeus fia, Bartimeus ott ült az útszélen kéregetve. Hallva, hogy a názáreti Jézus közeledik, elkezdett kiáltozni: „Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!” Többen csitították, hogy hallgasson. Ő annál hangosabban kiáltotta: „Dávid fia, könyörülj rajtam!”
Jézus megállt, és így szólt: „Hívjátok ide!” Odaszóltak a vaknak: „Bízzál, kelj fel, téged hív!”
Az eldobta köntösét, felugrott, és odasietett Jézushoz.
Jézus megkérdezte: „Mit tegyek veled?” „Mester - kérte a vak -, hogy lássak.”
Jézus így szólt hozzá: „Menj, a hited meggyógyított.” Nyomban visszakapta látását, és követte az úton.”
(Mk 10, 46-52)
Tolong a tömeg, talán egy újabb ingyen ebédet szeretne, talán csak szép szókat akar hallani, talán egyszerűen csak az „új király” követői közé akar tartozni, kíváncsian várják a fejleményeket – de hinni, azt nem akarnak. Bartimeus kiabálása rendkívül kínos lehet nekik, mert a vak ember Jézust a messiási címen, Dávid fiának hívja, és így könyörög hozzá. Ez pedig veszélyes dolog, politikailag és vallásilag is lázadásnak minősíthető, és egyébként is, „még nem bizonyított”. Amíg a hatalmasok ki nem mondják a végső szót, addig minden lehetséges, jobb óvatosnak lenni…
Jézus azonban meghallja Bartimeus kiabálást és magához hívatja őt. Nincs mit tenni, észre kell venni ezt a kellemetlen alakot az útfélen. Oda persze nem mennek hozzá, fel nem segítik, de azért „nyájas szóval biztatják” – a szavak semmibe se kerülnek: Bízzál, kelj fel, téged hív… Ők nem teszik hozzá, hogy ki is az, aki hívja a koldust, ők nem tisztelik meg semmilyen címmel Jézust. Ott vannak, de nem hisznek és nem értenek. Ezekről mondja a Fiú a példabeszédében: „A ház ura feláll és bezárja az ajtót, ti meg kint maradtok és zörgetni kezdtek az ajtón: Uram, nyisd ki nekünk! Akkor azt fogja nektek mondani: Nem tudom, honnan valók vagytok. Ti bizonygatjátok: A szemed láttára ettünk és ittunk, a mi utcánkon tanítottál. De ő megismétli: Nem tudom, honnan valók vagytok. Távozzatok egy szálig, ti gonosztevők!” (Lk 13, 25-27)
Mondhatnánk, Bartimeus is csak azért kiabál ilyen bátran és merészen, mert fel akarja hívni magára a figyelmet. Honnan is tudhatná ő, hogy Jézus valóban a Krisztus-e, vagy csak egy csaló? Ugyan ki világosította fel őt erről?
Bartimeus azonban hitt Jézusnak. Hitte, hogy aki most arra jön, annak gondja van rá, az képes őt meggyógyítani, s ha ez így van, akkor pedig valóban Ő a Messiás, mert ilyen csodát csak a Krisztus tehet! Hitének bizonyítéka pedig az, hogy „eldobta köntösét, felugrott, és odasietett Jézushoz”. Bizony, ha én egy vak koldus lennék, egyetlen köntösömet biztos nem dobnám csak úgy el az út szélén, a tömegben, amely elsodorhat annyira, hogy – vakon -, sohasem találom meg újra azt! De Bartimeus eldobta a köntösét, mert bízott, mert hitt Jézusban! Nem emberi véleményekre, okoskodásokra hallgatott, nem lehetett őt elnémítani, hite bátorrá és erőssé tette, ezért nem félt elhagyni egyetlen ruháját, ezért mert hangosan kiabálni, és ezért merte Jézusnak egyenesen és rögtön, minden köntörfalazás nélkül mondani: Mester - kérte a vak -, hogy lássak!
Jézus gyöngéd szeretetét mutatja, hogy megkérdezte a vak koldust: Mit tegyek veled? Hiszen annyi mindent kérhetett volna Bartimeus! Megélhetést, barátokat, napi ellátást a tanítványoktól, hogy Jézus intézze le, hogy valaki befogadja őt a házába… ki tudja mi mindent kérhet egy vak ember, aki életében már megszokta állapotát?
Bartimeus a számára legfontosabbat kérte, és Jézus megadta neki. Tapintatosan szólt - „Menj, a hited meggyógyított.”- ugyanakkor tanító módon: a hited az, ami lehetővé tette a gyógyulást, a hited az, ami összekapcsolt velem, a hited az, ami látást és életet adott. Bartimeus pedig abban a pillanatban visszakapta a látását Istentől, és Jézus követőjévé vált.
Micsoda paradoxon! A Messiás körül tolongó, ép szemű tömeg vak Jézus Krisztus valóságára, míg egy vak koldus látóbb mindannyiuknál… s vajon nem fenyeget-e minket is a veszély, hogy bár látóknak gondoljuk magunkat, mégis vakok vagyunk? „Bizony mondom nektek, hogy a vámosok és a cédák megelőznek benneteket az Isten országában.” (Mt 21, 31)

Sípos (S) Gyula

Bevezető Márk evangéliumának olvasásához

Kategória: Márkot olvasva
Megjelent: 2010. július 22. csütörtök

Először egy kis gondolati játékra szeretném hívni a kedves olvasót. Tegyük fel, hogy egy hajótörött vetődik egy lakatlan szigetre, s egyetlen olvasnivalója akad összesen, az újszövetségi szentírásból Márk evangéliuma egy kis füzetben, amit talán a szerszámosládában talált.

Kézben tartott történelem (Mk 11, 1-6)

Kategória: Márkot olvasva
Megjelent: 2010. szeptember 24. péntek

Márk evangéliumának írásában elérkezik a Jeruzsálembe való bevonulás csodálatos jelenetéhez. Ennek most csak az elejét idézzük, és azt is csak egyetlen szempontból. De először olvassuk el, hogyan tudósít minket az evangelista:

Bevonulás Jeruzsálembe (Mk 11, 7-11)

Kategória: Márkot olvasva
Megjelent: 2010. szeptember 28. kedd

"...Az angyalok zengenek így hozsannát a pásztoroknak Jézus születésekor, mintegy jelként – és akkor hozzátehetjük, hogy az istállóban pedig nincs mennyei jelenés, csak egy kisgyermek a jászolban, mégis ott teljesebb és valóságosabb Isten jelenléte ebben a kisdedben, mint a mezőn, az angyalok között. Most is hasonló a helyzet, egyedül Isten Fia tudja, hogy ez a dicsőséges bevonulás valóban jele ugyan az Ő messiási uralmának, de ennek az uralomnak az elközelgése a keresztfán keresztül történik, és ennek az uralomnak a tartalma egész más, mint amit a tanítványok képzelnek…"

 

A megátkozott fügefa története – 1. (Mk 11, 12-14)

Kategória: Márkot olvasva
Megjelent: 2010. október 06. szerda

 

Napjainkban az egyik zavart kelt? történet az Újszövetségben a fügefa megátkozásának története. (Nem mindig volt ez így, hol a szegénység hirdetése zavarta a hív?ket, hol a hatalom elvetése – most meg ez…) Most, amikor annyit beszélünk a szeretetr?l, megbotránkoztat minket Jézusnak ez a tette – pláne, ha még környezetvéd?k is vagyunk -, miért kellett egy „ártatlan” fát megátkozni? (Csak mellékesen: egy fa nem tud ártatlan lenni, mint ahogy b?nös sem – nincsenek tettei, amelyek erkölcsileg megítélhet?k lennének. Ezért az ilyen kivetítés eleve tévútra visz. Ráadásul Jézus idejében még nem létezett olyan, hogy „környezeti válság”…) De mégis: megátkozni egy fügefát a termés hiánya miatt, amikor még nem is volt fügeérés ideje? Hogyan történhetett ez meg, és mi értelme van ennek?

A templom megtisztítása (Mk 11, 15-19)

Kategória: Márkot olvasva
Megjelent: 2010. október 13. szerda

A templom megtisztításának történetét mind a négy evangelista közli, bár érdemes felhívni a figyelmet egy különbségre. A három szinoptikus evangélium Jézus nyilvános működésének végére, az utolsó hétre teszi a történetet, míg János evangéliuma a legelejére. Így aztán kialakult az az elképzelés is, hogy Jézus kétszer űzte ki a templomból az árusokat, egyszer a nyilvános működése elején, egyszer pedig a végén.

Én ezt nem tartom valószínűnek. Igaz ugyan, hogy – mai nyelven szólva -, nagy reklámértéke lett volna egy ilyen prófétai tettnek a nyilvános működés kezdetén és felhívta volna a figyelmét rá, de a Megváltótól idegen volt az ilyesfajta önreklám keresése. Az is nehezen elképzelhető, hogy működése kezdetén el akarta volna magától idegeníteni azokat, akiket épp megnyerni szándékozott. Ráadásul csodálatos embermentő tettei hamar ismertté tették Őt, „híre elterjedt az egész vidéken”, nem volt szüksége külön figyelemfelhívó akciókra.

A megátkozott fügefa története -2. (Mk 11, 20-26)

Kategória: Márkot olvasva
Megjelent: 2010. október 19. kedd

„Amikor másnap korán reggel elmentek a fügefa mellett, látták, hogy tövestül kiszáradt. Péternek eszébe jutott (az átok): „Mester - mondta -, nézd, a fügefa, amelyet megátkoztál, elszáradt.” Jézus így felelt: „Ha hisztek Istenben, bizony mondom nektek, hogyha valaki azt mondja ennek a hegynek: Emelkedjél fel és vesd magad a tengerbe, és nem kételkedik szívében, hanem hiszi, hogy amit mond, megtörténik, akkor az csakugyan megtörténik. Ezért mondom nektek, hogy ha imádkoztok és könyörögtök valamiért, higgyétek, hogy megkapjátok, és akkor valóban teljesül kérésetek. Ám amikor imádkozni készültök, bocsássatok meg, ha nehezteltek valakire, hogy mennyei Atyátok is megbocsássa bűneiteket. Mert ha ti nem bocsátotok meg, nektek sem bocsátja meg bűneiteket Atyátok, aki a mennyekben van.” (Mk 11, 20-26)

Kérdés Jézus hatalmáról (Mk 11, 27-33)

Kategória: Márkot olvasva
Megjelent: 2010. november 05. péntek

"...Most kiderül, hogy a nép vezetőiben nincs sem valódi bölcsesség, sem jellemszilárdság. Hinni nem tudnak, de ahhoz sincs bátorságuk, hogy bevallják hibájukat, hogy nem hittek Jánosnak. Gőgjük és büszkeségük megakadályozza, hogy megértsék és elfogadják Isten Fiát, akit az Atya épp az ő segítségükre és Izrael, és az egész világ megváltására küldött. A legtöbb, ami kitelik tőlük, annak kimondása, hogy „nem tudjuk”. De ez sem a tudatlanság beismerése, hanem csak bűnös gondolataik és szándékaik leplezése..."

Istenkísértés (Mk 12, 13-17)

Kategória: Márkot olvasva
Megjelent: 2010. november 23. kedd

A most következő történetben Jézus csodálatos bölcsességről tesz tanúságot az emberi ravaszsággal, ügyeskedéssel szemben. Igaz, az eset magyarázói a későbbi korokban sem szűkölködtek ugyanebben az emberi ravaszságban, amellyel azt kifordítani és saját szájuk íze szerint magyarázni igyekeztek. A történet arra is rávilágít, hogy az istenkísértés nem annyira a lehetetlen dolgok erőltetését jelenti – sőt, az inkább hitpróba -, mint inkább azt a törekvést, hogy Istent belekényszerítsük az általunk elgondolt megoldások követésébe.

Egy példabeszéd Izrael és a Messiás sorsáról (Mk 12, 1-12)

Kategória: Márkot olvasva
Megjelent: 2010. november 11. csütörtök

Jézus az utolsó héten minden eddiginél nyíltabban szól Izraelről és önmagáról. Ebben a példabeszédében beszél hazája állapotáról és eljövendő sorsáról, előre megprófétálja meggyilkolását majd ennek következményeit – nem csoda, hogy el akarják fogni, hogy megöljék… De olvassuk el először a példabeszédet:

Az élők Istene (Mk 12, 18-27)

Kategória: Márkot olvasva
Megjelent: 2010. december 07. kedd

Az évszázadok során időről időre feltűnnek olyan keresztény, félig keresztény vagy csak a kereszténységre hivatkozó szellemi áramlatok, amelyek részlegesen vagy teljesen tagadják a feltámadást. A Jehova Tanúi azt vallják, hogy az ember halálakor teljesen meghal, s csak majd az utolsó ítéletkor támasztja fel az Isten. (Nehéz nekem elképzelni egy olyan Atyát, aki egész életében csalogat, vonzz engem maghoz, életét adta értem, aztán a beteljesülés pillanatában, amikor egészen övé lehetnék, azt mondja: ennyi volt, vége!) Sok protestáns felekezet tagadja, hogy az angyalok és a szentek velünk is kapcsolatban lehetnek, még ha azt el is ismerik, hogy a mennyek országában ott élhetnek Istennel. Mások az egész feltámadást elvetik mondván, hogy itt, a földön kell – Isten segítségével - élnünk és boldogulnunk, minden más csak öncsalás és vallási babona. Pedig a Szentírás az Ószövetség kezdetétől rendszeresen tanít az angyalokról és a szentek közösségéről.