A megátkozott fügefa története -2. (Mk 11, 20-26)
„Amikor másnap korán reggel elmentek a fügefa mellett, látták, hogy tövestül kiszáradt. Péternek eszébe jutott (az átok): „Mester - mondta -, nézd, a fügefa, amelyet megátkoztál, elszáradt.” Jézus így felelt: „Ha hisztek Istenben, bizony mondom nektek, hogyha valaki azt mondja ennek a hegynek: Emelkedjél fel és vesd magad a tengerbe, és nem kételkedik szívében, hanem hiszi, hogy amit mond, megtörténik, akkor az csakugyan megtörténik. Ezért mondom nektek, hogy ha imádkoztok és könyörögtök valamiért, higgyétek, hogy megkapjátok, és akkor valóban teljesül kérésetek. Ám amikor imádkozni készültök, bocsássatok meg, ha nehezteltek valakire, hogy mennyei Atyátok is megbocsássa bűneiteket. Mert ha ti nem bocsátotok meg, nektek sem bocsátja meg bűneiteket Atyátok, aki a mennyekben van.” (Mk 11, 20-26)
A tövestül kiszáradt fügefa valóban döbbenetes látvány lehetett. Igaz, a tanítványok hallhatták épp elégszer a mózesi törvényben az átkokkal kapcsolatos történeteket, így azt is tudhatták, hogy a kimondott átok valóságos szellemi erő. Azt azonban egyikük sem élhette át, hogy egy ítélet-mondat ilyen radikális módon és gyorsasággal realizálódjon!
(Az átkokkal kapcsolatban: Mózes világosan beszél az áldásokról és átkokról. Bálám – Bileám – történetét is mindannyian ismerték: a prófétát arra kéri királya, hogy átkozza meg Izrael sátrait (népét), de nem tudja, mert amikor kinyitja a száját, mindig áldani kényszerül azt. Az ószövetségi könyvek azt mutatják, hogy az átkozódás eléggé elterjedt lehetett, bár azt a mózesi törvény több helyen is tiltja. Később Pál apostol az átkozódást a gonoszság tetteihez sorolja: „Nem tudjátok, hogy a gonoszok nem öröklik Isten országát? Ne ámítsátok magatokat! Sem tisztátalan, sem bálványimádó, sem házasságtörő, sem kéjenc, sem kicsapongó, sem tolvaj, sem kapzsi, sem részeges, sem átkozódó, sem rabló nem örökli Isten országát.” (1Kor 6, 9-10) Jézus Krisztus esetében azonban nem ilyen fajta átkozódásról van szó – amit emberek azért mondanak, hogy valami rossz következzen a másik életében -, hanem az isteni erő demonstratív megnyilvánulásáról, a prófétai tett tanításában megjelenő jó érdekében. De erről bővebben írtunk már a történet első részének elemzésében.)
Jézus tettének az emberi pszichikai tényezőkön túli értelme egyrészt az Izrael és a fügefa közötti rejtett párhuzam (ami ekkor még érthetetlen a tanítványok számára, teljes valóságában csak a Templom lerombolása után, a hosszú száműzetés évezredeiben mutatkozik meg), másrészt pedig a hitről való tanítás. Ez a hit azonban túlmutat „természetes” lelki képességünkön – ami bármilyen emberi törekvés véghezviteléhez is szükséges – ez a „hegyeket mozgató hit” Isten természetfeletti ajándéka! Ez a hit pedig nem a gondolatokban, vágyakban és érzelmekben realizálódik, hanem a „szívben”, a személyiség középpontjában, az örökéletű lélekben, ezért áthatja a személyiség és cselekvés egészét. Ez az Istenből forrásozó, vele teljesen összekapcsolódó hit már „nem kételkedik”, hiszen Istentől távol áll minden kétely. Amikor ilyen hit-bizonyosság van a szívünkben, az megtart minket céljaink megvalósításában akkor is, ha az egész világ, sőt még saját pszichénk is ellenáll ennek (mint ahogy ezt a szentek élete számtalanszor bizonyítja).
Van azonban Jézusnak egy figyelmeztetése is ehhez a hithez! „Ám amikor imádkozni készültök, bocsássatok meg, ha nehezteltek valakire, hogy mennyei Atyátok is megbocsássa bűneiteket. Mert ha ti nem bocsátotok meg, nektek sem bocsátja meg bűneiteket Atyátok, aki a mennyekben van.” (Mk 11, 25-26) (Ugyanezt tanítja egyébként a Miatyánkban is: „bocsásd meg a vétkeinket, amint mi is megbocsátottunk az ellenünk vétkezőknek. (…) Ha megbocsátjátok az embereknek, amit vétettek ellenetek, mennyei Atyátok is megbocsát nektek. De ha nem bocsáttok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg bűneiteket.” Mt 6, 12-15) A hit nagy hatalma nagy felelősséggel jár, ugyanis Istenhez nem fér semmi bűn! Ha pedig az életünk bűnnel terhelt, akkor céljaink is torzultak lesznek, s így még hitbéli cselekedeteinkkel is megszégyenítjük Atyánkat. De ki tud bűn nélkül élni? És ha nem tudunk, ne is merjünk hittel imádkozni? Dehogynem! Megváltónk ismeri meghasonlott helyzetünket, ezért mutatja az egyedül jó megoldást: bár bűnösek vagyunk, de ha Isten Szíve szerint cselekszünk – megbocsátunk, ahogy Ő megbocsát nekünk Jézus Krisztusban -, akkor imáinkat semmi sem zárhatja el Tőle.
Ezért van az, hogy az életszentségben előre haladó, szentéletű emberek tettei maradandó gyümölcsöt hoznak. Mivel mindig készek a bocsánatkérésre és megbocsátásra, ezért kéréseik is mindig meghallgatásra találnak, hiszen Istennel egyesülve már „Isten maga ébreszti bennük a szándékot, s hajtja végre a tettet tetszésének megfelelően.” (Fil 2, 13).
Ha nem is tudunk még bűn nélkül élni – bár törekszünk rá -, de tudunk megbocsátani! Bizony, ez az egyik kulcs a hit növekedéséhez…
Sípos (S) Gyula
