Élő Szeretetláng - 2. rész
Bevezetés az egyesülés imájába
„Égjetek, mint az égő csipkebokor, mely ég, de el nem ég!” (Sz. L. 1963.08.01.)
„Gyönyörűségem az emberek fiaival lennem!” (1964.06.29.)
Az Istennel való egyesülés nem a mi akarnok-természetünk megistenülését jelenti, s nem is valamifajta „felsőbbrendű ember” kialakulását. Nem csodás képességeket - bár kísérhetik ilyen megnyilvánulások - és nem is szuperprodukciókat. Az egyesülés alapja Isten - szeretetéből fakadó - állandó törekvése felénk. Erre válaszolunk mi szerelemből, s leszünk egymáséi, ahogy a jegyespár két tagja adja önmagát egymásnak Ennek minden előfeltétele adott, hiszen Isten már tökéletesen odaadta önmagát nekünk Jézus Krisztusban. A mi odaadásunk azonban tökéletlen, s csak Isten segítségével juthatunk előre. (Azaz, még most is Ő szolgál nekünk, s ez botrányos gondolat lenne, ha Jézus egész életével, kereszthalálával és feltámadásával nem tanúsítaná ennek igazságát!)
Ez az egyesülés tehát két szerető személy kapcsolata, amelyben a mi személyiségünk nem csorbul, hanem kibontakozik a másikban, miközben Jézus személyisége is egyre jobban teret nyer - szerető elfogadásra talál - életünkben.
„Te és Én! Egyesülésünk által örömmel telített a szíved! (...) Ha nem volna küzdelem, mi adna értéket? Te csak törj magasra! Virágaid elhervadt kelyhét ne sajnáld! Gondolataidat csak Nálam tartsd, és ebben dobbanjon szívünk együtt. Ne nézz semerre, csak az Én szemembe! Ez összeszedettségre int, és győzelemre segít megváltó munkám sikeréért. Köszönöm Erzsébetem! Résztvevő szereteted lelkem mélyéig meghat, mert isteni szívem emberi érzéssel is érez.” (1964.07.29.)
Lábunk együtt járjon.
Botladozunk az életben. Bűnökben, hibákban, nehézségekben, kísértésekben. Elesünk, s olykor már felkelni sem akarunk. Jézus azonban felkiált: Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és terheket hordoztok - mert én vagyok az út, az igazság és az élet - és nyugalmat találtok lelketeknek. Kiáltania kell, hogy észrevegyük Őt. Szólongatnia, hogy lemorzsolja bizalmatlanságunk falát. Könyörögnie, hogy elhigyjük, nála van a megoldás életünk problémáira, s éppen azért jött, hogy életünk legyen és bőségben legyen.
„Az fáj a legjobban, hogy nem bíznak Bennem. Hiába van hitük, ha nincs bizalmuk. Enélkül nem tudnak a közelembe férkőzni.” (1967.04.17.) Ha nem megyünk közel Jézushoz, nem tud segíteni. Ha nem futunk hozzá, nem járhatunk vele együtt. Jézust nem lehet távolról követni - mert Ő barátkozni akar. Együtt akar velünk járni. „Gyere, ketten menjünk, akkor neked is könnyebb lesz, meg nekem is! A megosztott bánat fél-bánat.” (1962.08.03.)
De vigyázat! Nem csak mi osztjuk meg vele szenvedéseinket, kívánságainkat, hanem Ő is megosztja velünk bánatát és örömét. A szeretet-kapcsolat kölcsönös. Miként egy házaspár két tagja is együtt hordozza a család minden gondját és reményét, úgy Isten családjában mi is Jézussal együtt hordozzuk a megsebzett föld gondjait és reményeit. Jézussal együtt ülünk a lakomán, de együtt hallgatjuk a szidalmakat is. „Tudod-e, mi a legnagyobb szenvedés? (...) A megnemértés. Ennél nagyobb kín nincs. A te lelked kínja is ez halálodig.” (1963.04.21.) És mégis - nincs jobb, mint Jézussal együtt járni.
Kezünk együtt gyűjtsön.
Az emberek mindenfélét gyűjtenek. Először is pénzt, mert attól remélik életük könnyebbé válását. Gyűjtenek különböző tárgyakat is az értékük miatt. Gyűjthetnek értéktelen, csak nekik fontos dolgokat is, mert kedvük telik benne...
Jézus embereket gyűjt. Még ha a mi szemünkben teljesen értéktelen, lepusztult, csavargó, megátalkodott bűnös - akkor is. Neki mindannyian értékesek vagyunk! Annyira értékesek, hogy a saját életével fizetett értünk! Minket is erre a gyűjtőmunkára hív: „Leánykám, jer, gyűjtsük össze az elhullott búzaszemeket.” (1962.11.23.)
De Jézus nem öncélúan gyűjt. Ő értünk gyűjt minket. Arra hív minket, hogy mi is nyissuk ki ökölbe szorított kezünket és mutassuk meg neki, mi mindent „gyűjtöttünk” eddigi életünk során, mit szorítunk magunkhoz olyan kétségbeesetten. Rá fogunk jönni, hogy leginkább saját magunkat szorongatjuk. A saját elképzeléseinkhez, megoldásainkhoz ragaszkodunk akkor is, ha ez még soha nem vált be. Jézus a megnyílásra és osztozásra hív és így kérdezi: „Ha nem bízod Rám ügyedet, hogyan intézzem el azokat? Feltétlen bizalmadat kérem!” (1962.08.01.) Ha együtt akarunk járni vele az úton, ölelésre kell tárnunk karjainkat és felé nyújtani kezünket. Így majd a mennyországba gyűjtünk kin-cseket, ahol rozsda nem marja szét, tolvaj nem rabolja el.
Sokan itt akadnak el az Isten felé vezető úton. Csak addig kell nekik Jézus, amíg kedvükre van, szórakoztatja vagy éppen gyógyítja őket. De uralmát nem ismerik el, fejet nem hajtanak, bűnbánatot nem tartanak. „Pedig ha a bűnbánat szentsége által megfényesítenék (lelkük kincseit), ismét rájuk ragyogna kegyelmeim fényessége. De őket ez nem érdekli, ők csak a világ tarkaságain szórakoznak. Aki nem gyűjt velem, az szétszór.” (1962.05.24.)
Szívünk együtt dobbanjon.
„Szívednek minden dobbanásában legyen benne a bűnbánat. Minden lélegzetvételnél az Én szeretetemet lélegezd be, és a kilégzésnél add tovább felebarátodnak.” (1962.05.02. - Jézus „kilehelte” a lelkét a keresztfán. Az apostolokra „rálehelt”, és azt mondta: vegyétek a Szentlelket. Amikor Isten Igéjét kimondjuk, szintén a leheletünket használjuk. Talán azért is olyan nagy bűnök a nyelv bűnei, mert az élő lélek leheletét használja gonosz célokra.) A bűnbánat Istenhez visz, és Isten Szeretet. Szelíd és mégis erős, alázatos és mégis hatalmas. „Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű, s így nyugalmat találtok lelketeknek.” - mondja Jézus, s csak akkor tudunk tanulni, ha tanítványok vagyunk. Ha az Úrral járunk az úton, vele eszünk, vele alszunk, mint egykor az apostolok. A mező ahol Jézus járt, a templom, ahol tanított, a lakodalom, ahol evett, ivott, táncolt és csodát tett - ez most a mi szívünk. Ezért figyelmeztet az Írás: Minden féltett dolognál jobban őrizd a szíved, mert abból indul ki az élet. És szívünk többé már nem is a mi szívünk, hanem az Ő szíve, amely együtt dobban a miénkkel. „...ne félj, Szent Szívem állandó pihenőd lesz. Ugye érzed ezt? Amikor érzed, máris pihensz. Az együttérző szeretet szünet nélkül egymásért dobog. Maradj meg szeretetemben és hozz másokat is a közelembe!” (1962.05.02.)
A szív titka nem csupán érzelem, öröm, sóhajok és könnyek, hanem egyesülés Jézus élete törekvéseivel, gondolataival, érzelmeivel, vágyaival és akaratával. „Leánykám, csak égjen a vágy a szívedben, már ez is enyhíti szívem égő fájdalmát. Bárcsak az Én Szívemnek szentelt lelkek mind vágyódnának utánam, akkor megnövekedne az én engesztelő táborom. (...) Leánykám, szeress engem még jobban és szolgálj engem még több odaadással! Ne hagyd magadon úrrá lenni a szürke megszokás hatalmát!” (1962.05.04.) Tudni szeretnéd, mit gondol Isten? Tudni szeretnéd, hogyan érez Isten? Akkor ne hagyd abba az imát és a cselekvést, amely egyesít vele!
Bensőnk együtt érezzen.
Isten benső vágya az, hogy az egész teremtett világ visszatérjen Hozzá és a szívén megnyugodjon. Az ember vágyai viszont csapongnak és szétszóródnak a világ javai felé. Ezért gyakorolnunk, edzenünk kell magunkat, hogy Isten vágyát - a vele való együttélésre - betölthessük. Hiszen mit szólna szerelmesünk, ha udvarlás közben a szomszédokat bámulnánk? A barátunk, ha nem figyelnénk, amikor kiönti a szívét nekünk? A testvérünk, ha megtagadnánk őt? És mi nem sértődnénk-e meg, ha velünk így viselkednének? Ezért tanít a Szűzanya: „Ne hagyd el magad a virrasztás idején. Ez igen hasznos gyakorlata a léleknek, felemelkedése Istenhez. Tégy meg minden testi erőfeszítést.” (1962.05.04) Egy másik helyen ezt olvassuk a Lelkinaplóban: „Ma hajnalban, amikor a második virrasztó órát is befejeztem, az Üdvözítő kérően szólt hozzám: Leánykám, szenvedj velem! Érezz velem. Enyhítsd fájdalmamat! - S lelki szemem elé olyan látomást bocsátott, hogy szívem majd megszakadt. A szörnyű látvány nem csak lelki fájdalmat, hanem néhány percig tartó fuldoklást is okozott.” (1962.06.03.)
Ha a bensőnk együtt érez, akkor bármi történik is velünk, mégis félelem nélkül, bátran éljük az életünket, miként Mesterünk. Tudjuk, hogy Atyánk figyel ránk - és bízik bennünk. Megtanuljuk, hogy soha nem vagyunk egyedül és soha nem maradunk segítség nélkül. Hiszen ha én Jézus életét élem, akkor Ő pedig az én életemet éli, örömeimmel, vágyaimmal, terveimmel együtt. „Úgy tesztek, mintha nem volna mennyei Atyátok az égben, ki figyel rátok. Vágyaitokkal öleljétek át a Földet! Áldozataitokkal, melyek a tiszta szeretettől izzanak, perzseljétek fel a bűnt. Ne higgyétek, hogy ez lehetetlen. Csak bízzatok Bennem!” (1962.08.07.)
„Legyetek bátrak! Valljatok meg Engem az emberek előtt. Tudod, milyen sok lélek van, akik csak a gyávaság miatt nem tudnak Felém közeledni. Ne cselekedj semmit sem nélkülem!” (1962. 08.16.)
Ha Istent behívjuk az életünkbe, Ő valóban el is jön, és velünk marad, amint Jézus ezt megígérte. Tulajdonképpen a mi hitetlen-ségünk miatt kérdezi a Lelkinaplóban: „El tudnád képzelni, hogy magadra hagylak? Nem! Soha nem teszem meg. A mi bensőnk mindig együtt érez.” (1964.02.13.)
Ha értelmes életet akarunk élni, szeretettel telve és mégis hatékonyan, ezt csak a Jézussal való egyesülés útján érhetjük el. „A mi bensőnk együtt érezzen, mert akkor kezünk is együtt gyűjt.” (1962.10.18.) Szükséges, hogy Isten cselekedjen bennünk, és így mi Őáltala, Ővele és Őbenne élhessünk mindenkor.
Elménk gondolata egy legyen.
Elménk a gonosz lélek vadászterülete. Előszeretettel támad minket zavaró gondola-tokkal, hogy szétszórttá tegyen és így gyöngítse védelmünket. Ezután kicsiny-hitűséget sugall, hogy megroppantsa csele-kedeteinket. Igyekszik vágyainkat és akaratunkat a rossz felé irányítani, hogy átvehesse a vezetést életünk felett. Ezért nagyon fontos, hogy gondolatainkat mindig Jézus jelenlétében tartsuk. „Egyetlen gondolatod se legyen, melybe bele nem viszel engem.” (1962.08.16.) Ez nem könnyű. A sátán tudja, ha itt kudarcot vall, az döntő vereséghez vezethet. Ezért mindent megtesz, hogy elménket elzárja Isten elől. „És én éreztem, hogy minden erőlködésem ellenére elmém ellenáll e szavak elfogadásának. A sátán annyira összekuszálta tisztánlátásomat, hogy nem találok kiutat...” (1962.09.7-8.)
Azt is el kell ismernünk, hogy előfordulnak olyan időszakok az életünkben, amikor szinte elveszítjük Isten jelenlétét magunkban. Imáink szárazak, szavaink a földön koppannak. Mintha eltűnt volna belőlünk minden lelkesedés, amely a keresztény életet táplálta. Érzelmeink eltűntek e pusztaságban, vágyaink a világ javait óhajtják. Nincs már más, csak az akarat, amely még Krisztushoz köt minket. Ő mélyen átéli ezt és tudja ennek értékét: „A lélek akarása már szeretet. A szeretet pedig mindenre képes.” (1962.09.15.) Azt is megmutatja, hogy ez részvétel az Ő megváltó szenvedéseiben, az Egyház javára. „A mi elménk gondolata egy legyen. Lásd tisztán szenvedéseid értékét. Gondold el, milyen kicsi azok száma, ki Velem gyűjt. Tudod, miért? Mert nincsenek szenvedést vállaló lelkek, főleg olyanok, akik kitartóak.” (1962.10.18.) Meg kell harcolnunk az elménkben a szenvedés elfogadásának harcát. Jézusnak is meg kellett tennie ezt sokszor életében. A küzdelem az elméjében a sátánnal olyan erős volt, hogy végül így kiáltott fel: Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem ez a pohár! Mindazonáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd. Íme Jézus győzelme és megdicsőülése! Az Atya iránti szerető engedelmessége győzött minden lázadás és bűn fölött. Senki és semmi nem választhatja el többé az Istent és az embert! Íme a mélységes bizalom, amely a Fiút az Atyához köti - és nem fogadott fiak vagyunk-e mindannyian Krisztusban? Íme a szenvedés értelme és értéke...
Az elménkben zajló harcban győzelmeink a krisztusi élet megerősödését eredményezik életünkben.
Fülünk együtt figyeljen a csöndességre.
Él-e olyan keresztény, aki még nem kiáltott fel: Szólj Uram, mert hallja a te szolgád! Csak azért kiálthatunk így fel, mert tudjuk, hogy Jézus valóban szól hozzánk. Meg kell azonban tanulnunk meghallani ezt a hangot. Meg kell tanulnunk azért is, hogy Isten akaratát felismerve elvihessük az üdvösséget az emberek közé. „Tudod, a világ nagy vétke az Én sugallataim elhanyagolása, ami miatt a világ sötétségben jár, a Nekem szentelt lelkek lanyhasága miatt.” (1964.01., első vasárnap) Hogyan térhetne meg a világ, ha nincs, aki hirdesse Isten akaratát? És hogyan hirdethetjük az Ő akaratát, ha nem ismerjük meg terveit és cselekedeteit? Az egyes embereknek mondott tanácsait?
„Szeretettel szenvedj és figyelj fokozottabb szeretettel az Én hangomra. Hogy az Én hangomat felfoghasd, légy csendes, mert finom hangomat csak a szeretetben elmerülő lélek tudja felfogni.” (1962.04.17.) „Tudj hallgatni szünet nélkül, mert Isten szava csak így fog szólni tovább is benned. Tudj hallgatni, és ne dicsérd magad. Lelki életed a hallgatásban verjen gyökeret. Hallgatással engesztelj mások üres, tartalmatlan szavaiért. Engesztelj mások bizalmatlan tartózkodásáért.” (1962. május)
Már abból tudhatjuk, milyen óriási érték a csend, hogy a világ milyen zajos. Mindig szól valami. Tévé, rádió tömi el érzékeinket üres fecsegésével, zenéivel. Nem engedi, hogy megismerjük önmagunk valóságos állapotát, nem engedi, hogy a kapcsolatainkat ápolhassuk - nem engedi, hogy Istennel találkozhassunk.
A puszta csendes. Jézus negyvennapos böjtje - felkészülése nyilvános működésére - csendben történt. Csendben gondolta végig az Atya akaratát, csendben tanulmányozta az írásokat, csendben vált életévé annak minden igazsága. Harminc-éves csendet tör meg a röpke három év szolgálat. (Mi meg már „harminc éve” fecsegünk, és azt hisszük, szolgálunk - micsoda különbség!) Nincs szeretet csend nélkül. Csak a csendben nő a figyelem, a megértés. Csendben dolgozik az értelem, csendben tör fel Isten szava bennünk.
A csend a szeretet előszobája.
Szemünk egymásba nézzen összeforrjon.
Amit nézünk, az irányít minket. A világ a sötétségbe bámul, hát az irányítja.. „Ha tehát a te világosságod sötétség, milyen akkor a sötétség?” A sötétség szorításából csak úgy törhetünk ki, ha az örök világosságba, a lángoló tűzbe - Jézus szemébe nézünk. Ha „olvasunk a pillantásában” és értjük a „szeme villanását” is. „Leányom, minden erőddel azon légy, hogy a bűnösöket Hozzám vezesd. Ezenkívül semmi más ne töltse be gondolataidat. Nézz szüntelenül szemembe, hogy lásd szomorúságomat a lelkek miatt. Kívánd lelked egész vágyával, hogy a Nekem szentelt lelkek ne nézzenek el mellettem és ne szórják szét tekintetüket a világba, csak engem szemléljenek. Az én szomorú szemem pillantását fogják fel, merüljenek el Bennem. Ha szemembe néznek bűnbánó lélekkel, kegyelmem sugarával megjavítom őket. Szívem szeretetébe merítve újjászülöm őket, csak legyenek teljes bizalommal...” (1962.04.08.)
Ha a szem a lélek tükre, akkor Jézus szemében ott a Szentlélek tiszta szerelme az emberek iránt. Ha Jézus szemével nézünk az emberekre, akkor a Szentlélek világosságával látjuk meg örömeiket, fájdalmaikat, szenvedéseiket. De önmagában kevés az, ha csak az embereket nézzük - nekünk Jézust kell szemlélnünk, ahogy Ő szemlélte az Atyát - s akkor majd elmondhatjuk, amit Ő mondott: Nem cselekedtem mást, csak amit az Atyánál láttam. Amit az Atya cselekszik, azt cselekszem én is.
Akkor igazzá válik rajtunk Jézus prófétai mondása is: ugyanazt cselekszitek majd, amit én, sőt nagyobbakat is tesztek, mert én az Atyához megyek.
„Csak Rám tekints! Én azt akarom, hogy szorosan Hozzám simulva és Rám hagyatkozva, nehéz küzdelmeidben csak fölfefé nézz!” (1963.02.07.)
Ajkunk együtt könyörögjön az Örök Atyához irgalomért.
A világ reménytelen állapotban volt, reménytelen állapotban van és mindig is abban lesz. Csak a keresztény ember képes reménységet vinni bele, Krisztus kiengesztelő áldozata által. „Uram, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek!” Amikor Jézus a leggyengébb, legelesettebb volt, akkor kiáltott így - másokért. E kiáltással kapcsolódunk be mi is a kiengesztelődés szolgálatába, amelyet Isten ránk bízott. Először is visszük magunkat, minden töredezettségünkkel együtt. „Hozd el gyengeségeidet Hozzám. Nehogy azt hidd, hogy ez nem érdemszerző! Ismerlek én nagyon jól, nyitott könyv előttem lelked legelrejtettebb zuga is. De elvárom, hogy valld be fogyatékosságaidat, mert így már ezek is érdemszerzők lesznek számodra.” (1962.06.15.) Az önismeretben feltörő bűnbánat Isten szeretetébe „lök be” minket. És amikor elé megyünk, visszük magunkkal az egész világot is, minden bűnével együtt. Visszük, ahogy Jézus szívünkre helyezte hivatását: „Bánd mások helyett is.” (1963.01.06.)
Ő az örökségünk
Jézus élete a mi örökségünk. Az Ő életébe van elrejtve mindaz, ami szép, jó és kedves Isten és az emberek előtt.
Semmi sincs elrejtve, ami nyilvánosságra ne jönne. A föld sója, a világ világossága, a mécstartón lobogó láng - mindez igaz lesz ránk is. Nekünk szól a biztatás, és utódainknak: „Szóval, kegyelmeim sáfárjává tettelek.” (1966.06.12.)
Jézus élete az örök élet és az örök jutalom. Minden fáradozás, minden szenvedés, minden öröm és minden extázis végső értelme és beteljesedése:
„Erzsébetem! Türelem, kitartás, szorgalom! Ez az, mely megtart Mellettem és másokat is ezáltal hozhatsz közelebb Hozzám. Az ernyedetlen szorgalom jutalma neked és mindazoknak, kik Velem fáradoztok, az, amit szem nem látott, fül nem hallott és emberi ész fel nem foghat. Ott a szemünk egymásba néz majd és összedobban a szívünk.” (1964.04.06.)
Így jó szerelmesnek lenni.
Tudva, hogy ez a földi jegyesség a mennyben beteljesül. Az örök életben, ahol lehull minden fátyol a szemünkről, ahol színről-színre látunk, s szeretünk, ahogy mi is szeretve vagyunk.
„Atyám, azt akarom, hogy ők is, akiket nekem adtál, ott legyenek velem, ahol én vagyok, és lássák dicsőségemet, amelyet nekem adtál, mert szerettél engem a világ teremtése előtt.
Én igaz Atyám! A világ nem ismert meg téged, de én ismertelek téged, és ők is megismerték, hogy te küldtél engem. Megismertettem velük a nevedet, és meg is fogom ismertetni, hogy a szeretet, amellyel engem szerettél, bennük legyen, és én őbennük.” (János 17. 24-26.)
Ez a jelen, ez a jövőnk és ez az örök élet.
Részlet Sípos (S Gyula: Élő Szeretetláng című könyvéből.
2001. M.I.N.D.
