Történetek az isteni gondviselésről - Véletlen?, Elpecsételve
Véletlen?
Idősotthonunkban lakott egy ideig, majd elhunyt egy néni. A falujában volt egy rokona, aki jó szívvel és szeretettel emlékezett rá. A gyermekei telefonon szerették volna értesíteni őt, hogy Anna néni meghalt, de nem érték el. Ez olyan aggodalommal töltötte el őket, hogy azonnal odamentek a házhoz.
A házban nem találtak senkit. Kiszaladtak a kertbe.
Édesanyjuk a földön feküdt. Elmondása szerint már két napja volt ott a hidegben, fájdalmak között, mozdulatlanságban, étlen, szomjan.
Azonnal kórházba vitték, ahol szerencsésen felépült.
„Közel van az Úr a megtört szívűekhez.” (Zsolt 34, 19)
(S.T.)
Elpecsételve
Az ágyamon feküdtem. Vasárnap délután volt, békés pihenés ideje. Ahogyan a plafonra tekintettem, egyszerre csak felhőket láttam. Láttam a mennyezet fehér festését is mögötte, gyakorlatilag olyan volt, mint egy háromdimenziós, átlátszó film. A felhők mozogtak, látszott, hogy derűs idő van körülöttük.
Aztán feltűnt egy különös tárgy. Úgy érződött, hogy messziről jön, de érzékeltem azt is, hogy nagyon gyorsan, és a fejem felé tart. A helyzet abszurditása miatt nem uralkodott el rajtam a pánik, hiszen megfoghatatlannak, éterinek látszott minden, de mégis izgatottság volt bennem, hogy mi ez, és miért halad ennyire határozottan a fejem felé.
Végül hirtelen ott termett a homlokomnál, de nem ért hozzám. A gondolataimban megjelent egy szó: pecsétnyomó.
Akkor hát „tudtam”, hogy ez egy pecsétnyomó, és ezzel egy időben a homlokomra pecsételt a tárgy, (szintén anélkül, hogy hozzám ért volna) mely leginkább egy henger alakú, papírtekercs tárolására szolgáló valamire emlékeztetett. Nagyon nehéz megfogalmazni, hogy mit láttam, mert egyrészt nem volt alkalmam megvizsgálni, másrészt el voltam foglalva a gondolattal, hogy mi is történik velem valójában??
Amikor ez megtörtént, a tárgy kicsit eltávolodott a fejemtől, majd ismét szédítő sebességre kapcsolva visszatért a felhők közé.
Most egy sziklán állva láttam önmagamat. Fehér ruhában álltam egy olyan vidéken, ahol csak ez a nagy szikla volt, és semmi egyéb. Fújt a szél. És egy gyönyörű, önmagában teljességet sugárzó hang így szólt: „Elpecsételtelek magamnak.”
Amikor ez történt, én még alig ismertem a Szentírást. Nem tudtam, hogy mi történt, miért történt, és mi lehetett a pecsétnyomón, milyen név, ami rám került. Erre is megérkezett a válasz idővel:
“Őbenne pedig titeket is, akik hallottátok az igazság igéjét, üdvösségetek evangéliumát, és hívőkké lettetek, eljegyzett pecsétjével, a megígért Szentlélekkel, örökségünk zálogával, hogy megváltsa tulajdon népét az ő dicsőségének magasztalására” (Ef , 13-14)
Dömötör Emőke: 100 történet az isteni gondviselésről című könyvéből. Lásd: http://szeretetfoldje.hu/index.php/konyveink
