Történetek az isteni gondviselésről - Emlékül Anikónak
S. Anikó ismerősöm bejárt a munkahelyemre az autószalonba, ahol dolgoztam. Ez egy pici szalon volt, épp csak két autó és egy tárgyalóasztal fért bele, meg egy íróasztal. Téli hónapokban, a szürke délelőtti órákban gyakran voltam egyedül, senki nem jött autót nézni. Anikó a mellettünk levő még kisebb kis üzletben dolgozott. Egyszemélyes kis vállalkozás volt, így ő is megtehette, hogy pár percre bezár, és nálam keres lelki felüdülést.
Ugyanis nehezen viselte, hogy nagyon fiatal kora ellenére rákbeteg, és a rák már egészen el is terjedt a szervezetében. Csontrák, és agydaganat is gyengítette. Az életereje óriási volt, főként, hogy két kisgyermeket nevelt. Politikai pályán is tevékenykedett és költőként is megállta a helyét. A városi antológiákban elolvashattam a műveit, nagyon gazdag lelkivilága volt. De Istennek erővel ellenállt. „Nem létezik!” –harsogta nekem. Én meg állandóan ez ellenkezőjéről próbáltam meggyőzni, és egyszerűen hihetetlennek tartottam, hogy akkora okossággal, ami neki van, miért nem látja be, hogy ez a földi élet nem lehet a véletlenek játéka? Nagymamája nagyon szerette őt, együtt imádkoztunk Anikóért.
Egy nap az Úr szépséges hangját hallottam szívemben. Arra kért, hogy szóljak Anikónak, fogja meg Jézus kezét, térjen meg, különben meghal. Kétszer szóltam neki, de végig sem engedte mondani, úgy viselkedett velem, mintha beteg elméjű ember lennék, aki képzelődik. És csak gyengült, és gyengült. Már nem dolgozott, nem találkoztunk, amikor egy este fáradt, meggyötört hangon szólt bele a telefonba: „Fel akarom neked olvasni a Jónás könyvét! Mert Te is próféta vagy. Akarom, hogy tőlem halld.” A szavai mélyen megdöbbentettek. Ezután
életem egyik legszívszorítóbb órája következett. Fiatal hangját a betegség megrekesztette, folyamatosan erőlködnie kellett, hogy a szavakat kimondhassa. Kimon-datlanul is tudtuk mind a ketten, hogy a búcsúbeszédét mondja. Ő, a hitetlen, olyan szépen olvasta Jónás történetét, ahogyan soha, senki még életemben. Pata-kokban folytak a könnyek a szemeimből. Kontroll alatt tartottam magam, hogy a vonal túlsó végéig ne jusson el a sírásom egyetlen hangocskája sem.
Mire a végére ért, én nem voltam ugyanaz az ember. Innentől fogva nem úgy imádkoztam érte, mint addig. Szívből, erővel könyörögtem érte.
A kórházban alig ismertem meg. A fájdalom megváltoztatta az arcát. Elővettem egy rózsafüzért, és szép csendesen, kedvesen, barátnősen megkérdeztem, hogy odaadhatom-e neki? Hogy vele legyen. Meg van szentelve, csak tartsa magánál.
És akkor ő kinyújtotta a kezét! De ahogy a rózsafüzér a tenyerébe került, azonnal elszakadt. Mindketten megdermedtünk egy pillanatra. Én pedig ezt hallottam a szívemben: „A megszakadt rózsafüzér a megszakadt élet.”
„Meghalok, ugye?” – kérdezte Anikó. A tekintete belefonódott az enyémbe, hogy ne tudjak hazudni. Ha a számmal hazudok is, a szememben látja az igazat.
Pár napon belül meghalt, és én hiszem, hogy hittel a szívében indult a nagy útra.
Dömötör Emőke: 100 történet az isteni gondviselésről című könyvéből. Lásd: http://szeretetfoldje.hu/index.php/konyveink
Hozzászólások
A cikk hozzászólásainak RSS-csatornája.