Történetek az isteni gondviselésről - Nándi bácsi vázája
NÁNDI BÁCSI VÁZÁJA
Barátainkkal Erdélyben kirándultam. Az ő ismerősük volt Nándi bácsi, akinél már korábban többször is jártak. Most is így történt, élelmiszerrel és gyógyszerrel felszerelkezve toppantunk be hozzá. A bácsi kedvesen, de annál szomorúbban fogadott bennünket, szegényes háza udvarán. Megözvegyült, és felesége halálával életkedve is elszállt.
Az udvaron egy kis padra ültetett le bennünket. Ahogyan mesélt, az állatai körülöttünk nézelődtek. Vegyes kis társaság volt: kutyák, cicák, kacsák, tyúkok, birkák és kecskék is. Nándor helyet foglalt velünk szemben egy kis fatuskón, és lassan, merengve szólalt meg:
„Meg kell itt má’ kínlódni mindennel!”
„Meeeeeeeeeeeg..”- hallatszott az állatseregletből egyetértően.
Hű.. Ez azért kicsit vicces volt, gondoltam, de mivel senki nem mosolygott, én is elrendeztem arcvonásaimat. Ehhez tudni kell, hogy városi lány vagyok, ahogy mondani szoktam: panelvirág. Nekünk kanári madaraink voltak, és több közünk az állatokhoz nem is nagyon volt. Nyilván tanultam birkákról és kecskékről, de nem hangoskönyvekből.
„Meg kell itt az embernek szenvedni mindenér’!” – folytatta Nándi bácsi mély lehangoltsággal.
„Meeeeeeeeeeeeg..” – jött a kontra tőlem két méterre.
Én lehajtottam a fejem, és az arcom a kezembe temettem. Széles vigyor ült rajtam, és utáltam magam azért, hogy a humorérzékemet nem nyomja el az amúgy fejlett empátiám.
„Meg kell itt az embernek pusztúnia!” – hallatszott az öregtől.
„Meeeeeeeeeeeeg.. meeeeeeeeeeeg.. meeeeeg…” – értett egyet vele ismét a négylábúak kórusa.
Először elfojtva, majd pillanatokon belül hangos hahotába kezdtem. És közben láttam a barátaim döbbent és lesújtó tekintetét. Annyira nevettem, hogy csorogtak a könnyeim. Jóformán a térdemet csapkodtam a röhögéstől. Éreztem, hogy barátaim nem néznek már embernek, szégyellik azt is, hogy ide hoztak.
Nándi bácsi meg felemelte a fejét, és csak nézett engem. Aztán felállt, és így szólt:
„Jöjjön be velem Kedves, a házba!”
Ez rendes tőle, gondoltam. Nem mindenki előtt mondja el, hogy mennyire tiszteletlen vagyok, hanem elintézi velem diszkréten, a házban.
Ahogyan beléptünk az első helyiségbe, kellemetlen szag, és óriási rendetlenség fogadott. Mindenütt csak lim-lom, teljes kuszaságban. Nem embernek való környezet. Úgy éreztem, hogy amióta Nándi bácsi felesége meghalt, itt csak gyűlt a szemét és a kosz. Innen egy belső szobába léptünk. Szegényes kis bútorzat, kicsi ablakok alkották. Sötét hangulatú szoba volt. Az ágy mellett nagy ruhásszekrény magasodott. A szekrény tetejére mutatott Nándi bácsi, ahol két gyönyörű, fekete korondi váza állt. Amikor Korondon jártam, láttam a híres fekete kerámiákat, és nagyon szerettem volna egy ilyen gyönyörű, nagy padlóvázát, de túl drágának éreztem, hogy megvegyem.
„Válasszon!” – szólított fel Nándor.
„Ééééééén??” – hűltem meg egyszerre.
„Igen! Magának akarom adni! Ez ám nagyon értékes! Olyan értékes, mint a maga jókedve! Vigye csak el! Azt akarom, hogy amikor ránéz a vázára, emlékezzen meg rólam! Az erdélyi Nándi bácsiról!”
Milyen bölcsen vette meg a drága Öreg az ő el nem múló emlékét bennem! Ez már közel húsz éve történt.
„Uram, milyen bőséges a te édességed, amelyet elrejtettél a téged félők számára, amelyet a benned bízóknak juttatsz az emberek fiai előtt!”
