Győztes Karácsony - igaz történet a nyóckerből
Befejeződött az éjféli szentmise Teréz anya nővéreinek Tömő utcai kápolnájában. A mennyből alászálló szeretet hatalma -- mint valami túl erős szesz -- szinte fejbe kólintotta az együtt ünneplő népet, a negyven-ötven hajléktalan embert, akik az utolsó ének után sem mozdultak a zsúfolásig megtelt helyiségből. Csak ebből az aranyló álomból ne kellejen felébredni… Nem is kellett. Karácsony szelleme akkor sem illant el, amikor hamarosan kiderült, körülbelül egy tucat hajléktalan nőnek nem jut már hely a szálláson... A megoldás rögtön megérkezett: „Nálam a hittanteremben megalhatnak! Be is van fűtve!” – kiáltott bele a nagy tanácstalanságba a szent ruháitól épp megszabadult atya, kis nyolcadik kerületi plébániánk papja, ez a gyors észjárású, mindig tettre kész késő-negyvenes férfi (hívei szerint igazi szent).
És már indultak is, jókedvűen beszélgetve, gyalog, hiszen nincsen messze, pár háztömb ugyanebben az utcában. A majd két méter magas, termetes Marcsi sántikálva, botra támaszkodva igyekezett lépést tartani velük. Csak néhány hete lett hajléktalan, addig egy budapesti szociális intézmény lakója volt, ahová sokféle krónikus betegsége miatt került be. De hirtelen nem volt tovább, el kellett jönnie. Megtartó családi háttér híján – szintén nehéz sorsú rokonai vidéken éltek itt-ott – nem maradt más hátra, mint a budapesti hajléktalan-lét, a szállóról szállóra vándorlás, nagy csomagokkal… „Hátamon a házam” – szokta mondogatni rekedtes hangján, jellegzetes félmosolyával. Most is féltőn szorította magához kézitáskáját, amiben kevéske pénzét, meg iratait, orvosi papírjait tartotta. Annak hivatalos bizonyítékait, hogy ő még igenis a világon van!
A derékaljak készítése, az ágyazás-vackolódás is jó hangulatban telt, a plébános valahonnan még matracokat is kerített. A karácsonyi hangulat csak nem akart megtörni. Igazi testvéri közösség alakult az egyébként egymás számára is jobbára ismeretlen sorstársakból. Lefekvés előtt az atya még egyszer süteménnyel, szörppel kínálta őket, aztán szépen elcsendesedtek…
Reggel aztán nagy volt a riadalom, amikor felfedezték, hogy éjjel valaki felfeszítette az alkalmi női szállás ajtaját, és elemelték a bejáratnál alvó Marcsi kézitáskáját... „Hogy ilyen létezik! Éppen Karácsony éjjelén! Egy ilyen nyomorult embertől lopni! Az összes papírja benne volt! – sápítoztak végeérhetetlenül az asszonyok. Plébánosunk is letörten állt ott. Ő leginkább azt sajnálta, hogy romba dőlt a lelkekben felépült ünnepi katedrális, amikor – pesties cinizmussal szólva – reggel „bekopogott a valóság…”
Csak Marcsi ült ott csendesen, majd határozott hangon megszólalt. Hangjának ereje és szívéből felszakadó derűje mindenkit megdöbbentett:
„Ugyan hagyjátok már! Milyen jelentéktelen dolog ez ahhoz képest, hogy megszületett a földre az Isten Fia!”
Kunszabó Zoltán
