Szeretet történet: A legrövidebb ima
Egy órája sincs, hogy újból átnyálaztam a tájanatómiát, a Littmann-féle Sebészeti műtéttant. Memorizáltam a régió képleteit, hogy mit szabad és mit nem. Érdekesek a tájanatómia atlaszok. Az artériák pirosak, a vénák kékek, az idegek sárgák, az inak fehérek. Ráadásul mindegyikhez egy parányi fekete nyílvessző tart, a képlet pontos anatómiai nevével. Hát? Persze, így könnyű! - s majdnem nevetek. A valóság egészen más, az állandó szívás és törlés ellenére alig látunk a vérmaszattól, s semmi sem emlékeztet az atlaszban látottakra. A kendők által szabadon hagyott kis négyzet semmilyen tájékozódási pontot sem nyújt.
Egyedül az anaesthesiológus kolléga helye biztos, többnyire a beteg feji végénél ül vagy áll.
Isten kezében vagyunk, a beteg és a személyzet egyaránt...
A bevonuláskor nem szólnak fanfárok, csak néhány készülék zümmögése jelzi, hogy működésre kész. Kölcsönösen köszöntjük egymást.
A beteg 75 feletti, az elképzelhető összes betegség birtokában. Váratlanul szólal meg:
- Mielőtt elaludnék, szeretnék imádkozni! Lehet?
- Persze, csak tessék! - mondom bosszúsan.
- Köszönöm, fiam - s belekezd csendesen.
- Domine ! ... Ámen ! - mondja e két szót.
- Csak ennyi ? - kérdezem meglepetten.
- Csak ennyi.
- Uram !...Úgy legyen !
- Igen, fiam. Ez minden. E két szó közöttieket az Úr úgyis tudja.
Tudja, hogy mit mondanék, mit kérnék.
Én nem kérek magamnak semmit, de elfogadom, amit Tőle kapok.
Tudom, ma Ő vezeti a doktor urak kezét.
Mereven állunk, feltartott kézzel. Talán csak a maszkok mögötti szemüvegek csillognak fényesebben, mint korábban.
- Lehet még egy kérésem ?
- Igen, természetesen - de már nem vagyok bosszús a késés miatt. Életem legrövidebb, és leginkább hittel teli imáját hallottam egy perce. Gondolatban még kitöltöm a két szó közötti helyet.
- Szeretném elénekelni a legszebb énekünket, ha még tudom, mert nagyon álmosodom.
S, ekkor remegő, halk hangon belekezd a 42. zsoltár első sorába:
- Mint a szép híves patakra, a szarvas kívánkozik...
A következő sortól az egyik műtősnő csatlakozik:
- Lelkem úgy óhajt Uramra, és hozzá fohászkodik...
A versszakot már öten fejezzük be:
- Tehozzád én Istenem, szomjúhozik én lelkem. Vajon színed eleiben mikor jutok, élő Isten ?
Egy mély sóhajjal álomba merül a néni.
- Törlést kérek! A szemüvegemre.
Még várok egy percet, hogy összeszedjem magam.
- Ha Isten velünk... Kezdhetjük!... Kérem intubálni!
(Dr. Arbanász Zoltán)
