A francia csat
Vadul kergetőztek a szelek azon a reggelen. Mi is lázasan készülődtünk, hogy le ne késsük a vonatot. Barátainkhoz indultunk.
- Anya, fond be a hajamat! – kérte Anna.
- Jaj, kislányom – néztem az órára -, majd a vonaton!
- Akkor már nem kell! – lobbant fel sértődötten.
Megint, megint… Mindig történnie kell valaminek, hogy ne jókedvűen induljunk el. Valamit mindig elrontunk, elrontok.
Már tudom: sok minden volt a megbántódás mögött. Most is szenvedek, ha eszembe jutnak türelmetlenségeim, elmulasztott vagy másra pazarolt szeretetcselekedeteim, a biztatás hiánya… A rohanó, „önmegvalósító” élet mint családi bizonytalansági tényező talajtalanná tett minket, főképp a két pöttöm csemetét, akikre sokszor fújtak hideg szelek akkoriban.
Azon a reggelen már tudatosan indultunk a napsugár irányába, talán még nem késő… A vonatból a tájat figyeltük. A találkozás a kedves barátokkal – hozzánk hasonló „napfénykeresőkkel” – örömmel telt. Jókedvűen tervezgettük a délutáni túrát a Marcal partján. Langyos szél borzolta a fákat, bokrokat. A kecskefűzek gallyai vidáman hajladoztak, vízszintesen elnyúló, vastag ágaikat hintának kínálták. A gyerekek boldogan ugráltak a himbálózó fákra, Anna haját magasra fújta a szél.
- Befonom, kislányom – simítottam ki arcából a csapkodó fürtöket.
- Ne, anya, nincs hajgumim!
- Itt van a csatod – vettem elő a táskámból lányom kedvenc francia csatját. Édesapjától kapta, nagyon féltette.
- Ne, ki fog esni! –ellenkezett Anna.
- Meglátod, jól feltűzöm, szorosra, - vágtam el a további vitát, és már fontam is elém kuporodó kis szöszkém selymes hajacskáját.
A nap hét ágra sütött, minden zöld harsogott, madárdal zengett a szívünkben is. A májusi határ, a csillámló víz, a szitakötő libegő szárnya a sás fölött mind, mind a teremtés csodáját tündökölte. A magasra nőtt fűben bukdácsoló, bújócskázó gyermekeink kacagása messzire hallatszott. Annál keservesebb volt Anna fájdalmas kiáltása:
- Anya, a csatom! Elveszett a csatom! Ugye mondtam, hogy ne fond be a hajamat!
És már zokogott is, vigasztalhatatlanul. Az oly kedves tárgy nincs többé… Néztem a végeláthatatlan rétet. Hatalmas területet jártak be örökmozgó csemetéim az óriási fűtengerben. Nem volt érdemes megpróbálni a keresést.
Igen, már megint én… Ahogy hallottam kislányom sírását, a szívem belesajdult. Igen, valami megint elveszett. Súlyosabb volt ezért a belső könnycsepp, nehezen gördült le a szívemről. Megint fájdalmat okoztam valakinek. Már megint. Néztem a kislányom szomorú szemét… Nem, ezt nem lehet kibírni! Tehetetlenül emeltem arcomat a fény felé. „Istenem – zokogtam belül -, Istenem, te tudod, hogy én mennyit hibáztam! Te tudod, mennyire szeretném jóvátenni, amit lehet, de mindig mindent elrontok. Könyörgöm, segíts! Te mindent tudsz, azt is, hogy hol az a csat… Kérlek, segíts megtalálni!”
Nem tudom, hogy az egymást kergető, vágyó és kínzó gondolatok hogyan fúródtak nyilakként a magasságba, de nem kellett messze menniük. A mi drága Istenünk nagyon közel volt hozzánk, karnyújtásnyira, ahogy ígérte: „Magasságban és szentségben lakom, de a megrontottal és alázatos szívűvel is, hogy megelevenítsem az alázatosok lelkét, és megelevenítsem a megtörtek szívét.” (Ézsaiás 57.15.)
A hirtelen lett csöndben parányi zajra figyeltem fel. A szemközti fűzfáról egy cserebogár zúgott felénk. Megtett úgy tíz-tizenkét métert, majd hirtelen hajtűkanyarral visszafordult ugyanoda, ahonnan jött. A szívem vadul kalapált. Jól megjegyeztem a helyet, ahol a zúgó szárnyak visszafordultak. Egymásra néztünk a kislányommal, és egyre gondoltunk… Odaszaladtunk a helyhez, ahol a bogár megfordult. Most is érzem a torkomban doboló szívemet és a könnyek szorítását. Remegő kézzel nyaláboltam fel a futkosástól lehajlott füvet. És igen – ott volt alatta a francia csat, sértetlenül.
Réti Boglárka
