Öröm és kihívás
Avagy hogyan "kényszerít" minket Isten arra, hogy folyamatosan keressük az új munkatársakat imában, szeretetben, a közösségi életünkben (is), és hogyan legyünk szeretetteli kapcsolatban a többi közösséggel is...
Munka van bőven, csak példaként írom, hogy egyházközségünkben (Törökbálint) most épp három alfa-kurzust tartanak - egyet a kismamáknak és kigyerekes anyukáknak, egyet a családosoknak, egyet pedig a bérmálás után a fiataloknak. Ezeknek szervezésébe és lebonyolításába bekapcsolódtak azok is (én csak egy-egy alőadást vállalok és az imaszolgálatot), akik annak idején részt vettek a Szentlélek-szemináriumon, a gyógyító szemináriumon, aztán el kezdtek közösségbe járni és bekapcsolódtak az imaszolgálatba is. Többen aktívan részt vesznek a helyi lelki élet szervezésében egyéb módokon is, egy társunk pedig a plébániára került főzni, takarítani (gazdasszonyként). Ez nagyon jó, hiszen ezt akartuk - de ez szembesít minket egy nagy problémával is. Ezek a társaink - épp buzgóságuk és növekvő elfoglaltságuk miatt - már ritkábban tudják vállalni, hogy eljárnak velünk a missziós utakra is, tanúságot tenni és az imaszolgálatban részt venni. Megértem én ezt, hiszen dolgoznak - egyikük épp a doktori disszertációját is írja -, közben aktívak az egyházközségben, még velünk is eljönnek időnként - mit várhatnék még tőlük? (Na persze azért sírok, zokogok és nosztalgiával emlékszem a "régi szép időkre"... :-))
Így hát folyamatosan munkatársakat kell "képeznünk": figyelni, hogy ki halad előre az imában és szeretetben, kiben mocorog az ambíció, hogy szolgáljon, csak épp szorongásai, tanácstalanságai vagy kishitűsége miatt még nem meri ezt felvállalni - csak egy kis buzdítás, bátoríás szükséges olykor, egy kis támogatás, bizalom és megértés...
De ez se lenne elég, ha nem lennének a környezetünkben, a körülöttünk lévő egyházközségekben is olyan közösségek, amelyekben már kinevelődtek szolgáló szívű emberek, akiket el lehet hívni segíteni! (Amikor például a bérmálkozókért imádkoztunk, akkor Érdről, Tárnokról, Budaörsről és Budapestről is jöttek segíteni. A bajba került cigány családnak az érdi és törökbálinti közösség gyűjtött...)
Azt hiszem, Isten azért is engedi meg ezt az állandó szükséget, hogy ezzel is ösztönözzön minket az együttműködésre - és jól van ez így még akkor is, ha időnként fárasztó, frusztráló vagy épp kudarcos napokat is átélünk.
A Szeretet Földje Missziós Iskola is elindult, 13-an jöttünk össze (már megint jól eltoltam a szervezést, épp a címet nem sikerült a hirdetési anyagra felírnom, volt aki egy órát késett emiatt...). Bízom benne, hogy akik szorgalmasan eljárnak a havi alkalmakra, azokban megerősödik a missziós elhivatotság és elszántság, és életükben, környezetükben ők is Isten országának, a Szeretet földjének buzgó építőjévé válnak.
Sipos Gyula
