Hogy vádat emelhessenek (Mk 3, 1-2)
Ha létezik is objektív valóság, a mi számunkra ez a szívünkön keresztül méretődik meg és nyeri el súlyát az életünkben. És amilyen a szívünk, olyan a világunk...
Akinek a szívében félelem van, a lehulló falevelet is rémítő jelnek látja. Akinek a szíve haraggal teli, mindig talál okot a neheztelésre. Minden gyilkos igazolja önmagát.
Már kezdetben is így volt. A Vádoló is igazolta elszakadását Istentől, és az első emberpár tiszta szívét is képes volt hazugságaival megfertőzni. A hazug szív pedig hazuggá teszi a világot. A legjobb szándék, a legjobb tettek is új, gonosz értelmet kapnak ebben a légkörben. Így történt ez akkor is, amikor az „egyedül tiszta” Megváltó eljött, hogy megmutassa Isten szeretetét.
„Ismét betért a zsinagógába. Volt ott egy béna kezű ember. Figyelték, vajon meggyógyítja-e szombaton, hogy vádat emelhessenek ellene.” (Mk 3, 1-2) Érdekelte-e ezeket az embereket a béna kezű ember? Nem, mert ha érdekelte volna őket, akkor örültek volna gyógyulása lehetőségének. Érdekelte-e őket Jézus tanúságtétele? Nem, mert akkor igyekeztek volna megérteni őt. Bár a törvény igaz követőinek tartották magukat, de érdekelte-e őket valójában a törvény? Nem, mert ha kutatták volna, Jézus tanítására leltek volna benne.
Figyelték, de „rossz szemmel” nézték őt. Ezért kérdezi egyszer Jézus: „De ha a szemed rossz, egész testedre sötétség borul. Ha tehát a világosság, amely benned van, sötétség, mekkora lesz maga a sötétség?" (Mt 6, 23) Rossz szemmel nézték, elsötétült lélekkel ezeket az embereket csak a saját véleményük, saját elképzelésük érdekelte. Jól kidolgozott ám hamis képet őriztek magukban a világról és Istenről – olyat, ami megfelelt szívük szándékának. Olyat, ahol az Isten és a törvények szeretete vádolással menthető meg. Pedig micsoda ellentmondás – a Vádoló lelkületével védeni Istent!
És Jézus? Milyen egyszerú ett volna neki várni egynapot – akkor nyugodtan gyógyíthatott volna, és még tapsoltak is volna neki. De ha ezt teszi, akkor ezzel elismeri a Vádoló hatalmát a Zsinagóga fölött. Az emberi szívek zsinagógája fölött. Akkor elismerte volna, hogy ez a világ jogosan van az ördög hatalma alatt, és neki – mint vendégnek – alkalmazkodnia kell ehhez. Ez pedig lehetetlen. „A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be.” (Jn 1, 11)
Jézus „ismét”, újra és újra betér a zsinagógába, és kinyilvánítja jelenlétété és hatalmát. Mindezt nem önmagáért teszi, hanem a zsinagógáért, minden ott lévő emberért. E cél érdekében félresöpör minden aggodalmat, minden félelmet, minden ellenvetést. Pontosan tudja, hogy ezzel mintegy maga előtt tolja a harag hullámait, amely egyszer visszacsap rá, hogy eleméssze. Tudja, hogy eljön a sötétség órája – de addig minden pillanatot kihasznál az Atya országának megmutatására. Később ezt mondja: „Amikor naponta ott voltam a templomban veletek, nem vetettetek rám kezet. De ez a ti órátok, a sötétség hatalmáé.” (Lk 22, 53)
Nem az a kérdés, hogy Jézus itt van-e köztünk – hiszen Ő mindig itt van. A kérdés az: milyen lélekkel fogadjuk Őt? Ha pedig Isten Lelke nincs bennünk, a mi világosságunk is csak sötétség…
Sípos (S) Gyula
