Pokoli okosság (Mk 2, 6-7)
Jézus „nem úgy beszél, mint az írástudók”. Szavait tettekkel támasztja alá, tetteit pedig szavaival megvilágítja. Szavai és tettei bevilágítanak a törvény és a próféták tanításának legmélyére éppúgy, mint a szívek mélyére. De ki szereti, ha mások meglátják sötétségét?
Nem véletlenül írja Pál apostol a korintusiaknak: „A tudás azonban felfuvalkodottá tesz, a szeretet ellenben épít.” (1Kor 8, 1) Azok is sokat tudtak, sokat tapasztaltak, így azt hitték, már értik is Istent, sőt Isten az ő észjárásukat követve cselekszik! Ez pedig olyan balgaság, hogy az apostol már levele elején nyomatékosítja: „Hiszen az Írás így szól: Lerontom a bölcsek bölcsességét, s az okosak okosságát meghiúsítom.” (1Kor 1, 19)
Jézus korának okosai a vének és az írástudók voltak. Ők tudtak, sőt mindent jobban tudtak – még Istennél is. Tökéletes teológiai rendszereket dolgoztak ki, és ami abba nem fért bele, azt elvetették. De hogyan is lehetne egy élő személyt – embert, és még inkább, Istent -, élettelen gondolatok zárt rendszerébe gyömöszölni? Ez lehetetlen dolog – de azért megpróbálkoztak vele. Ezért mondja róluk Jézus: „Elviselhetetlenül nehéz terheket hordanak össze és raknak az emberek vállára, de maguk ujjal sem hajlandók mozdítani rajta.” (Mt 23, 4)
Az ilyen okos ember önmagát csalja meg. Ül a tanítói székében és önmagát dédelgeti. Istenképe mélyén is ott van önmaga felmagasztalása. Ha szigorú és szereti a hatalmaskodást – istene is ilyen. Ha megválogatja, kivel ül egy asztalhoz – istene is személyválogató lesz. Ha nehezen bocsát meg – istene is irgalmatlan lesz. De mi köze mindennek a Mennyei Atyához? Semmi.
„Néhány írástudó is ült ott. Ezek ilyen gondolatokat forgattak magukban: „Hogy beszélhet ez így? Káromkodik. Ki bocsáthatja meg a bűnt más, mint az Isten?” (Mk 2, 6-7) Valóban, ki bocsáthatja meg? Hiszen a bűn olyan szörnyű és súlyos, hogy Ádámot és Évát egy engedetlenségük miatt ki kellett űzni az Édenből! Hogyan is jöhetnénk mi ahhoz, hogy megbocsáthassunk bárkinek – csak nem akarjuk magunkat Isten helyére feltolni?
Ez a gondolkodásmód ugyan tetszeleghet az Isten iránti engedelmesség és Isten nagyságának elismerése látszatában, valójában azonban nagy gonoszság, amely kifordítja mind Isten természetét, mind az ember jogait. Hiszen mi magunk is megbocsáthatunk egymásnak, sőt meg is kell bocsátanunk egymásnak! (Maga a törvény is számos helyen tárgyalja ennek szükségességét és módozatait.) Jézus egyenesen az isteni irgalom feltételének szabja, hogy mi is irgalmasok legyünk egymáshoz! „Ha megbocsátjátok az embereknek, amit vétettek ellenetek, mennyei Atyátok is megbocsát nektek. De ha nem bocsáttok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg bűneiteket.” (Mt 6, 14-15)
Tehát emberi módon is lehetőségünk van a bűnök bocsánatára. Azonkívül az írástudók gondolhatták volna azt is, hogy Jézus prófétai módon jelentette ki az ennek az embernek adott isteni bűnbocsánatot. A főember Nikodémus ezt mondja Jézusnak éjszakai találkozásukkor: „Rabbi, tudjuk, hogy Istentől jött tanító vagy, hisz senki sem vihet végbe olyan jeleket, amilyeneket te végbeviszel, ha nincs vele az Isten.” (Jn 3, 2) Szavaiból és tetteiből felismerhető volt, hogy Jézus „Istentől jött ember”, tehát legalábbis meg kellett volna kérdezni tőle: az Úr jelentette ezt ki neked, vagy magadtól mondod? De ezt sem tették.
Az önigazult embernél mindig könnyen jön az ítélkezés. Az „én tudom jobban”-mentalitást pedig legelőször a sátán fejlesztette ki magában, aki jobban akarta tudni, hogyan kell a világegyetemet kormányozni és az emberrel bánni, mint Teremtője. Ez a pokoli lelkület pedig mindig megtalálja a maga „pokolian ügyes” érveit arra, hogy a feketét fehérnek és a fehéret feketének mutassa be. Végső célja mindig az, hogy az embert elzárja Isten elől és magával rántsa a kárhozatba. Jézus azonban nem engedte meg, hogy ez a pokoli logika érvényesülhessen az életében és szolgálatában…
Sípos (S) Gyula
