Erőszakosok szerzik meg (Mk 2, 1-5)
Mi általában nem szeretjük a felfordulást. Azt meg főleg nem szeretnénk, ha valakit vendégül látnánk, és közben állandóan zavarnának minket.
Azon meg biztos felháborodnánk, ha velünk mit sem törődve, még a házunkat is szétszednék, csak hogy elé kerülhessenek! Pedig valami hasonló történt, amikor Jézus „néhány nap múlva visszatért Kafarnaumba. Mihelyt elterjedt a híre, hogy a házban van, annyian összejöttek, hogy még az ajtó előtti téren sem fértek el. Hirdette nekik az igét. Közben hoztak egy bénát, négyen cipelték. Mivel a tömegből nem tudták eléje vinni, kibontották fölötte a tetőt, és a nyíláson át engedték le a hordágyat, amelyen a béna feküdt.” (Mk 2, 1-4)
Jézus hirdette az igét, az Örömhírt az összegyűlt embereknek: „Isten, a mi Atyánk, aki szeret benneteket. Ki akar menekíteni benneteket innen az Ő világosságába és szépségébe. Higgyetek ebben!” Szíve egészen megindult a sokaság láttán. Talán már itt mondta nekik: „Kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek!” (Mt 7, 7) Sőt talán már azt is említette: „A mennyek országa (…) erőszakot szenved, az erőszakosok szerzik meg.” (Mt 11, 12)
Hányan hallják Őt, és nem mernek cselekedni! Hányan várnak újabb és újabb jelet, biztatást, mert félnek hinni az evangéliumban! De az a négy ember, aki a bénát cipelte, nem ilyen volt. Ők valóban segíteni akartak társukon! Szerették őt és ez a szeretetük átsegítette őket a nehézségeken. Ők valóban hittek annak amit hallottak, bár látni talán még nem láttak semmit. Hajlandóak voltak botrányosnak lenni, erőszakosnak lenni, nem haboztak élni a kínálkozó lehetőséggel, ami eléjük tárult.
„Itt van a gyógyító, itt van, aki segíthet! Ha csak úgy mehetünk elé hogy kibontjuk a tetőt, akkor úgy megyünk! Semmi sem akadályozhat meg minket abban, hogy részünk lehessen az Örömhírben!”
Tudjuk jól, hogy Jézus sokat szenvedett az elutasítás miatt. „A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be.” (Jn 1, 11) Itt azonban szíve vágya teljesül be! Eléjönnek, s így megdicsőítheti az Atyát. „Hitüket látva, Jézus így szólt a bénához: „Fiam, bűneid bocsánatot nyertek.” (Mk 2, 5) Milyen csodálatos a közbenjáró emberek hatalma, akik hisznek Isten szeretetében! Jakab apostol így ír erről: „Beteg valamelyitek? Hívassa el az Egyház elöljáróit, és azok imádkozzanak fölötte, s kenjék meg olajjal az Úr nevében. A hitből fakadó ima megszabadítja a betegeket, és az Úr talpra állítja. Ha pedig bűnöket követett el, bocsánatot nyer.” (Jak 5, 14-15) (Ez az igei alapja a betegek kenetének, amit tévesen utolsó kenetnek is neveznek. Az egyház azonban nem a halálra, hanem az életre és az örök életre ken meg!)
A „hitből fakadó ima” megindítja Isten szívét. Hiszen ha a mi szeretetünk megbocsátott az ellenünk vétőnek, akkor Isten hogyan ne bocsátana meg? Amikor pedig Isten szeretete kiárad a betegre, ott minden megtörténhet! És nekünk mindennap lehetőségünkben áll, hogy imáinkban Isten elé vigyük a többi embert, így szétbontva az életünket leárnyékoló „tetőket”, hogy Isten világossága szabadon beragyoghassa a világot…
Jézus a bűnbocsánattal kezdi a béna gyógyítását. A betegséget a lényegénél ragadja meg – és ez a bűn. Amíg nem volt bűn a világon – az Édenben -, addig nem volt sem betegség, sem halál. Mindez a bukásunkkal és a sátán uralomra jutásával tört be az életünkbe. A Messiás pedig harcot hirdetett a bűnnel és annak okával szemben, és győzött is minden bűn, betegség és halál fölött. Küzdelmét az Örömhír meghirdetésével kezdi, hogy az emberek higgyenek és így felismerve valós helyzetüket, szabadon a kimenekülés útját választhassák. Isten megbocsátó szeretete mindig készen áll, az Atya mindenkit befogad válogatás nélkül, aki hozzá megy. Ha valaki a bűnbánat útjára lép, akkor a gyógyulás útjára lép, még akkor is, ha látszólag semmi javulás sincs a testében mint itt a bénának. De mindig eljön az idő, amikor Isten dicsősége nyilvánvalóvá válik…
Sípos (S) Gyula
