Az okosnál is okosabbak (Mk 1, 43-45)
Az Úr mondott valamit, hogy az úgy jó. De akik hallgatták, jobban tudták, hogy mi a jó…
Sajnos, milyen gyakran fordul elő ez a történelemben és a mi életünkben is! Már Lucifer is jobban tudta, hogyan kellene a Világegyetemet kormányozni, mint az Úr. Amikor Jézus eljött közénk ugyanez játszódott le. Közvetlen tanítványai is jobban akarták tudni, hogy mit kell tenni, mint Jézus. Péter apostol megfeddi a Messiást, amikor az az Emberfiára váró szenvedésről beszél. „Péter félrevonta, és szemrehányást tett neki ezekkel a szavakkal: „Isten mentsen, Uram! Ilyesmi nem történhet veled.” Megfordult és rászólt: „Távozz tőlem, sátán! Botránkoztatsz, mert nem arra van gondod, amit az Isten akar, hanem arra, amit az emberek akarnak.” (Mt 16, 22-23) Júdás pedig olyan biztos volt abban, hogy ő jobban tudja, mint kell tennie Jézusnak ahhoz, hogy királyságát megalapíthassa, hogy árulással akarta rákényszeríteni erre az útra.
Istent azonban nem lehet emberi utakra kényszeríteni, de azt el lehet érni, hogy az emberi utak megnehezítsék az Istennel való találkozást. Ez történik a leprással való találkozáskor is. Jézus meggyógyítja ezt az embert, majd „szigorúan ráparancsolt s elküldte, ezt mondva neki: „Vigyázz, ne szólj róla egy szót sem senkinek, hanem menj, mutasd meg magadat a papnak, és ajánld fel tisztulásodért a Mózes rendelte áldozatot, bizonyságul nekik.” (Mk 1, 43-44)
Jézus mindezt nem azért mondta, mert szemérmes ember volt és nem akart dicsekedni tetteivel. Pontosan tudta, hogy Isten csodái az Atyát magasztalják fel, és mindent meg is tett, hogy ezt nyilvánvalóvá tegye az emberek előtt. Nem is csak azért mondta, mert törvénytisztelő volt – hiszen Ő maga volt a törvény adója és beteljesítője -, és így akart eleget tenni a mózesi előírásoknak.
Jézus vágya és célja az volt, hogy minden társadalmi réteget és minden foglalkozást megnyerjen at Atyának. Különösen is szerette volna megnyerni a papi rendet, amely kifejezetten Isten szolgálatára alapult. Ismerte hűségüket és kitartásukat, mint ahogy ismerte hibáikat is. Emlékezett Zakariásra, akinek az angyal megmondta előre fia, (Keresztelő) János születését, de ő – bár szentéletű ember volt -, hitetlensége miatt mégis elbukott. Jézus nem akarta, hogy ez újra megismétlődjön! Be akarta vonni őket munkájába, hogy azok is megkaphassák a nekik járó tiszteletet és munkát. Ha a papok megvizsgálhatják ezeket az embereket, elvégezhetik az előírt próbákat és saját szemükkel győződhetnek meg a gyógyulásokról, akkor egyben önkéntelenül azonosulnak ennek örömével és részesévé válnak Jézus megváltói munkájának.
Sajnos nem így történt. A meggyógyult leprás szíve nem vált engedelmesebbé, nyitottabbá Isten felé. Saját örömével törődve a „maga módján” akarta kifejezni csodálatát. „Ám az, alig hogy elment, mindenfelé híresztelni és terjeszteni kezdte a dolgot. Emiatt Jézus nem mehetett nyilvánosan be a városba, inkább távolabbi, csendesebb helyeken tartózkodott. Az emberek mégis mindenünnen jöttek hozzá.” (Mk 1.45) Ennek eredménye Isten eredeti tervének meghiúsulása lett. Sok pap elidegenedett Jézustól és sok írástudó látta a mózesi törvények újabb megszegőjének őt. Lelkük és személyiségük nem tudott kiszabadulni az önigazultság fogságából, hanem minden hír csak tovább fokozta méltatlankodásukat. Az Atya Küldötte számára pedig nehezebbé vált, hogy találkozzék azokkal, akikhez jött.
Az egyik lagnagyobb veszély ma is az, hogy jobban akarjuk tudni, mit kell tennünk, igazabbak akarunk lenni az igaznál és okosabbnak az okosnál. Nem árt, ha ilyenkor újra eszünkbe idézzük ezeket a történeteket, amelyek a mi okulásunkra írattak meg, hogy tanuljunk belőlük, és ne kövessük el újra azokat…
Sípos (S) Gyula
