Harmadik szenvedés-jövendölés (Mk 10, 32-34)
„Úton voltak Jeruzsálem felé. Jézus elöl ment, ők pedig csodálkoztak, követői meg féltek. Ismét magához hívta a tizenkettőt, és arról kezdett nekik beszélni, ami vele történni fog: „Íme, fölmegyünk Jeruzsálembe, és az Emberfiát átadják a főpapoknak és írástudóknak. Halálra ítélik, és átadják a pogányoknak. Kicsúfolják, leköpdösik, megostorozzák és megölik, de harmadnapra feltámad.” (Mk 10, 32-34)
Márk egyértelműen a tanítványok félelméről és értetlenségéről beszél – és ezen nincs is mit csodálkoznunk. Először is, egy viszonylag rendezett társadalomban élnek, ráadásul a „római béke” is vasmarokkal szorítja őket a csendre és békességre – nehéz nekik elképzelni, hogy egy embert, főleg pedig olyat, aki annyi jót tett, mint Jézus, csak úgy, minden valóságos ok nélkül elítélhetnek és megölhetnek.
Másodszor, ők egy olyan ember követői, aki számukra mérhetetlen hatalom birtokosa. Messiási csodákat tesz – született vakot gyógyít, halottat támaszt, ezeket a zsidó hagyomány szerint csak a Messiás képes megtenni -, parancsol az elemeknek, kenyeret szaporít, stb. Tudják ugyan, hogy nem mindenki nézi jó szemmel mesterük működését, de azt is látják, hogy Jézus egyedülálló ügyességgel és bölcsességgel kerül ki minden csapdát, válaszol az őt furfangos kérdésekkel sarokba szorítani akaróknak.
Jézus minden helyzetet ural. Ha pedig ez így van, hogyan lehetséges, hogy „kicsúfolják, leköpdösik, megostorozzák és megölik…”? Ki az, akinek, ha hatalma van arra, hogy elkerülje ezt a megaláztatást – akkor ezt mégsem teszi meg? Az önvédelem ilyen szintű feladása érthetetlen és elképzelhetetlen számukra.
És mit jelent az, hogy „harmadnapra feltámad”? Az ugye nyilvánvaló, hogy nem halhat meg – hiszen Ő Izrael reménysége! -, de akkor milyen halálból kell feltámadni és miért harmadnapra?
És mi történne akkor, ha véletlenül mégis jól értik, amit hallanak – és mindez a csúfság bekövetkezne? Ha a Mester meghal, mi lesz velük? Hiszen a törvények szerint akkor őket is meg kell ölniük a vádolóknak! Ha még Jézus sem menekülhetne meg előlük, akkor ők ugyan hogyan és hová menekülhetnének?
És mi lesz akkor Izrael királyságával?
Jézus Krisztus harmadszor jelenti ki előre szenvedéseit. Ő egyszerre tökéletesen Isten és tökéletesen ember. Előre tudja, hogy mi vár rá, de emberi természetében neki is fel kell dolgoznia magában az elkövetkező fájdalmas és sötét időszak terhét. Miközben újra és újra beszél a Megváltás áráról, egyre jobban elmélyíti magában ennek elfogadását. (Nagy küzdelem ez, a Getszemáné kertben, a sátán rettenetes nyomása alatt már vérrel verejtékezik, s úgy kiált az Atyához, hogy szeretet-egységük fel ne bomoljon.) Nem szabad lekicsinyelnünk ezt a folyamatot. Olykor bennünk is hasonló küzdelem zajlik, s ilyenkor épp Jézus Krisztus küzdelméből és győzelméből meríthetünk erőt, hogy mi is megmaradhassunk a krisztusi „szűk ösvényen”.
Jézus a jó pásztor – amikor önmagáról beszél, akkor sem csak önmagáért beszél, hanem tanítványaiért is, akik hallgatják. Igyekszik őket felkészíteni a sokkoló élményre. Igyekszik velük megérteni, hogy ennek szükségszerűen be kell következnie – szenvedése és kereszthalála nélkül nincs feltámadás, nincs szabad út az Atyához, nincs üdvösség.
A tanítványok nem értik, mert saját vágyaik és félelmeik rabjai. Ilyenek vagyunk mi, emberek. Még amikor Isten kinyilatkoztatja önmagát nekünk, még amikor teljesen világossá teszi az Utat, akkor se hiszünk neki, akkor se jutunk megértésre – nagyon nehéz nekünk lemondani önmagunkról, Istenért. Tulajdonképpen „Isten nélkül lehetetlen.” Ezért aztán Isten mond le önmagáról értünk, hogy mi az Ő halála által életre kelhessünk…
„Akinek van füle a hallásra, hallja meg!” (Mk 4, 23)
Sípos (S) Gyula