Senki sem jó, csak Isten (Mk 10, 17-18)
„Amikor útnak indult, odasietett hozzá valaki, térdre borult előtte, és úgy kérdezte: „Jó Mester! Mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” „Miért mondasz engem jónak? - kérdezte Jézus. - Senki sem jó, csak egy, az Isten.” (Mk 10, 17-18)
Ezekkel a meglepő mondatokkal indul a gazdag ifjú története, amelyik egyike azoknak a történeteknek, amelyek mély hatást gyakoroltak a keresztény életre.
Most azonban még csak a történet elején tartunk. A „gazdag ifjú” itt még csak „valaki”, egy ember a tömegből, akit még semmi sem különböztet meg a többiektől. Nem tudható róla a gazdagsága, még nem olvashatunk Jézus kiválasztó szeretetéről, sem a gazdag ifjú válaszáról. Megjelenése vallásos buzgóságát mutatja, hiszen térdre borul Jézus előtt – ez azért akkor sem volt szokásos köszönési mód -, és így szólítja meg Őt: „Jó Mester! Mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?”
Érdekes módon Jézus először nem a kérdésre válaszol, hanem – az akkor megszokott rabbinikus stílusban - visszakérdez: Miért mondasz engem jónak? – majd hozzáteszi - Senki sem jó, csak egy, az Isten.
Vajon miért tartja szükségesnek a Mester, hogy elhárítsa magától a jóság jelzőjét? Biztosak lehetünk benne, hogy nem valami álalázatosság motiválta ebben. Ő soha nem alakoskodott, nem kereste az emberek kedvét, nem játszott el semmilyen szerepet, hanem mindig őszinte volt, akár tetszett ez az embereknek, akár nem. Pszichológiailag tehát semmilyen indok nem támasztja alá, hogy így kérdezzen vissza. Ráadásul pontosan tudta, hogy követői és a nép is őt jónak tartotta – hisz mindenki azt mondta róla: „Csupa jót tett, a süketeknek visszaadta hallásukat, a némáknak beszélőképességüket.” (Mk 7, 37) Péter apostol később teljes lelki nyugalommal hivatkozhatott erre a köztudomású tényre: „Ti tudjátok, mik történtek a Jánostól hirdetett keresztség után Galileától kezdve egész Júdeában. Miképp kente fel az Isten a názáreti Jézust Szentlélekkel és hatalommal. S ő ahol csak járt, jót tett, meggyógyította az összes ördögtől megszállottat, mert vele volt az Isten.” (ApCsel 10, 37-38)
Jézus Krisztus így válaszol – helyreigazítólag – az ifjúnak: Senki sem jó, csak egy, az Isten. Mert Jézus ugyan tökéletesen Isten és tökéletesen ember, de emberi természetében mégis alá van vetve az emberi természet gyengeségeinek. Egész valójával küzd a kísértés ellen, bűnt soha nem követ el, de megéli, milyen messze van az ember Istentől, az emberi szeretet és jóság Isten szeretetétől és jóságától. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy Isten ontológiailag „Jó”, azaz lényege szerint, egész létében „Jó” és „Szeretet”. Az ember pedig megtört lény, rosszra hajló akarattal, s csak küzd azért, hogy ebből a „Jó”-ból és „Szeretet”-ből valahogy részesedhessen. Ahogy Isten „Jó”, úgy senki emberfia nem tud jó lenni.
Jézus Krisztus maga is forró vágyakozással, imával fordult Isten felé. Az Atya jóságát és szépségét, szeretetét és erejét akarta megmutatni az embereknek, hogy azok megtérjenek és éljenek. Saját magáról sem gondolta – épp istenségének az emberi természet mulandóság alá vetése következtében – hogy az azonos lenne az Atya jóságával.
„Egyedül csak az Isten jó” – ez leszámolás minden emberi illúzióval, nagyképűséggel, de leszámolás a hamis elvárásokkal is. Mi nem vagyunk „jó”, s ha mégis, csak annyiban, amennyiben részesedünk Isten „jó”-ságából. Aki ezt nem érti, az még mindig saját önigazultságának foglya. A „Jó Mester” válaszával a kérdezőt, - és mindannyiunkat - ki akar szabadítani hamis megelégedettségünkből, amikor tekintetünket arra irányítja, akitől egyedül remélhetjük az örök életet.
„Mit tegyek, hogy örök életem legyen?” – A legelső válasz mindenképpen az, hogy fordulj Isten felé, aki egyedül Jó, s aki meg tudja, és meg is akarja adni neked az örök életet.
Sípos (S) Gyula
