Meddig tűrjelek benneteket? (Mk 9, 14-19)
„Amikor visszatért a tanítványokhoz, látta, hogy nagy népsokaság tolong körülöttük. Írástudók vitatkoztak velük. Mihelyt az emberek észrevették, elcsodálkoztak, majd eléje siettek és üdvözölték. Megkérdezte t?lük: „Mir?l vitatkoztok velük?” Valaki megszólalt a tömegb?l: „Mester, elhoztam hozzád a fiamat, akit néma lélek szállt meg. Amikor hatalmába keríti, a földhöz vágja, habzik a szája, csikorgatja a fogait és megmerevedik. Már szóltam tanítványaidnak, hogy ?zzék ki, de nem tudták.”
„Ó, te hitetlen nemzedék - válaszolta -, meddig maradjak még körödben? Meddig t?rjelek benneteket? Hozzátok ide hozzám!” (Mk 9, 14-19)
Jézus megmutatta Isten emberszeret? jóságát, hogy megszeressék ?t és higgyenek benne. Tanított Isten országáról, meggyógyította a betegeket, megszabadította az ördögt?l kínzottakat. Tanítványainak hatalmat adott, hogy ugyanezt tegyék a meggyötört emberekkel. És vajon mi történt, amikor kis id?re otthagyta ?ket?
Vitatkoztak. Isten akarata helyett emberi módon cselekedtek. Nem imádkoztak, nem éltek a Jézustól rájuk ruházott hatalommal, nem tartottak ki a szolgálatban, hanem vitatkoztak. Hitüket vesztve magyarázgatták a bizonyítványukat, hogy miért is nem gyógyult meg a beteg. Biztos a szül?k nem elég tiszták – mondták a tanítványok. Vagy talán Isten nem is akarja meggyógyítani ezt a gyereket! (Ezzel egyébként Jézus egész tanítását tették kérdésessé.) A szül?k meg nyilván a tanítványokat hibáztatták. ?k a gyengék, ?k nem tudják a megfelel? szavakat, talán nem is akarnak segíteni, pedig megtehetnék…
Pál apostol nem véletlenül írja majd a frakciókra bomló és egymással marakodó korintusi egyháznak: „Ha meg valaki tovább akarna vitatkozni, hát nekünk ez nem szokásunk, sem Isten egyházának.” (1Kor 11, 16)
A hiábavaló vitatkozás megöli a hitet. Az Istent?l kapott bels? er?t belefullasztja az emberi gy?zni akarásba, mint folyót a sivatagi homokba. Hiába Isten minden kegyelme, ha ezt a tanítványok csak önmaguk igazolására és a másik vádolására használják! (Tudjuk, hogy mindmáig tart a vitatkozás. Krisztus Testében, az Egyházban máig nem sz?nik a hitetlen beszéd, a szakadás, rombolva mindazt, amit a Szentlélek épít benne. De Jézus Krisztus kegyelme mégis több minden szakadásnál és megosztottságnál…)
Milyen szomorú látvány tárul Jézus elé! Milyen rettenetes lehet visszatérni a megdics?ülés hegyér?l, s rögtön szembesülni munkánk kudarcával! Nem véletlen, hogy Jézus így sóhajt fel: „Ó, te hitetlen nemzedék - válaszolta -, meddig maradjak még körödben? Meddig t?rjelek benneteket?” Más fordítás így hozza: meddig szenvedjek még t?letek?
Jézus pontosan meghatározza a vitatkozás és a kudarc okát is – az ok a hitetlenség. A bizalom hiánya Istenben. Emiatt akad el a kitartó igyekezet az imában. Emiatt nem jön biztató szó a szenved? családnak. A hit hiánya miatt nem tud Isten ereje gyógyítani és szabadítani. Mert hit által ragadhatjuk meg Isten valóságát, hit által léphetünk be a megígért ajándékok kincsestárába, hit által élhetünk a nekünk adott adományokkal.
Hit nélkül mi marad? Csak a megromlott emberi természetünk. Az pedig elég kevés…
Mit tehetünk? Csak azt, amit Jézus mond: Hozzátok ide hozzám!
Jézus elé kell mennünk és elé kell vinnünk betegeinket, szenved?inket, egyházunkat és országunkat. T?le kell kérnünk hitet és er?t a küzdelemhez, az életünkhöz. T?le kell kérnünk a gyógyulást és szabadulást, a megtérést és kiengesztel?dést.
Újra tanítványokká kell válnunk, taníthatóvá és küldetésbe küldhet?vé.
És ha mindent a legjobban teszünk, akkor is érni fognak minket kudarcok. Vigyáznunk kell azonban, hogy alkalmatlanság- és reménytelenség-érzésünket ne önigazolással, ne vitákkal gyógyítsuk. ?szintén el kell ismernünk a kudarcot – felfedve tehetetlenségünket -, és Istenhez fordulni. Mert „a kegyelemmel nem úgy áll a dolog, mint a bukással. Mert ha egynek bukása miatt sokan meghaltak, Isten kegyelme, s az egy embernek, Jézus Krisztusnak irgalmából nyert ajándék még inkább kiárad sokakra.” (Róm 5, 15)
„Urunk, Jézus Krisztus kegyelme, Isten szeretete és a Szentlélek közössége legyen mindannyiunkkal!” (2Kor 13, 13)
Sípos (S) Gyula
