A második kenyércsoda (Mk 8, 1-10)
„Azokban a napokban ismét nagy népsokaság vette körül. Nem volt mit enniük, ezért magához szólította tanítványait. „Sajnálom a tömeget - mondta -, mivel már harmadnapja kitartanak mellettem, és nincs mit enniük. Ha étlen engedem el őket, kidőlnek az úton, hisz többen közülük messziről jöttek.”
Tanítványai ezt válaszolták: „Honnan vehetnénk itt a pusztában annyi kenyeret, hogy mind jóllakjanak?”
Megkérdezte tőlük: „Hány kenyeretek van?”
„Hét” - válaszolták.
Erre megparancsolta a népnek, hogy telepedjék le a földre. Majd fogta a hét kenyeret, hálát adott, megtörte és odaadta tanítványainak, hogy osszák szét. Szét is osztották a nép közt.
Egy kevés haluk is volt. Ezeket is megáldotta, s meghagyta, hogy osszák ki. Ettek és jól is laktak, aztán fölszedték a maradékot: hét kosárral lett.
Lehettek vagy négyezren. Ezután hazaküldte őket, maga pedig tanítványaival bárkába szállt, és Dalmanuta környékére ment.” (Mk 8, 1-10)
Két kérdést tehetünk fel Jézus második kenyérszaporításával kapcsolatban. Az első, hogy vajon Jézus miért teszi ezt a második kenyércsodát – hiszen egyszer már megcselekedte ezt? A második, hogy miért értetlenek a tanítványok?
Az első kérdésre több válasz is adható. A legegyszerűbb és „magától értetődő” válasz Jézus saját indoklása: „Sajnálom a tömeget - mondta -, mivel már harmadnapja kitartanak mellettem, és nincs mit enniük. Ha étlen engedem el őket, kidőlnek az úton, hisz többen közülük messziről jöttek.” Isten nem mérlegel, hogy hányszor tett már csodát. Isten Fia nem önmagáért, a saját dicsőségére cselekszi a csodáit, hanem az Atya dicsőségére és az emberek javára! Szíve most is nyitva áll az emberek felé, és kész arra, hogy betöltse a mellette kitartók szükségleteit – ha kell, hát csodálatos módon, isteni hatalmával élve is.
Az is indokolhatja a Messiás e csodáját, hogy Ő maga is meg akarta ismételni a azt, mintegy előképül. Ahogy most Ő hálát ad és megtöri a kenyeret, úgy adjanak hálát és törjék meg azt a tanítványok is. És ahogy most a megtört kenyér megszaporodik és életet ad, úgy fog egykor a tanítványok által megtört kenyér is életet adni az Eucharisztia valóságában. Jézus mintegy begyakoroltatja és a tanítványok emlékezetébe vési a rítust, amelyik majd az utolsó vacsorán, az Eucharisztia alapításakor nyeri el teljes értelmét.
Jézus továbbá Isten gondviselő szeretetének végtelenségét és jelenvalóságát is demonstrálja még egyszer, óriási tömeg előtt – még mielőtt elindul Jeruzsálem felé, a kereszthalálig vezető úton. (Isten az Úr minden fölött akkor is, ha az események az ellenkezőjét látszanak bizonyítani…) Ezzel a hatalmas tettel is igyekszik a szívükbe vésni mindazt, amit tanított, hogy a hamarosan bekövetkező megbotránkozás idején, a „sötétség órájában” az emberek visszaemlékezhessenek és erőt meríthessenek a kitartáshoz, és ne kerüljenek a halálát követő tömeg hatása alá.
A megismételt csodás tett nagyságával vetekszik a tanítványok „csodás” értetlensége. Bár már megéltek egy hasonló szituációt, mégsem mernek annak bizonyosságába kapaszkodni. Nincs hitük, kérdésükkel éppúgy próbára teszik Jézust, mint a hitetlen sokaság. Milyen szomorú történet ez, és milyen sokszor megismétlődik napjainkban is! Hiába a jelek, a csodák, hit és bizalom nélkül mindig megmarad az emberek babonás kétségbeesése: „Honnan vehetnénk…? Mit tehetnénk…?” Ezek helyett a hiábavaló kérdések helyett meg kell tanulnunk a hit és bizalom szavaival fordulni Isten felé: „Mennyei Atyánk, neked minden lehetséges…” „Jézus, te mondottad…”
„Kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek! Mert aki kér, az kap, aki keres, az talál, s aki zörget, annak ajtót nyitnak. Melyiketek ad fiának követ, amikor az kenyeret kér tőle? Vagy ha halat kér, ki ad neki kígyót? Ha tehát ti, bár gonoszak vagytok, tudtok jót adni gyermekeiteknek, akkor mennyivel inkább ad jót mennyei Atyátok azoknak, akik kérik.” (Mt 7, 7-11)
Sípos (S) Gyula
