Ti adjatok nekik enni (Mk 6, 35-37)
Jézus szolgálatában többek között az a csodálatra méltó, hogy ő az egész embert karolta fel. Nem csak tanítani jött, nem is csodatévő rabbi akart lenni – hanem Megváltó! Isten Fia, aki az emberi élet minden anyagi és lelki dimenziójára megoldást kínál.
Milyen messze vagyunk mi ettől! Hányszor tapasztaljuk, ahogy a pásztorok a nyájat csak mint létszámot, mint bevételi forrást, mint szolgálatuk igazolóját látják! Hányan vannak, akik élnek és jól megélnek az Evangéliumból, lenyírják a nyáj gyapját, miközben azok továbbra is éhesen és szomjasan kóborolnak!
Jézus Krisztus nem rajongókat, hanem tanítványokat gyűjtött maga köré – akiknek az Ő megváltói munkájába kellett bekapcsolódniuk. Igaz, ez emberségükben olykor igencsak nehéz, sőt lehetetlen feladat elé állította őket. Így volt ez akkor is, amikor a három napja velük lévő tömegnek kellett volna enni adniuk.
„Már későre járt az idő, tanítványai azért odamentek és szóltak neki (Jézusnak): „A vidék elhagyatott, s már késő van. Bocsásd el őket, hogy elmehessenek a környék tanyáira és falvaiba ennivalót venni.” Ő azonban így válaszolt: „Ti adjatok nekik enni!” Azok ezt felelték: „Talán elmenjünk és vegyünk kétszáz dénárért kenyeret, hogy enni adjunk nekik?” (Mk 6, 35-37)
Jézus nem akarja elbocsátani az embereket, hiszen szereti őket és ragaszkodik hozzájuk. Nem akarja, hogy szétszóródjanak, mint a pásztor nélküli juhok. Sőt, meg akarja nekik mutatni Isten csodálatos gondviselő szeretetét, és mindannyiuk közösségét.
A tanítványok részvéte az emberek iránt keveredik a saját helyzetük iránti aggodalommal. Küldenék az embereket, hogy azok jóllakjanak, de azért is, hogy végre ők is megpihenjenek és ehessenek. Jézus azonban nem akarja elkülöníteni magát sem a tömegtől, sem tanítványaitól.
A párhuzamos evangéliumokból az is kiderül, hogy bár a tanítványok felteszik a kérdést - vegyünk kétszáz dénárért kenyeret?-, ez csak költői kérdés, hiszen nincs annyi pénzük. A párbeszéd e lehetetlen szituációban a tanítványok tehetetlenségét mutatja be. Mesterük azonban azt kívánja, hogy ne legyenek tehetetlenek! Ne legyenek hitetlenek és szívük ne tapadjon a földi megoldásokhoz!
Mi mindent tehettek volna a tanítványok – már azon kívül, hogy visszadobják Jézusnak a kérdést – az emberek érdekében? Például kezdeményezhettek volna közös imádságot, hogy Jézussal együtt forduljanak Istenhez, mindannyiuk Atyjához, valamilyen megoldásért. Megkérdezhették volna Jézust is, hogy mit tegyenek a tömeggel, ahelyett, hogy tanácsokat osztogatnak neki, mit tegyen az emberekkel. (De ha már olyan okosak, hogy rendezgetik Jézust, mit tegyen, hát legyenek olyan okosak is, hogy befedezik a tömeg szükségletét.) Esetleg megkérdezhették volna a tömeget is, hogy azok mit akarnak…
Sok minden kavargott ott az emberi szívekben, Jézus szavai azonban rendet vágtak közöttük: Ti adjatok nekik enni! Ez a rövid mondat felfedte emberi hitetlenségüket és tehetetlenségüket, ugyanakkor ez meghívás is volt számukra a munkára, a Mestertől jövő feladat!
Ez a mondat ma is nagy erővel visszhangzik az Egyházban: ti adjatok nekik enni! Ezt a küldetést sohasem feledheti el az Egyház, mert meghívásának mindenkor szerves része marad. Nekünk, Jézus Krisztus tanítványainak mindig szem előtt kell tartanunk az emberek testi-lelki szükségeit és készen kell állnunk, hogy betöltsük azokat. Csodálatos művek születtek Istennek e meghívásából! Korunk világító csillagai között ott találjuk a segítő szeretet szentjeit és közösségeit – elég, ha csak Kalkuttai Teréz anyára és nővéreire gondolunk.
És még ennél is csodálatosabb, ahogy az örök táplálék a kenyér színe alatt mindig velünk marad: Jézus Krisztus az Eucharisztia örök jelenében, amíg Isten nem lesz a minden mindenben…
Sípos (S) Gyula
