„A rá váró öröm helyett…”
Az Újszövetségben, a Zsidókhoz írt levélben egy nagyon furcsa mondatot olvashatunk: „Emeljük tekintetünket a hit szerzőjére és bevégzőjére, Jézusra, aki a rá váró öröm helyett elszenvedte a keresztet, nem törődött a gyalázattal, és most Isten trónjának jobbján ül.” (Zsid 12, 2) Milyen örömről van itt szó, ami helyett Jézus a keresztet választotta, és miért tette ezt?
Nyilvánvaló, hogy itt nem a mennyek országának öröméről van szó, hiszen az öröm, amiről jézus lemondott, a kereszthalál előtt várt volna rá, illetve a kereszthalál után épp hogy beteljesedhetett minden örömmel, amikor „Isten trónjának jobbjára ült”.
Akkor viszont a földi életében kell keresnünk ezeket az örömöket.
Az első és legnyilvánvalóbb megfontolásunk az, hogy Jézusnak a nyilvános működése alatt felvállalt életformája – karizmatikus vándor próféta és tanító -, önmagában is sok lemondással járt. Tanítványaival együtt olykor bőségesen ehettek, olykor nem volt semmijük. Olykor fedél alá kerültek, olykor nem. Hideg és meleg, vihar és szélcsend egyaránt érte őket a természetben és az emberek szívében, akik befogadták vagy épp elüldözték őket.
Tudjuk, hogy Jézus dönthetett volna másképp is. Letelepedhetett volna egy helyen -, ahogy a tanítványai mindjárt a nyilvános működése kezdetén szerették volna -, de Jézus az Atyával való hajnali együttlét és ima után úgy döntött, hogy továbbmegy a többi városba is, vállalva az ezzel járó fáradozásokat. Pedig nyithatott volna tanító iskolát például Kafarnaumban, ahol többször is hosszabban időzött, lehetett volna megbecsült, „intézményesült” bölcs rabbi (mint. Gamáliel) – igaz, végül akkor is megölték volna, hiszen „a sötétség nem tudja befogadni a világosságot”, de addig még sok örömben lehetett volna része.
Jézus azonban nem csak a biztonságos életvitelről, kényelemről és megbecsültségről mondott le, hanem lemondott a családi életről is – és itt nem csak az édesanyával, Máriával való szoros életközösségének feladásáról van szó, hanem a saját családról való lemondásról. Fontoljuk meg, hogy a korabeli emberek számára isteni parancs és törvényi kötelezettség volt a házasodás és utódnemzés, a meddőség pedig átoknak számított. A Teremtés könyve szerint Isten mondja, hogy „nem jó a férfinak egyedül lenni”, és társat ad neki, hogy „ketten legyenek egy testté”, és „sokasodjanak és szaporodjanak”… Jézus tudatosan mond le a házassággal és családdal járó örömökről: „Van, aki azért képtelen a házasságra, mert úgy született. Van, akit az emberek tettek a házasságra alkalmatlanná. Végül van, aki a mennyek országáért önként mond le a házasságról. Aki fel tudja fogni, az fogja fel!” (Mt 19, 12) Ezzel a döntésével a lemondás mellett a Messiás teljesen szabaddá teszi az utat egy újfajta, tisztaságban és szüzességben megélt életforma felé, ami aztán egyik meghatározó sajátosságává lesz a kereszténységnek, a papi és szerzetesi életforma felé.
De nem csak arról van szó, hogy Jézus önként lemond bizonyos rá váró örömökről, hanem arról is, hogy szinte sürgeti az „idők beteljesedését”. Vágyódása az Atya után, vágyódása küldetése betöltésére egyre erősebben hajtja előre. A tanítványai azt szeretnék, ha „okosabb” lenne és ügyesebben, tapintatosabban bánna a farizeusokkal és írástudókkal, a főpapokkal és a nép véneivel. Jézus a maga bölcsességével bizonyosan el is tudná kerülni – legalábbis egy darabig -, a konfliktus helyzeteket, és simogathatná ezeknek a tekintélyes embereknek az önérzetét. Ő azonban épp ellenkezőleg, beleáll a csapdahelyzetekbe, majd megoldja azokat – így Isten igazsága nyilvánvalóvá válik -, az ellene fenekedők megszégyenülnek, viszont egyre makacsabbul akarják őt elkapni, s végül megölni.
Mondhatjuk, ez a fajta radikalitás a prófétai hivatásból fakad. Azt hiszem azonban, hogy ennél többről van szó. Mindhárom szinoptikus evangélium közli Jézus felkiáltását: „Ó, hitetlen és elfajult nemzedék, meddig leszek még veletek? Meddig kell hogy elviseljelek még titeket?” (Mt 17, 17) Isten Fia, a Fiú mindennél többre értékeli az Atyával együtt töltött időt. Ehhez képest minden földi öröm csak árnyék a fény mögött. Bár szeret az emberekkel együtt lenni, szereti a lakomákat és beszélgetéseket és nem zárja el magát a többiektől, sőt tanítványokat gyűjt maga köré, akikkel együtt élhet – mindez azonban nem tudja csillapítani a szívében lévő szomjúságot a Szeretet (azaz Isten) után.
Amikor a vándorprófétai életmód mellett dönt, azt mondja: „tovább kell mennünk a szomszédos helységekbe, hogy ott is hirdessem az igét, hiszen ezért jöttem” (Mk 1, 38) – de ugyanezt mondja a végső szenvedés felvállalásakor is: „Mit is mondjak? Atyám, ments meg engem ettől az órától? De hiszen ezért jöttem, ezért az óráért”. (Jn 12, 27)
„Ezért jöttem.” Minden, ami ezen kívül van: „Igen nagy hiábavalóság – mondja a Prédikátor –, igen nagy hiábavalóság! Minden hiábavalóság!” (Préd. 1, 2) Jézus lemond a rá váró örömökről, mert azok hiábavalóságok nem önmagukban, hanem a küldetése beteljesítése után rá váró örömhöz és beteljesüléshez képest. A ránk váró mennyországhoz képest.
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
