Totemek 5. – Égi szikra
A bukás előtt az égi szikra fényesen ragyogott az Égi Atya minden teremtményében. A bukás után azonban, amikor az egek egei bezárultak, a bukottakban az égi szikra kialudt és elhalványult. Hiába uralták az eget és a földet, ami a legfontosabb volt, ami után a leginkább sóvárogtak, az nem volt többé a birtokukban.
Az emberekben azonban a szikra továbbra is világított, kiben erősebben, kiben halványabban. Ezért a totemek egyik fő törekvése az volt, hogy minél több embert gyűjtsenek maguk köré, minél több égi szikrát birtokolhassanak rajtuk keresztül. Ezek fényében sütkéreztek, ezt szívták magukba, mint élősködő a gazdaállat vérét.
Az emberek vágyódtak az ég felé, szikrájuk az Égi Atya után, de el nem érhették. Megoldás után kutattak, a totemek pedig azt ígérték, hogy segítenek nekik. „A tetejetlen világfa tetejére kell felmásznotok, fellovagolnotok, felrepülnötök – mondták -, mi pedig, akik ott élünk, mutatjuk az utat nektek.”
Sámánok születtek akkor az emberek között. Sötétben születtek, tűzben nevelődtek, viharban aludtak, vízben edződtek, hogy az utat végigjárhassák. A totemek pedig sámán dobot, lélektáltos paripát készítettek nekik, hogy azzal lovagoljanak, repüljenek fel az égbe. Szarvas lekanyarította a hátáról a bőrét és odaajándékozta a dob bőrének. Farkas és Róka egy-egy csontját ajánlotta dobverőnek, Varjú pedig szárnyát és tollait, hogy legyen mivel a szikrát legyezni. Amikor aztán a sámán a tüzet megtáncolva elrévült, táltos paripáján fellovagolt, felrepült, felmászott a tetejetlen világfára, ott totemeivel találkozott, és tőlük tanítást, látomást, erőt és vezetést hozott az embereknek. A totemek pedig bent üldögéltek a tetejetlen világfán lévő kunyhóikban, pipára gyújtottak, sámánjaikat várták és közben féltékenyen lesték, vigyázták egymást. Miközben emberük fülébe suttogták üzeneteiket, megfürödtek fényében, kiszívták erejét, aközben figyelték, kap-e mástól valamit, hogy azt is elorozhassák.
A sztyeppe vad népe könnyen feljutott Farkasig, a ruszok Medvéig, az ugorok is a Vidráig és a besenyők a Rókáig, de onnan feljebb nehezen, mert tovább a totemjeik se tudták segíteni. Ha azonban erős volt a lélek az emberben, feljebb juthatott, túl a Turulon, túl minden totemen, egészen a Sárkányig, s vele együtt hallgatózhatott az egek egei felé. Bizony, olykor még az is megtörtént, hogy a sámán olyat is meghallott, megértett, amit a Sárkány se, mert az égi szikra a szikrát átvonzotta a lezárt határon is, és az Égi Atya bölcsessége átjárta a sámán lelkét. Hogy aztán meg tudta-e őrizni népének a titkot, vagy a Sárkány megrabolta tőle?
Nagy küzdelem volt ez, aminek csak a vége volt a Sárkány - hanem eleje sem ő, sem másik totem nem volt, hanem egyedül a Hétszűnyű Koponyányi Manyók, a Fenevad, amelyik a tetejetlen világfa gyökerei között lakozott. Szakálla behálózta az egész fát és mindig azt figyelte, kit kötözhet meg, kit rángathat magához. Ami pedig a Fenevadé lett, az a Sárkányé is lett, akinek erejét használta, de egyetlen másik totemé sem.
Haragudtak a kisemmizett totemek, fenekedtek, hogy így megrabolják őket, de a Sárkány csak nevetett rajtuk, amikor panaszra mentek hozzá. „Az a tiétek, amit meg tudtok tartani magatoknak”- mondta. – „Vagy talán sajnáljátok tőlem ezeket az emberizingeket?” – És olyan vészjóslóan nézett rájuk, hogy azok rémülten menekültek vissza vackukra.
Valamit mégis tenni kellett. Így aztán hol itt fenekedtek, hol ott gyűltek össze néhányan a totemek közül siránkozni, jajgatózni, a Fenevad ellen tenni azonban együtt sem mertek. Végül Turul, aki az eget és a földet is végigrepülte már, bosszúsan toppantott: „Látom már, hogy se Medve, se Farkas, se a legerősebbek, se a legravaszabbak meg nem mozdulnak a Manyók ellen. De ha senki se, én akkor is! Megoldom, meg én, hogy a Fenevad többé ne rabolhasson meg minket! De azt kikötöm, hogy ha ezt megteszem, ti mind tartoztok nekem, adósaim vagytok!”
Így beszélt a Turul, és otthagyta őket. Elrepült a nagy kerek puszta legsarkáig, ott átbucskázott a fején és gyönyörű fehér táltos kancává változott. Együtt lovagolt a széllel, együtt a legnagyobb ménesekkel, s közben azt nézte, azt kereste, ki a legvitézebb férfiú, akitől megszülhetné, gyermekét, Fehérlófiát, aki majd legyőzi Manyókot.
De ez már egy másik történet.
Szöveg: Sípos (S) Gyula
