Egy újabb elképzelt lény: a gyíkleső
A „gyíkleső” kifejezéssel ma már leginkább kalandregényekben találkozhatunk. Gunyoros kifejezésként használják a vékony, rövid, a harcosban sok kárt tenni nem tudó kardra. Kevesen tudják, hogy régebben a gyerekek krumplipuskáját is így nevezték, de bizony azzal nem gyíkokra, hanem hazánk egyik legfélénkebb, és legritkábban megfigyelhető kisemlősére, a gyíklesőre vadásztak.
A gyíkleső kistermetű éjszakai rágcsálónk. Mérete egérnél kisebb, cickánynál valamivel nagyobb. Teste vékony, fejformája tömpe, inkább a földikutyákéra hasonlít, füle, farka kicsi. Színe sötét szürke, sávosan feketével erezett. Magányosan él a réteken, mezőkön, és rejtőzködő életformát folytat. Nap közben a földbe vájt vackán tartózkodik és onnan csak éjszaka merészkedik elő – kivéve tavasszal, amikor párt kell találnia magának, hogy utódai lehessenek. Ilyenkor nap közben is ki kell merészkednie a szabadba, amit olyan ravasz módon old meg, hogy innen kapta nevét is.
Tél végén, amikor elolvad a hó és még puha, sáros a föld, a gyíklesőn különös nyugtalanság lesz úrrá. Éjszakánként egyre nagyobb területeket jár körbe, szimatol, kutat, s ha valahol egy szép, lapos kőre bukkan, annak közelében átmeneti szállást, szerelmi fészket ás a földbe. A megtalált kövéhez még kis kavicsokat hord, elegyengeti a talajt és kirág, eltüntet minden olyan növényt, kórót, ami zavarná a kilátást. A követ körülárkolja, s közben orrát folyamatosan a kőhöz dörzsöli, így keni rá a bajsza tövében lévő szagmirigyek váladékát. De nehogy azt higgyük, hogy a hím gyíkleső így akarja odacsalogatni a nőstényt a kőhöz! Egészen másról van szó.
A jól előkészített napozó és az intenzív szag célja az, hogy a réten élő kövi gyíkot odacsalogassa. Amikor ugyanis kitavaszodik és éledezik a természet, a kövi gyíkok is előbújnak rejtekhelyükről. Ennek a kistermetű hüllőfajnak napsütésre van szüksége, hogy jól átmelegedjen, és gyorsan tudjon mozogni, elkapni a levegőben szálló rovarokat. A gyíklesőnek pedig a kövi gyík éberségére van szüksége, mert az sokkal jobban lát, hall, így hamar észrevesz minden közeledő veszedelmet.
A gyíkleső a földbe vájt kis odújában lapul és a kövön napozó gyíkot figyelni, nincs-e veszély. Közben mellső lábai megnövesztett karmait pattogtatja, percegteti egymáson. Ezzel a tücsökciripeléshez némileg hasonlító hanggal igyekszik magához csalogatni a nőstényt. Nagyon óvatos! Ha a gyíkocska elfut a kőről, ő is abbahagyja a percegést. Türelmesnek kell lennie, mert a nőstény gyíkleső is óvatos, egy rövid nekifutamodás után, vagy ha elhallgat a hím hívó jele, rögtön meglapul, figyel, s csak ha mindent biztonságosnak ítél, akkor kúszik tovább a fűben.
A hím gyíkleső kitartása végül eredményre vezet. A nőstény megérkezik és bebújik mellé a fűvel kibélelt nászodúba.
A szerelemnek hamar vége. Ahogy leszáll az éj, a nőstény visszaszalad a saját fészkébe. Két hónap három-négy szőrtelen, vak kis gyíkleső érkezik a világba. Utódait a nőstény hat hétig szoptatja. Ősz kezdetéig élnek együtt, ennyi idő alatt kell a kis gyíklesőknek megtanulni mindent, ami az önálló élethez szükséges. Az őszi hónapokban már mindenki a saját kis kamrájába gyűjti éjszakánként az eledelt, ami elég lehet a nehéz téli hónapokra.
Amikor tavasszal a falusi gyerekek a krumplipuskával vadászni indultak, a legnagyobb dicsőség annak járt, aki olyan csendben és óvatosan tudott lépkedni, hogy a gyíkleső közelébe tudott lopakodni és azt „meglőni”. Ha ez sikerült, a többieket is odahívta, és csendben lapulva várták, hogy a kövi gyík és a gyíkleső újra előmerészkedjen. Ha aztán a kis krumplilövedék tényleg ott volt, odaragadva a gyíkleső szőréhez – igazolva a vadászt! -, akkor, az a gyerek lett a nap vadászkirálya.
(Szerző: Sípos (S) Gyula)
ui.: természetesen ez csak egy kitalált történet...
