Káin története - ahogy Éva mesélte Énochnak
-Meg kell értened Énoch – mondta hetedizigleni ükanyám, Éva, aki gyerekként közel engedett magához és hagyta, hogy nyughatatlan kíváncsiságommal nyaggassam -, hogy azok nagyon zaklatott idők voltak. A kiűzetés után minden megváltozott.
Azelőtt az állatok a barátaink voltak, most félni kezdtek tőlünk és ellenségessé váltak. A gyümölcs lerohadt a fáról, a talaj törte a lábunkat… de leginkább mégis mi törtük össze magunkat és egymást. A fájdalom, a harag, a vád és önvád majdnem elpusztított minket is. Aztán megfogantam Káint, és azt se tudtam, mi történik velem. Mi zajlik a testemben, hogyan fog megszületni a gyerekem? Hogyan legyek jó anya és Ádám hogyan legyen jó apa?
De Káin mindenért kárpótolt minket. Nagyon szép és okos gyerek volt. Ha szenvedett is a veszekedéseinktől, nem mutatta, sőt! Ádám olykor magával vitte barangolásai során, Káin pedig szinte istenítette apját. Ádám megmutatta neki a kerub lángoló kardjának égen tükröződő visszfényét is és elmesélte bukásunkat.. Talán ez volt az első hiba. Talán korai volt még ezt elmondani neki – de ezen már nem lehet változtatni. Első fiam, aki annyiszor kibékített minket, fejébe vette, hogy az Égi Atyával is el tudja rendezni, hogy visszaengedjen minket az Édenbe.
Jó gyerek volt, talán túlságosan is. Annyira jó akart lenni! Ő aztán betartott minden szabályt, minden ünnepet. Soha állathoz nem nyúlt, mert az Úr azt parancsolta nekünk, hogy növényt együnk, de még azok közül is megnézte, hogy melyik tiszta, nehogy tisztátalanná váljon. Rítusai voltak, amiket pontosan betartott, mi meg csak mosolyogtunk rajta. Ki tudja, talán, ha akkor…
Ábel egészen más természetű fiú volt. Könnyed, nevetős, aki nem vett túl komolyan semmit. Örökmozgó, nevetős kedvű és hízelgő, aki megvidámított mindenkit maga körül. Még az állatokat is megszelídítette, ezért is lett pásztor.
Káin féltékeny volt rá, nem kétséges. Ábel születéséig ő volt a középpontban. Ő az elsőszülött… hát igen, nehezen viselte. Míg az évek során Ábel úgy fejlődött, mint egy széles koronájú fa, Káin egyre inkább bezárkózott. „Vissza az Édenbe!” – csak ez járt az agyában és haragudott mindenkire, akiről úgy vélte, a nagy tervet veszélyeztetheti. Megértettük még helyeseltük is, még reménykedtünk is,, mert mi is sóvárogtunk vissza oda, mindannyian sóvárogtunk. Ádám és én azért, mert tudtuk, mit vesztettünk, Káin pedig azért, mert nem tudta, de tudni vélte, hogy ott vár rá a boldogság.
Annyira küzdött azért, hogy bejuthasson az Édenbe! Talán úgy érezte, hogy bár Ádámot és engem elveszített Ábel miatt, de az Égi Atyát megnyerheti, ő, egyedül. Ő, aki betart minden parancsot, ő, aki elhárít minden gonoszt, ő, aki tiszta, aki földműves, várta a Hívást, minden nap várta… de nem volt hívás, nem jött az angyal, nem aludt ki az Édent elzáró tűz az ég alján. Végül aztán Ábelben látta minden terve veszélyeztetőjét, kudarcának okát. Ábel, aki állatokkal foglalkozik, aki talán húst is eszik – ami akkor még elképzelhetetlen volt -, aki kineveti őt, aki megront minden tiszta szándékot. Szótlan, morgós, gyanakvó emberré vált, aki már minket is került, nehogy…
Nem tudom már, melyikük gondolta először azt, hogy oltárt kell építeni és azon áldozatot bemutatni az Úrnak. Az egyik elkezdte, a másik ment utána. Az azonban biztos, hogy Káin úgy gondolta, ő kedves az Égi Atya előtt – hiszen mindig a kedvét kereste, mi is úgy gondoltuk -, így áldozatát szívesen fogadja az Úr. Milyen érdekes, így gondoltuk, pedig ha Káin jött látogatóba akkor szorongtam, hogy megint milyen hibát fog a szememre vetni, míg ha Ábel jött, már a gondtalan járásán megvidámodtam – és mégis, mind úgy véltük, Káin a legkülönb közöttünk.
Aztán megtörtént a tragédia. Káin áldozatának füstje nem szállt fel az ég felé, Ábelé igen. Nehezen ég a zöld, a zsír meg könnyen, vagy ki tudja?
Ábel meghalt, de Káint is elvesztettük. Nem akkor, hanem már sokkal korábban, anélkül, hogy észrevettük volna. Hagytuk, hogy feleméssze belülről a sóvárgás a nemismert után. Ő pedig beleroppant a nagy akarásba, a teljesítménybe. Hidat akart ácsolni az Édenhez, és mi abban reménykedtünk, sikerülni fog neki… nem sikerülhetett. Indulatát, haragját jogosnak tartottuk, még ha csitítottuk is…
Elveszítettük és nem is tudjuk visszaszerezni. Nem tudom, mi Isten terve vele, hiszen Ő nem engedte, hogy meghaljon. Az Égi Atya védi még most is a fiamat, fiam gyilkosát. Miért? Nem tudom. A város, amit Káin felépített, rettenetes, megcsúfolása mindannak, amiben fiatalon hitt. Az lett az ő édene, azon uralkodik…
Szerző: Sípos (S) Gyula - részlet egy készülő regényből
