Angyalos mese
Ha azt hiszitek, hogy az angyaloknak semmit sem kell dolgozniuk, csak kényelmesen üldögélnek a felhő szélén és hárfájuk húrjait pengetve énekelnek, nagyon tévedtek! Nem mintha az angyalok nem tudnának a felhőkön üldögélni és a hárfájuk húrjait pengetve énekelni – de először is, honnan van a hárfájuk?
Azt bizony az angyalnak kell elkészítenie. A hárfa húrjai pedig napsugárból vannak. A kelő nap hajnali sugarai még vékonyak, és ha megpendítjük őket, vékony, magas hangon csilingelnek. Aztán ahogy erősödik a napfény, úgy lesz egyre vastagabb, mélyebb a napsugár hangja is. A déli sugár a legerősebb, az kell a legvastagabb, legmélyebb hangzású húrokhoz. Délután aztán újra vékonyodik a napsugár, de míg a hajnali hangja vidáman csilingel, ez inkább borongós, lágy hangzású, máshová kell illeszteni a hárfába.
Sok idő, ügyesség és szakértelem kell ám egyetlen hárfa felhúrozásához - és akkor még nem is szóltunk a többi hangszerről! A fúvós hangszerekhez a szelet kell megmunkálni. A kis szellő a legjobb a tilinkóhoz, a kis furulyához. A klarinéthoz már erősebb szél kell, és az se mindegy ám, hogy északról, vagy délről fúj! A déli szél sokkal élesebb hangzású, inkább a rézfúvósokhoz használják, igen jó trombita készülhet belőle, míg a keleti szél vidámabb, csacsogó. A nyugati szélből készült fafúvós oboa lágyabban szól, az északi meg dörmög, mint egy medve.
A dobokhoz a vihart kell befogni a szerszámok közé, az bizony angyalt próbáló feladat. Egy-egy jó üstdob elkészítéséhez legalább két-három angyal szükséges. Egyik a mennydörgést formálja, a másik a villámlást kerekíti köré, a harmadik pedig összezárja őket és ütőt szakít hozzá a felhőkből. Aki még nem próbálta, nem is tudja, mennyi ügyesség és szakértelem szükséges ehhez! És akkor még nem is beszéltünk a kórusról, a folyton egymás közt pusmogó kis angyalkákról, akiket a karmesternek kellene valahogy kordában tartani…
Bizony, az angyali munkáknak se szeri, se száma! Gyönyörködnek a virágok nyílásában, de óvják is azokat. Nevetve futnak versenyt a kis őzikékkel, de ezzel edzik is azokat, hogy egyre gyorsabbak legyenek. Ők vigyáznak minden hegyre és völgyre, falura és városra. Biztos forrásból tudom, hogy amikor egyszer egy tűzhányó kitörni készült, a környék legnagyobb angyala repült oda, ráült a hegy tetejére és két napig el sem mozdult, amíg minden embert ki nem menekítettek a falvakból! Szegénynek a feneke úgy megsült, hogy utána egy hétig kenegették gyógyírral a mennyei kórházban!
A legnehezebb dolguk mégiscsak az őrangyaloknak van. Nem ők a legnagyobbak, nem is a legerősebbek, de nekik kell a legfigyelmetlenebb és legfegyelmezetlenebb gondozottakkal foglalkozniuk – velünk, emberekkel. Amikor nem akarsz összepakolni magad után, az őrangyalod belesuttogja a szívedbe, hogy mégiscsak fogj hozzá – de az bizony már rajtad áll, hogy hallgatsz-e rá, vagy sem. Ő biztat, hogy edd meg az ebédet akkor is, ha nem a kedvenced, ő áll melletted ha elkeseredsz és elcsüggedsz – mert ő látja benned a legjobbat és elő is szeretné csalogatni, hogy erősebb legyél, mint a legerősebb tölgyfa és vidámabb, mint a legvidámabb cinege. Bizony, ha az angyalok öregedni tudnának, mellettünk úgy összeráncosodnának, hogy vénebbek lennének a legvénebb hegyeknél is! De az angyalok nem ráncosodnak és nem öregszenek – tudod miért?
Mert csupa-csupa szeretetből állnak. A szeretet pedig akkor is fiatalnak őriz meg, amikor a természet már öregszik. Ezért van az, hogy a nagypapák és nagymamák tudnak a legjobban játszani az unokájukkal – mert az ő szívük tele van szeretettel és így hozzáfiatalodik a nagyon szeretett és várva várt unokákhoz.
Szerző: Sípos (S) Gyula
