Az otthon maradt fiú (A tékozló fiú margójára)
Sípos (S) Gyula: Az otthon maradt fiú (A tékozló fiú margójára)
"Hát mégis elment" - ennyit mondott csak a hírre, s gyorsan kifordult a szobából, nehogy apja észrevegye a szájszögletéből előbújó mosolyt. Pedig nem örült. Inkább a sohasem hitt, de tudat alatt mindig sejtett bekövetkezése, öccse távozásának hirtelen bizonyossá válása csalta arcára az öntudatlan mosolyt. Talán apja nem látta. Igaz, megint udvariatlan volt, de inkább ezért feddje meg, mint hogy érzéketlennek gondolja, vagy éppen azt higgye, örült testvére eltűnésének.
Az utóbbi időben ritkán találkoztak. Ő általában kint maradt a nyájnál késő estig. Szerette ezt a munkát. Senki nála hamarabb ki nem szúrta a tenger jószág közül a beteget, a sántát. Ő körmözte a juhokat ha kellett, s a legszebb anyákat mindig külön figyelte, hogy ha eljött az idő a legjobb kosokkal elkerítse őket. Szerette a hajnalokat, amikor a nap pírral színezte az eget. Szerette a napnyugtát, szerette a csillagok sokaságát is az égen. Kint a pusztában a néhány társától - szolgáktól, de ő nem nézte annak őket - is gyakran elvált, hogy egyedül maradhasson. A puszta végtelen nyugalma és mégis élettel telisége könnyen Istenhez vezette gondolatait. Benne gyönyörködött - vallotta - keze nyomát látta a bokrokban, s a csillagok is a Seregek Urának távoli fenségét hirdették. A mindig felkelő nap az Ő örök hűségét dicsérte, az oly ritka szivárvány a Noénak tett ígéretről szólt. Szerette a puszta csendjét - igaz, ő nem volt hosszú beszédű soha.
Öccse egész más volt - víz és tűz. Mindig tele ötletekkel, vágyakkal. Hetenként újabb tervek és újabb kudarcok, félredobott munkák. Gyerekként szeleburdinak tartották - majd kinövi. De nem nőtte ki. Talán Dávid idejében a harcokban hős lett volna - de kinek kellenek ma a kéthetes vakmerő fellángolások?
Mégis elment. Beszéltek erről - de ezt is csak annyira hitte, mint a többi esztelen tervet. Elmenni? Minek. Lassan nyugtalanság költözött szívébe. Mi lesz ezzel a gyerekkel - mert gyereknek látta továbbra is, bár már ifjúvá lett - mi lesz, ha kint is olyan könnyelmű lesz, mint itthon? Mi lesz, ha ott is nagyzol, ahol ezt senki sem lesz hajlandó nagyvonalúságnak látni, s már csak illemből is visszautasítani? Le fogja járatni a család nevét. Éppen most, amikor már pár után kellene nézni.
Titkolta érzéseit - őt ugyan nem érdekli, jönnek-e hűek róla, vagy sem. Nem hallgatott rá az idősebb és tapasztaltabb tanácsaira - soha. Akkor most mit aggódjon? Ráadásul megsértette az apját. Apjukat. Kikérte örökségét - hogy aztán kint elverje a hóbortjaira. Itthon is megmutathatta volna, hogy mit tud, van munka bőven. De ő inkább a nehezen összeszedett vagyont apasztja. "A fiú" - ahogy mostanában emlegetik. No hiszen. Az apját eláruló, nevét bemocskoló, tán egész vagyonát elverő fiú. A tékozló fiú. Fáj ez a családnak, látja ő. Hiszen szerették - ő is szerette. Tudott mókázni, az biztos. Akkoriban - amikor még itthon volt -vidámabb volt a ház. Még a szolgálólányoknak is valahogy másképp ringott a szoknyája. Ő ugyan erre nemigen mert figyelni - paráznaságon ne kapják akár a szemét is - de a zsigereiben érezte. Akkoriban mintha még a kosok is jobban hajtották volna az anyákat, mint mostanában. Vagy csak ő látja így?
Nem is baj, hogy minden csendesebb - ő szereti a csendet. Szereti az elmélyedést a tiszta fényben. Szeret a neszekre figyelni. A tücskökre. A fülemülére. Nézni, hogy áll a kalász. Aztán visszatérni a ház régi nyüzsgésébe - jobb is így, most legalább rá figyelnek, nem arra a... elhessegette a szót, ilyeneket még gondolataiban sem engedett meg magának. Tudta, Istene a prófétákkal is együtt élő - Isten, talán most épp őt figyeli... Ő nem kockáztat, főleg nem atyái Istenének áldását.
Igaz, a hírek azt mondják, egyre lejjebb csúszott. Tán disznópásztorhoz szegődött - micsoda szégyen, együtt élni a tisztátalan állatokkal! Nyilván elverte mindenét. Hová jutottál! Azért fájt a szíve ezért a kis pipiskéért - ahogy gyerekkorában a búbospacsirta után elnevezték. Emlékezett közt5s játékaikra, apró, mosolyognivaló titkaira, amit először vele - akkor még tisztelt és szeretett bátyjával - osztott meg. Emlékezett akkori nevetésére, emlékezett mulatására. Azért tudott dolgozni is, ha akart - csak hát mindig elvitte valamerre az esze vagy a szíve. Mondaná, hogy hajtja a vére, de nincs a családban - ameddig ő vissza tud emlékezni, nem is volt - egy ilyen se.
Nem jöhet vissza. Miatta ugyan jöhetne, nagy a puszta, elfér rajta - de az apja biztos nem fogadná vissza. Hiszen bűnt követett el mindenki ellen, aki itt él, még saját - ha lesz ¬utódaival szemben is.
Ha hozzá jönne, ő elbújtatná. Hová is mehetne, hisz apjához nem merne, de nem is mehetne. Elbújtatná kint az akloknál, ahol néha ő is alszik. Hordaná neki az ételt - mi minden elfér a ruha alatt - hogy örülne neki. Meg neki. Elmesélné, mi volt a házban - néha tán kéretné magát, de csak elmondaná -, aztán csak hallgatná az ő hóbortos történeteit. Vagy csak néznék a csillagokat. Együtt imádkozhatnának, az is csak gyorsabb lenne. Valahogy még a házba is belopná, idővel apja is csak megenyhülne, újra befogadnák. Nagy a ház, nagy a puszta, csak elférnek valahogy. Még a házassághoz is jutna...
Messziről látta már, hogy vigasság van. Találgatta is okát, de sehogyan sem jött rá - nincs ünnep. Vendégségbe se jöhetett senki, azt tudná, akkor kiszólnának érte.
A szolgálótól tudta meg, akit magához kiáltott, hogy az öccse jött meg. És ezért levágtak egy hízott tulkot! Tán még azt, amit ő nevelt! Vagy az ő verejtékén hízott? Mulatnak azért, aki szégyent hozott a házra, aki a disznókkal evett?
Mi dolog ez? Ha ez így van, akkor ő inkább elmegy. Majd ő bujdosik el, aztán majd megnézhetik, ki dolgozik. Ráadásul az apja futott elé! Ha nem tudná, hogy a szolga az igazak közül való, nem is hinné! Az ő apja, amint ezt a nyomorultat, ezt az Isten átkát - mert az, szégyene a földnek - csókolgatja. Hát ő elé mikor futott az apja? Pedig ő aztán sok különbet tett! Minden napja több volt, mint ezé a csavargóé! Ki fékezte meg csak tegnap is a csordát? Amivel más nem bírt? Kapott érte csak egy csókot is? Ez a gőgös meg, aki szembeszállt minden akarattal?
Atyám, vétkeztem az ég ellen és ellened. Nem vagyok méltó, hogy a fiadnak hívassam! -állítólag ezt mondta - miután atyja átölelte. Miután? Hát előbb a bocsánat, s csak utána a bocsánatkérés? Előbb a termés, s csak utána az áldó eső? Meg hogy azt kérte, tégy engem olyanná, mint a béreseid közül egy. Hát miért nem tette? Miért nem lökte akkor a szalmára az istállóban? Miért nem leckéztette meg őt a család, de legalább az egyedül igazságod Mindenható Isten! Hát nincs igazság a földön sehol?
Hát ha így, akkor jobb, ha ő megy szalmára. Mert ha ennek a tékozlónak ünnep jár, akkor nyilván neki - a tisztességesnek - neki jár a bot, a zug a trágyadomb mellett. Akkor itt kifordult, újjá lett minden - de ő ebből az újból nem kér. Ő be nem megy, még ha az apja maga jönne is ki, hogy kérlelje őt.
Az atyja pedig kijött, hogy kérlelje őt. Ő pedig mondta: hány esztendeje szolgálok neked, soha egy parancsodat át nem hágtam, és nekem soha nem adtál még egy kecskefiat sem, hogy a barátaimmal vigadjak. Mikor pedig ez a - te fiad megjött, aki paráznákkal emésztette föl a te vagyonodat, levágattad neki a hízott tulkot! Hogy van ez? Az atyja pedig mondta neki: Fiam, te mindenkor én velem vagy, és mindenem a tiéd! Vigadnod és örülnöd kellene, hogy a testvéred meghalt és feltámadott! Érted fiam - s könyörgően nézett rá - elveszett és megtaláltatott.
Látta apja szemében a könnyet. Látta a reménykedő pillantást, látta a kemény arc mögött a végtelen remegést, látta ahogy apja - apja! - irgalmat esdekel tőle - s maga is sírva fakadt. Nem tudta miért sír, de érezte, hogy megkönnyebbül, most először érezte, hogy a sírás nem megalázó, érezte, hogy sírni jó...
1996. M.I.N.D.
Megjelent az Otthonmaradt fiú című kötetben.
Hozzászólások
A cikk hozzászólásainak RSS-csatornája.