Napközis mesék 8. - Felhőlakó
H. Bori, M. Csenge és T. Eszter által ajánlott szereplők: Felhőlakó, törpehörcsög, balerina
Sípos (S) Gyula: Felhőlakó
Felhőlakó fordult egyet a levegőben, és csukafejest ugrott a felhőbe. Szép nagy felhő volt, bodros, boltozatos, kékes és fehéres, Felhőlakó pont az ilyeneket kedvelte a legjobban. Szeretett a felhők között siklani, cikázni, a tetejükön pattogni, néha pedig csak azért ütköztetett egymásnak két felhőt, hogy aztán alájuk repülve jót zuhanyozzon az eleredő esőben. Aztán kifeküdt az egyik tetejére és napozva szárítkozott. Édes élet!
Egyik nap aztán majdnem baj történt. Már alkonyodott, de Felhőlakó még egy utolsót akart ugrani, pattogni a kedvenc felhőcskéin. Hatalmas lendületet vett, fel az égbe, aztán mint egy rakéta zúgott alá – csakhogy elfelejtette megnézni, milyen állapotban van a felhő, amibe majd belevágódik. Márpedig az a felhő már vékony csíkká fogyott, miközben esőként hullatta magát a földre. Így aztán Felhőlakó az óriási sebességével áttört rajta, és már zuhant is a föld felé. Húzta, vonta magával a gravitáció! Egyre súlyosabban, egyre sebesebben zuhant, s talán valami nagy baj is történhetett volna, ha az utolsó pillanatban meg nem kapaszkodik a szivárvány egyik sarkában.
-Hu, ez meredek volt! – kiáltotta Felhőlakó, aztán csodálkozva körülnézett, hiszen ilyen közel még sohasem volt a földhöz. Mennyi szín! Mennyi forma! Mennyi különlegesség! Hiszen fent az égben is vannak színek, kéket, fehérek, a napocska narancssárgája és a szürkület árnyalatai – de itt?! A fű zöldje, a fák kérgének barnái, a tó vizének kékje és a benne úszó hal csillanása – hát ilyet még nem látott soha!
Körberepülte a tavacskát, leguggolt a partjára, elkapott egy kis békát – vöröshasú unka volt, nem nagyobb a hüvelykujjam első percénél -, és már vitte is magával a felhők közé, hogy ezután együtt éljenek. Igen ám, de a felhő nem tudta megtartani még a kis béka súlyát sem! Ahogy Felhőlakó letette, szegény jószág rögtön elsüllyedt, s már zuhant is a föld felé – ha Felhőlakó el nem kapja, bizony szörnyet halt volna!
Most mi legyen? Felhőlakó próbálta volna elfelejteni amit lent látott –, de nem ment neki. Vágyódott vissza a kis tó partjára és szerette volna, ha itt fent is olyan sok minden lehetne, mint odalent. De hiába próbálkozott halakkal, békákkal, a felhők semmit sem tudtak megtartani. Végül kitalálta, mit is tehetne!
Felsuhant a legvastagabb, legerősebb felhő tetejére, és azt addig kavargatta, addig pörgette a közepénél, míg a felhő kis vízcseppjeiből össze nem állt egy tavacska. Akkor Felhőlakó alászállt, és először egy vízililiomot hozott fel, ami a víz tetején úszkálva él. Itt sem süllyedt le! Akkor jöjjön még kettő! És tavi rózsa is!
Felhőlakó örömmel dörzsölte össze kezeit: - Készül már a tavacska, készül már!
Újra leszállt, és leskelődött, mit hozhatna még fel. Vízpók? Jöhet. Csíkbogár? Jöhet. Minden, amit a víz felszíne elbír, vagy a víz megtart – kipróbáljunk egy kis halacskát? És már az is ott úszkált fent az égen, Felhőlakó saját kis tavacskájában.
Evés közben jön meg az étvágy – tartja a mondás -, és így volt ezzel Felhőlakó is. Egy nap, amikor a föld közelében kószált, észrevett egy kis törpehörcsögöt, egy félredobott kukoricacső mellett. Az állatka időről időre a hátsó lábaira állt és aggodalmasan kémlelt körül. Aztán visszahuppant és rágta, rágta a kukoricacsőről a szemeket és tömte, tömte a pofazacskójába, azok meg csak dagadtak, dudorodtak, egyre nagyobbra. Amikor már sehogyse tudott újabb szemeket magába gyömöszölni, elfutott, aztán újra megjelent, immár üres szájjal, hogy a többi szemet is elszállítsa titkos kamrájába. Felhőlakónak nagyon megtetszett a törpehörcsög. Attól kezdve folyton azon gondolkodott, hogyan vihetné fel magával, hogy együtt éljenek a magasban. Végül kitalálta.
A földről összegyűjtötte a vizililiomok nagy leveleit, aztán nádszálakat, faágaskákat fűszálakat és mindenféle egyéb anyagot, ami a víz színén úszik. Amikorfelhordott minden anyagot, úszó tutajt kezdett építeni. A vízililiomok levelét fűszálakkal összevarrta, hogy szép egyenletes felületet kapjon. Nádat, gallyakat tett alá, hogy szilárdan ússzon a vízen és még kis kerítést is eszkábált a tutaja köré. Amikor már elég erősnek érezte művét, élelmet gyűjtött, majd felhozta a kis törpehörcsögöt. Az körülszimatolt, bejárta új birodalmát, aztán rátalált az élelmiszer raktárra a tutaj végében. Boldogan sikkantott, és nekiállt a magokat ropogtatni. Felhőlakó látta, hogy minden rendben lesz – bár talán a raktárat gyakrabban kell feltölteni új készlettel, mint gondolta volna…
Annyira elmerült a munkában, hogy észre sem vette, hogy a felhője közben egy város fölé sodródott. Csak akkor figyelt fel, amikor megérezte annak bűzét – hajaj, a városoknak nagyon rossz szaguk van! Felhőlakó ha tehette, elkerülte azokat, hiszen ki akarná, hogy felhőjét összekormozzák, benzinfüsttel büdösítsék, pipere spray-kkel szagosítsák? Felhőlakó aztán nem!
De ha már itt volt, felülkerekedett rajta a kíváncsisága. Mégiscsak bekukkant ide, meg oda, észrevétlenül. Csendben aláereszkedett, a házak tetejéig, a fák koronájáig, onnan kukucskált, nézte a sok furcsaságot. Dudáló autók, csilingelő villamosok, emberek gyalog és kerékpárokon, megannyi érdekes és érthetetlen dolog. Az ablakok mögött kis napocskákként világítottak a lámpák. Tévék, számítógépek villogtak ezer színnel. És hangok, zajok áradata mindenfelől!
Felhőlakó már épp visszatérni készült biztonságos fészkébe, amikor az egyik ablakon keresztül valami olyat látott, amitől megdobbant a szíve. Egy lány hajladozott, táncolt ott fehér tüllruhában, fehér harisnyában – mint egy életre kelt felhő! Felhőlakó egy szépséges kis balerinát látott, amint épp egy előadásra készül, ahol szólótáncot fog táncolni. A lány épp felugrott a levegőbe, karjait felnyújtva, lábaival spárgázva…. Felhőlakó odatapadt az ablakkerethez, szemével itta a látványt. Talán egy másik Felhőlakó lenne? Talán fogságban tartják? Bizonyosan, és valamit tettek vele, hiszen szegény hiába akar felrepülni, mindig visszahull a talajra… Meg kell mentenem!
Besuhant a nyitott ablakon, óvatosan, nesztelenül, nehogy megijessze az égi tüneményt. Aztán, amikor a lány megint felugrott, derekánál megfogta és még feljebb emelte.
Szegény kislány úgy megijedt, hogy hangosan sikoltott egyet. Ettől meg Felhőlakó ijedt meg, és elejtette a balerinát, aki fenekére esett a padlón.
-Ki vagy te – kérdezte rémülten a balerina –, és hogy kerülsz ide?
Felhőlakó alig tudta kimagyarázni magát. Szerencsére a lány jó emberismerő volt. Ahogy nézte Felhőlakó szelíd arcát, hallgatta szorongó szavait, egyre inkább megsajnálta. A végén már ő nyugtatgatta, hogy nem történt semmi baj. Amikor tisztázták a félreértéseket, Felhőlakó azt kérte, táncoljon még a lány, hiszen olyan gyönyörű, amikor ezt teszi! A balerina örömmel tette, utána pedig Felhőlakó mutatta meg, hogyan lehet a levegőben úgy pörögni, forogni, mintha csak repülne az ember.
Sejthetitek, mi lett a vége. Felhőlakó és a balerina jó barátok lettek. A balerina elhívta Felhőlakót a fellépésére, ahol a lány nagy sikert aratott, többek között épp a barátjától tanult repülő mozgások miatt. Felhőlakó pedig – miután a balerina jó melegen felöltözött, mert odafent hideg van ám -, felvitte magával látogatóba a lányt a felhők közé, és megmutatta neki birodalmát.
Időről időre el kellett válniuk, hiszen mindkettejüknek sok dolga volt. Felhőlakónak a felhőket kellett pásztorolnia, esőt hullatnia a száraz földekre, a balerinára pedig várt a tanulás és otthon is segítenie kellett a szüleinek a házi munkákban. De ha eleredt az eső, a balerina már szaladt is a próbaterembe a legfelső emeleten, kinyitotta az ablakot és várta Felhőlakót, akiről biztosan tudta, hogy eljön hozzá, meglátogatni őt, beszélgetni, táncolni - és repülni, repülni, fel a magasba!
