Napközis mesék 5. – Mit tesz Demóna, ha unatkozik?
H. Lili és T. Zita által ajánlott szereplők: Demóna, Eiffel-torony, nyaklánc
Sípos (S) Gyula: Mit tesz Demóna, ha unatkozik?
Demóna unatkozott. Na jó, ha kisétált az erdőbe, az elszórakoztatta egy kicsit. Hagyta, hogy a hangyák végigmeneteljenek a karján és csiklandozzák a bőrét. Érdeklődve figyelte, egy kis kaméleon milyen gyorsan változtatja színét, ha a zöld levélről leteszi a barna földre. Hallgatta a madarak csiripelését, versenyt futott a szarvasokkal – de azért egy idő után ezt is unta.
Néha már bánta, hogy elaltatta a kastély egész személyzetét Csipkerózsikával együtt, de ezen már nem tudott változtatni. Akkoriban azonban haragudott rájuk is! Ha sakkozott valamelyik inasával, az mindig hagyta győzni – így pedig mi értelme az egésznek? Ha viccet mesélt, mindenki illemtudóan nevetett rajta, akár humoros volt, akár nem. Minden parancsát azonnal teljesítették, kedvére ugráltathatta őket – ez is csak untatta.
Egy reggel lesétált a szolgák szállására, ahol azelőtt sohasem járt. Beletúrt szegényes ruhatárukba, kihúzogatta a fiókokat, de nem talált semmi érdekeset. Már épp távozott volna, amikor egy kis asztalkán régi újságot vett észre, elején egy óriási fényképpel. Arról szólt a hír, hogy Párizsban egy Eiffel nevű tervező elképzelései alapján építenek egy hatalmas vastornyot a Világkiállításra. Nocsak! Ez felkeltette az érdeklődését. Vastorony – milyen lehet az? És mi az, hogy Világkiállítás? Mit állítanak ott ki? A legszebb páncélokat? A leggyorsabb lovakat és a legerősebb igahúzó barmokat? Csodás hintókat és fegyvereket?
Magával vitte az újságot. Naponta elővette, nézegette, míg végül elhatározásra jutott: megnézi ő magának ezt az Eiffel-tornyot! Itt úgysincs mit tennie, száz éve mindenki mély álomba merült, és ez így is marad. Most már csak azt kellene megtudnia, hol található ez a Párizs? De különben az is mindegy. Odaállt a nagy varázstükre elé és megparancsolta neki, azonnal juttassa el őt oda! Hogy pedig a visszaérkezés felől se kelljen aggódnia, azt is hozzá tette, hogy egy hét múlva pedig akárhol is van éppen, azonnal repítse őt vissza ide a kastélyba.
A következő szempillantásban máris egy úton találta magát. De milyen úton? Különös szürke kövekkel borították de olyan ügyesen, hogy semmilyen illesztést nem lehetett látni, teljesen sima volt, csak a közepén húzódott egy szaggatott vonalakból álló fehér csík. A levegőnek furcsa, kissé kellemetlen szaga volt, ilyet még sohasem érzett. Hirtelen hangos dudaszó harsant mögötte és egy férfihang kiáltotta: Hé, mama, menj már el az út közepéről, mert elütünk! Mi van veled, részeg vagy? Álarcosbálból jöttél ebben a maskarában?
Demóna alig kapott levegőt a felháborodástól. Ő mama? És részeg? És álarcosbálból, maskarában? Megfordult, hogy rögvest megátkozza a szemtelent, de aztán csak tátott szájjal bámult az elé táruló különös látványra. Egy szekeret látott maga előtt, amit nem húzott ló, és mégis mozgott. Elöl világított a szeme, hátul meg füstöt eregetett, és két valaki ült benne, akikről azt se tudta eldönteni, nők, vagy férfiak? Egyiknek zöld, a másiknak lila haja volt, ami féloldalt eltakarta az arcukat. Mindenféle rikító színű ruha volt rajtuk, a szemüket meg valami fekete izé takarta. Végül csak annyit tudott kinyögni: Hát ti meg kik vagytok?
Azok egymásra nevettek, mindentudó mosollyal – tuti, hogy beivott az öreglány! Aztán az egyikük – talán kicsit megsajnálva a hosszú, fekete ruhába öltözött, valószínűleg gyászoló és elveszettnek tűnő asszonyt – intett neki, hogy szálljon be az autóba, elviszik őt, csak mondja meg, hogy hová.
Így indult el Demóna Párizs széléről, megnézni az Eiffel-tornyot - de hogy mi mindent látott? Csuda varázsvilágot! A szekerek lovak nélkül közlekedtek, és ez még csak a kezdet! Mert a föld alatt is mentek, síneken, és a levegőben is repültek nagy kocsikon, amiknek szárnyai voltak! Az utcák két oldalán óriási házak álltak, némelyik olyan magas, hogy mellette az ő kastélya is eltörpült volna – igaz ugyan, hogy rondák voltak kegyetlenül, szürkék, unalmasak, sehol egy tornyocska, színes zászló, lengő lobogó - de akkor is! És minden tele volt emberekkel, akik össze-vissza futkorásztak!
Mint kiderült, az Eiffel-tornyot már rég felépítették, itt-ott már rozsdállt is. Előtte őrség, furcsa fegyverekkel. Fel lehetett menni a tetejére egy szerkezettel, amit liftnek hívtak, és onnan bámészkodni. De ami a legkülönösebb volt számára, hogy a Párizsban élő emberek a nyakláncukat a fülükbe akasztva hordták! Mindkét fülük be volt dugva vele, ami a nyakuk előtt összeért, aztán a zsebük felé folytatódott. Megfigyelte, hogy időnként kivesznek a zsebükből egy kis téglalapot, ami a nyaklánc – vagy füllánc? – végén lógott, azt nyomogatták, aztán néha még a fejüket is ingatták, dúdolgattak, de volt, aki még táncolni is kezdett, ott, a többiek előtt!
Demóna napokig nézegette ezt a csodálatos világot. Bekukkantott az éttermekbe, felszállt a buszokra, lement az aluljárókba, és még biciklizni is megtanult! Egy óvatlan pillanatban pedig egy padon alvó nőről lecsente a nyakláncát, két végét bedugta a fülébe, aztán nyomkodni kezdte a kis téglalapot – s láss csodát! Megszólalt egy zene, pedig se zenekar, se énekes nem volt sehol! Ha pedig tekergette a kis szerkezet elejét, újabb zeneszámok következtek. Teljesen lenyűgözte ez a nyaklánc, ezt aztán nem adja vissza, az biztos!
Futva indult kifelé a parkból, amikor hirtelen szédülés fogta el, és egy pillanat múlva a kastélybeli szobájában találta magát, a varázstükre előtt. Rettenetes méregbe gurult! Hogy merte a tükör őt visszahozni ide! Majdnem összetörte dühében, amikor eszébe jutott, hogy hiszen ő parancsolta meg neki ezt. Ilyen gyorsan eltelt volna egy hét? – csodálkozott. Kivette a füléből a nyakláncot, s ekkor még valami felkeltette a figyelmét: zaj, éneklés, futkosás – mi történhetett?
A varázstükör adta meg a választ: míg ő távol járt, megérkezett egy királyfi és felébresztette Csipkerózsikát, és vele minden élőt a kastélyban…
Sok-sok mese itt: https://www.facebook.com/sarkanyszeliditok/
